Tabu vagy nem tabu? – Hogyan beszéljünk az elmúlásról a gyerekekkel?

Szerző: | 2016. 12. 15. |

Nemcsak a novemberi mindenszentek napjait lengi be az emlékezés hangulata: az adventi időszakban is gyakran előkerülnek a hiányzó szeretteink nevei. Sőt, a téli begubózás, a közelgő szeretet ünnepe talán még inkább előhozza a nosztalgikus, a megnyugvó és a még fájdalmas múltidézést egyaránt. Tévhit, hogy a szülőnek ehhez el kell bújnia a gyerek figyelő szeme elől. A halálról egész kisgyermekkortól lehet, kell beszélni, ha felmerül egy-egy kérdés, gondolat. Persze vannak jótanácsok, amelyeket érdemes betartani: ezeket most Geist Klára pszichológus osztja meg a Pszichoforyou olvasóival.

szulotipus

Közösségi oldalak anyuka fórumain az október végi, november eleji temetőlátogatások kapcsán sokféle aggodalmat lehetett olvasni: vigyék, ne vigyék az egészen kicsi gyermeket a gyertyagyújtásra, együtt induljanak-e a sírokhoz, hogyan fér össze a legkisebbekből sugárzó friss, üde életigenlés, és a szomorú, fájó elmúlás? Ahogy Geist Klára pszichológus mondja: nem kell aggódni a látszólagos ellentmondás miatt.

A halál az élet része: ha a temetőben való emlékezés, tiszteletadás a család számára természetes, a gyermek is annak fogja érezni.

„A három évnél fiatalabb gyermek a halállal kapcsolatos rituálékból inkább csak a cselekvést, a jelenetet jegyzi meg, egyfajta ingerkontextust. Nem ismeri még az elvont fogalmakat, nem tud absztrahálni, elvonatkoztatni. Azt, hogy mit kell gondolni ilyenkor, hogyan kell viselkedni, inkább a felnőtt viselkedéséből következteti” – magyarázza a szakember. Hozzáteszi: a lét – nem lét kérdése ezzel együtt már a nagyon piciket is foglalkoztatja. Azonban ekkor még a tárgyállandóságon keresztül jelenik meg a probléma: a tárgyak eldugása-meglelése, eldobálása akár a wécébe, akár a lefolyóba, mind a van-nincs állapotának megértését szolgálják.

Önazonos szülő és segítő szimbólumok

A három-négyéves gyerek már elmélkedhet, beszélhet, kérdezhet konkrétan a halálról, azonban még mindenképpen visszafordíthatónak gondolja azt. Ebben a korban ugyanis még hisz benne, hogy ő maga különleges, sérthetetlen, vagy épp akad egy csodálatos megmentő, aki segít a bajban. „Nyugodtan lehet erre a hitre alapozni, amikor az elmúlásról beszélünk a kicsivel. Nem kell megbolygatni a nyugalmát a véglegesség érzésével: de fontos, hogy olyan kapaszkodót adjon neki a szülő, amellyel ő is tud azonosulni. Ne meséljen a mennyországról, ha egyébként nem hisz benne, akkor vegyen elő egy másfajta szimbolikát, akár egy mesei, népmesei motívumot” − javasolja Geist Klára.

Nagyon fontos azonban, hogy az említett jelképek, ne keveredjenek a hétköznapi tevékenységekkel, rituálékkal, hiszen ezek a párhuzamok felesleges szorongást szülnek.

hwzqgb-zjg4-daiga-ellaby

„Ne azonosítsuk az alvással, vagy például az elutazással a lét – nem létet. Ezekkel csak azt érjük el, hogy a kicsi tartson az említett dolgoktól. Mivel pedig ebben az életkorban a szorongást tagadással enyhíti a gyerek, ehhez mérten áll majd ellen az esti álomba merülés vagy épp egy hosszabb út alkalmával”

− hangsúlyozza a pszichológus.

Arról, hogy milyen sebeket ejthet a gyerekek lelkén a kibeszéletlen fájdalom és az, hogy sokszor felnőttként sem tudunk mit kezdeni a halállal, ebben a cikkben bővebben olvashatsz.

