Egy hajóban evezünk, vagy mégsem?! – Hogyan kezeljük szülőként a tinédzserünk kritikáit?

Hogy lehet, hogy évekig harmonikus családként egy hajóban evezünk, aztán a tinink egyszer csak leereszti a pótcsónakot, és úgy dönt, hogy nem akar tovább a mi árbócunk alatt evezni? Mi az oka annak, hogy inkább a saját csónakjában hánykolódik, még akkor is, ha az itt-ott vihartépett, néhol horpadt, és akár egy lapát is hiányzik? Miért van az, hogy esze ágában sincs a mi – általa ostobának tartott – iránytűnk mentén tájékozódni, anya és apa hiába integet és kiabál hangosan, hogy merre van az arra, ő mindennemű vezényszóra fittyet hány? Nem értjük, hiszen annyira világosnak tűnik, hogy is kellene ezt csinálni. Ráadásul még azt is megkapjuk, hogy a mi térképünk béna, az ötleteink borzalmasak, és a hajónk is egy rakás…

Gyakran az egész család a viharok tengerén érzi magát, amikor egy gyermeknél beköszönt a tizenéves kor. A hullámok hátán mind a szülők, mind maguk a kamaszok rengeteg kihívással szembesülnek, és általában mindkét fél repesve várja a békésebb vizeket.

A serdülőkor tele van elsöprő változásokkal, amelyekkel korántsem könnyű megbirkózni. Nem elég, hogy meg kell találni a helyünket a világban, miközben felbukkannak az önálló felnőtté válás csodái, mindezt ráadásul nehezített pályán tesszük. A test hirtelen átalakul, az érzelmek intenzívebbé és változékonyabbá válnak, a szülők helyett a kortársak társasága és véleménye lesz a mérvadó, az éppen formálódni igyekvő identitást és tudatot pedig kihívások sorozata bombázza.

A viharok tengerén

Az, hogy egy tini a saját feje után evez – néha szorosan az anyahajó mellett, máskor egészen ellenkezőleg -, teljesen normális. A serdülőkor egyik legfőbb fejlődési kihívása annak megválaszolása, hogy kik vagyunk valójában, vagyis az identitás megtalálása. Ennek során a kamasz a gyermekkortól elszakadva, a szülőkről leválva újrafogalmazza önmagát, és egy hozzá jól illeszkedő ént alakít ki. És ez bizony cseppet sem kis feladat.

Ezt megnehezíti az, hogy

a kamasznak az érzelmek addig nem tapasztalt viharával is meg kell küzdenie. Minden gyermek serdülőkoráig nagymértékben a szüleire támaszkodik az érzelmi szabályozásban, azonban kamaszként már meg kell tanulnia, hogyan kezelje önállóan az érzelmeit.

Ezt ráadásul egy olyan időszakban kell megtennie, amelyben az érzelmek szabályozásáért felelős agyi régió még mindig jelentős részben fejlődés alatt áll.

A gyermek serdülőkorának kezdetekor a szülői nevelés is keményebb dióvá válik. Néhány hagyományos tekintély megkérdőjeleződik, és az önrendelkezés erősebben érvényesül, hiszen a tinédzsernek több szabadságra van szüksége, hogy le tudjon válni a szülőkről és függetlenedhessen tőlük. Mindez gyakran okoz felháborodást és konfliktusokat a családban, főként, hogy ez az elválás kísérletezéssel, kockázatvállalással, a határok próbálgatásával és lázadással jár. Ide tartozik a szülői szó figyelmen kívül hagyása és a kendőzetlen kritika megfogalmazása is. Így tehát az érzelemszabályozási nehézségek, az önállósodási törekvések és a szülők tökéletlenségével kapcsolatos kezdeti felismerések szépen megágyaznak a tini és a szülők közti konfliktusnak.

Az árbóckosár ereje

Egy tizenéves szülei könnyen érezhetik magukat eszköztelennek, amint az anyahajó árbóckosarából szemlélik a csónakban lapátolgató tinédzserüket. Ám ebből a pozícióból is számos lehetőségük van arra, hogy támogassák őt, és irányt mutassanak neki. Carl E. Pickhardt, családokkal foglalkozó amerikai pszichológus gondolatai mentén a következő eszközökkel a szülők támogatva terelgethetik őt saját útján:

Feltétel nélküli szeretet és gondoskodás: Ha a szülők támogatást nyújtanak a tini alapvető szükségleteihez, és állandó, feltétel nélküli szeretettel fordulnak felé, a tizenéves megélheti azt, hogy kalandozásai közepette bármikor visszatérhet az anyahajóra, hiszen otthonában a saját változása, bizonytalansága és kihágásai ellenére is nyugalmat és melegséget talál. Ebben a fizikai és érzelmi biztonságban a kamasz megpihenhet, és erőt meríthet az újabb hullámokhoz.

Megérteni és megértetni: A szülőknek nem szabad elfelejtkezni arról, hogy ha sikeresen szeretnének kommunikálni egy tinivel, akkor nem csupán közölniük, de hallgatniuk is kell.

Ha a szülők egyik fülén be-, másikon kiszalad, amit hallanak, ugyanerre számíthatnak a gyermeküktől is. A lényegre törő, világos és következetes beszélgetések egyik kulcspontja az, hogy a szülők hallják, amit a kamasz mond, és azt mondják neki, amit hallania kell.

És hogy mit kell hallania egy tizenévesnek? Nos, biztosan nem azt, hogy “csak a baj van veled”, “nincs időm a hülyeségeidre” vagy “bezzeg kicsiként még nem voltál ilyen”. Lehet, hogy a hajón a szülő a kapitány, de az autoritásból kiáltott vezényszavak kis eséllyel találnak befogadó fülekre. Ne feledjük a modellező hatás erejét! Ahogyan a szülők szólnak a kamaszhoz, úgy szól majd ő is vissza, vagy tükrözi tovább ezt a stílust mások, például egy kisebb testvér felé. Pozitív példával élve, ha a szülők együtt éreznek a tini tapasztalataival a nehéz időkben, azzal nem csupán szeretetükről és elfogadásukról tanúsítják, hanem azt is megtanítják neki, hogy miként legyen ő is empatikus másokkal.

Gyakorlat teszi a mestert: A kamasz fejlődését és kibontakozását segíti az, ha a szülők több szabadságot engednek meg neki, amennyiben úgy gondolják, hogy készen áll ezt vállalni. Vagyis fontos a felelősség hangsúlyozása is: a kamasznak tanulnia kell szabadon meghozott döntései következményeiből. Az egészséges határokat és követelményeket támasztó családi rendszerben a tizenéves az életkorának megfelelő elvárásokkal néz szembe, melyben számára viselhető, ám mégis olykor kihívást jelentő kérdésekben gyakorolhatja az önálló választást. Ilyen lehet például a szakkörválasztás, a házi feladatokra és szabadidős tevékenységekre szánt idő beosztása, vagy egy egynapos családi kirándulás megtervezése. Építsen bátran csónakot és szálljon vele vízre, még az sem baj, ha elsüllyed – a következő talán majd jobban sikerül. A szülői feladat nem ezek megakadályozása, sokkal inkább a fűrész kezelésének megtanítása, és a mentőmellény biztosítása az expedícióhoz.