A kiskamaszkor hoz változást

Az iskolás korú gyermekek már jobban elfogadják a halál véglegességét. Ezzel az éréssel a szorongás természetesen megnő, de

a hét-nyolcévesek számára még mindig feloldást jelenthet a mesékkel való támogatás. Például a halál megszemélyesítése is segíthet, hiszen ha ő egy alak, akit elkapni, elűzni lehet, az nem ijesztő inkább kapaszkodó a kicsiknek.

„Kiskamasz korban aztán egyre fontosabbá válik a realitás: 8-12 évesen kialakul egyfajta intellektuális érdeklődés is a halál iránt. Megjelenik a valós tudásvágy, és ez lesz az irányadó” – magyarázza a szakember, aki hozzáteszi: akinek hatéves kor előtt meghatározó halálhoz köthető tapasztalása volt, abban valószínűleg tinédzserként is nagyobb lesz a halálszorongás.

Kamaszkorban az értelmi, érzelmi ismeretek már együtt dominálnak, de a személyiség érettsége, erőforrásai már segítik a dolog megértését. Ekkor már a felnőttekhez hasonlóan nincs meg a saját különlegességbe, sérthetetlenségbe vetett hit. Bár a vallás adhat egyfajta támaszt, a végső megmentőbe vetett bizalom is meginog.”  A felnőtt ember nem csupán az érettség, de a tapasztalatok miatt is könnyebben megküzd az elmúlás gondolatával: a hasonló veszteségélmények ugyanis egyre több, biztosabb megküzdési módot tesznek lehetővé.

Büntetés nélküli nevelés

Segítsünk a búcsúban!

A halálhoz való attitűd változása miatt várható, hogy egy jelentőségteljes, halállal kapcsolatos élmény, egy közeli személy elvesztése a különböző életkorokban újra és újra előkerül. Sőt, segíteni is kell, hogy előkerüljön. Ahogy szakértőnk mondja:

a feldolgozásnál a legfőbb támasz a bizalommal teli légkör kialakítása. Hat-nyolc héten belül még természetesek a szorongásos tünetek, illetve előfordulhat késleltetett gyászreakció, amikor később „esik le a tantusz”: miért van ilyen soká távol az elhunyt?

Azonban, ha sokáig, elhúzódva tapasztalható túlzott aktivitás, az egyedülléttől, alvástól való félelem, vagy fejfájás, hasfájás, arra érdemes kiemelten odafigyelni. „A kicsit nyugodtan beszéltessük, rajzoltassuk, játsszunk szerepjátékot vele a témáról. A népmesék, általánosságban a mesevilág mindig segít. Persze az is nagyon fontos, hogy mit lát a felnőtt viselkedésén. Nem baj, ha a szülő szomorú, sírdogál, de ne kívánja ugyanezt a gyerektől.”

Geist Klára úgy véli, ha öregkor, betegség kapcsán várható a haláleset, adjuk meg a lehetőséget, hogy a gyermek is elbúcsúzzon – persze saját igényei szerint. Azonban a rituálékban való részvétel csak akkor történjen meg, ha a szülő is képes természetesen kezelni a helyzetet. „Ha a felnőtt kiborul, extrém módon kifakad, a gyerek biztonságérzete meginog. Ebben az esetben inkább később menjünk el vele a sírhoz, és higgadtan meséljük el neki, mit jelent, amit lát. A temetőlátogatás után pedig mindig gondoskodjunk feloldásról, játszótérrel, sétával, meséléssel.”

Fotó forrás: itt, itt és itt



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Széles-Horváth Anna
Újságíró. Három gyermek édesanyja. Igaziból Galagonyalány. Foglalkoztatják a lélek dolgai. Ha kell, bátran kérdez, de többnyire ír. Blogot, cikket, interjút. Nyughatatlan természet, mindig csinál valamit. Többek között a Pszichoforyou cikkeit.

Pin It on Pinterest

Share This