Ne halat adj, hanem hálót: A szülők egyik legjobb eszköze tizenéves gyermekük tanítgatására az, ha módszereket mutatnak meg, gondolkodásra sarkallnak, nem pedig kész megoldást, eredményt adnak át. Ha instrukciókat és iránymutatást nyújtanak ahhoz, amit a tinédzsernek meg kell tanulnia, akkor ezek segítségével ő maga fedezheti fel, hogy képes eljutni a megoldásig. Emellett fontos, hogy továbbra is jelen legyenek, hogy a kamasz igénybe vehesse segítségüket, ha szüksége lenne rá. Egy tinédzserre bátran rábízható nagybevásárlás, egy egyszerűbb ebéd elkészítése, a virágágyás rendbetétele vagy a nyikorgó ajtók elcsendesítése. Csak egy halászháló és némi útmutatás kell, és a kamasz már szelheti is a habokat. A fogás pedig minden alkalommal egyre szebb lesz, csak győzzük kivárni!

Az a bizonyos aggodalom: Az, hogy a szülők aggódva figyelik önállósodó gyermekük első lapátforgatásait a pótcsónakban, teljesen normális, sőt, egy bizonyos fokú aggodalommal gondolkodás még jól is jön ahhoz, hogy előre láthassanak kihívásokat és veszélyeket. Fontos megértetni a kamasszal, hogy nem a kontrollálás vagy befolyásolás miatt felügyelik viselkedését, hanem azért, hogy figyelemmel kísérjék a biztonságát, és időben ledobhassák a mentőövet, mielőtt összecsapnának a feje felett a hullámok. Más szóval a szülők bátran aggódhatnak, míg a tinédzser bátran fedezheti fel új önmagát és az előtte kitárulkozó horizontot.

Hullámok hátán

A gyermek tinédzserkorba érve elkezdi észlelni, hogy a szülei mégsem olyan tökéletesek, mint azt addig hitte, és ez a frusztrációval vegyes csalódottság olykor nem kívánatos formában tör felszínre. Érzékeli szülei hiányosságait, és gyakran élesen rá is világít, talán azt remélve, hogy anya és apa némiképp fejlődőképes… Azonban azt is tudja, hogy mikor lép át egy határt, és számít is az intő szülői szóra. Anyukáktól és apukáktól gyakran elhangzik panaszként, hogy “olyan, mintha a gyerekem utálna engem”, “azt érezteti velem, hogy minden rossz, amit csinálok”, “egyszerűen nem tudom, mit tegyek, mintha a falnak beszélnék”, “pontosan tudja, hogyan bántson meg”.

Az ehhez hasonló gondolatok kereszttüzéből Elena Mikalsen, gyermekek és serdülők mentális egészségével foglalkozó szakember szakmai tapasztalatai szerint kimenthet egy másik, ami így hangzik:

“Ez nem rólam szól”. Egy tinédzser szülei mantraként használhatják ezt a mondatot, ami időről időre erőt adhat ahhoz, hogy elfogadók és támogatók lehessenek.

Ha sikerült elérni ezt a stádiumot, a következők is mentőövként szolgálhatnak mind a szülők, mind a kamasz számára:

Nyitott fülek: Minden helyzetben igaz, hogy ahhoz, hogy meghalljon minket a másik fél, nyitottnak kell lennie a mondandónkra – ez egy tinivel sincs másképp. Ehhez David Schwartz, pár- és családterapeuta tapasztalatai szerint szükség van arra, hogy ne fegyelmezés vagy kritizálás után érkezzenek az intelmek, amikor ő éppen védekező, visszatámadó, vagy teljesen elutasító pozícióban van. Valószínű, hogy a dacos, falat felhúzott tinédzsert épp kritika érte, amire ő így reagál. Érdemes tehát a helytelen viselkedésről szóló konstruktív, jövőbe mutató beszélgetést nem közvetlenül a kritika utánra időzíteni.

A tartalom rendben, a forma kevésbé: Amikor kendőzetlen, akár ellenséges kritika érkezik a tinédzsertől, Angela Duckworth pszichológus meglátása szerint a konstruktív reakció kulcsfontosságú. Emlékeztessük a kamaszt, hogy az együttérzéssel átadott visszajelzés jobb eséllyel hasznosul! Ne zárjunk le, és ne forduljunk el azonnal a stílus miatt! Inkább erősítsük meg arról, hogy számít a véleménye, és érdekel minket, mi jár a fejében! Kérjük, hogy mindezt kedvesebben, bántás nélkül adja át! Kerüljük a manipulatív, bűntudatkeltő mondatok használatát! Az olyan kifejezések, mint a “ha szeretnél, nem beszélnél így velem” és “a jó gyerekek nem viselkednek így” nem csupán azonnali ellenállást válthatnak ki, de hosszú távon is rendkívül ártalmasak, hiszen a tini fejlődésének egyik alapvető feltételét, a szeretetteljes és elfogadó légkört sértik meg.

Szabadság és szabályozottság: Alkossunk olyan szabályokat, amelyek a tinit biztonságban tartják, segítenek neki eligazodni az erkölcsi úton, és megismertetik vele a kulturális normákat! Nancy Darling kapcsolódó kutatási eredményekre épülő írása szerint a kamaszok a szabályok felállítását ezeken a területeken a szülők jogos feladatának tekintik, így az olyan keretek, mint a “Ne játssz a gyufával!”, “Ne lopj!”, “Ne káromkodj!” alapvetően számukra is elfogadhatók. Azonban más a helyzet a szorosan személyes döntéseket érintő szabályokkal, amelyeket a tinik már cseppet sem tartanak jogosnak. Így annak érdekében, hogy a legfontosabb értékeket felölelő szabályokat megvalósulni lássuk, érdemes lemondani azokról, amelyek a kedvenc színre, a zenei ízlésre, vagy az öltözködési stílusra vonatkoznak. Természetesen a kettő közt nem mindig húzható meg élesen a határ, ugyanakkor jobb az esély a határon mozgó viták megnyerésére, ha a kevésbé lényeges kérdések befolyásolását elengedjük.

Egységben az erő: Daniel A. Abrams és szerzőtársainak 2022-es kutatása szerint a kisgyermekektől eltérően a tinédzserek agya fokozottabb kíváncsisággal reagál az ismeretlen hangokra, mint az ismerősekre, hiszen épp igyekeznek leválni a családi környezetről. Így szülőként érdemes külső hangokat, támogató partnereket keresni. Ha sikerül a tinédzsert összekötni általa elfogadott felnőttekkel, akik az ő szemében menők – vagy egyszerűen csak nem anya és apa azok -, könnyebben célba érnek az üzenetek. Olyan kulcsfontosságú értékek adhatók át és mélyíthetők el könnyedén egy tisztelt mentor, imádott zenész, egy jófej szomszéd vagy kolléga által, amelyeket a szülők is fontosnak tartanak és hangsúlyoznak a mindennapokban. A friss hangok azonban ezúttal nyitottabb fülekre találhatnak.

A kapitányba vetett bizalom

Néha a szülők abba a csapdába esnek, hogy azt mondják tizenéveseiknek: „a bizalmat ki kell érdemelni”, ők maguk mégis gyanakodva és bizalmatlanul fordulnak az ötleteik, döntéseik, tetteik felé. Ebben a dinamikában pedig a tinédzserek ugyanezt tükrözik vissza feléjük. Ha megengedjük a tizenéveseknek, hogy maguk hozzák meg döntéseiket – kivéve persze a komoly veszélyhelyzeteket -, és hagyjuk őket szembesülni azok következményeivel, Ran D. Anbar orvos és pszichológus tapasztalatai szerint megteremtjük a bizalom alapjait, és egyben az egyik leghatékonyabb tanítási módszerrel mutathatjuk meg nekik az élet fontos leckéit. Ezzel szemben, ha a szülők arra szorítják a serdülőket, hogy saját akaratuk ellenében cselekedjenek, ők általában neheztelésre és ellenállásra összpontosítják energiáikat ahelyett, hogy megtanulnának előnyösebb döntéseket hozni.

Bízzunk tehát a kis csónak kapitányának legjobb belátásában, és támogassuk őt az anyahajóból: távolról, de mégis közel!