„Csak akkor fogunk békében élni, ha megtanuljuk átérezni egymás fájdalmát” – Így mérgezik a jelenünket a múlt kibeszéletlen történelmi traumái

Szerző: | 2019. 01. 06. |

Az új év első napjai jellemzően arról szólnak, hogy az óévről egy reménytelibb jövő felé fordítjuk a figyelmünket. Jönnek a nagy elhatározások: megfogadjuk, letesszük, kitesszük, nem esszük, elhagyjuk és így tovább. Aztán néhány nap, vagy hónap után szembesülünk vele, hogy nem, sajnos ez nekünk valamiért nem megy, valahogy nem akar sikerülni.

Hát igen, változni egyáltalán nem olyan egyszerű, mint ahogy azt a szilveszteri fogadalomdömpingben gondoljuk: a nagy elhatározásokat sokszor felülírják a múltunkban gyökerező sérelmek. Ha ezeket a fájdalmakat nem dolgozzuk fel, nem tudatosulnak az önsorsrontó mintáink, akkor nem tudunk magunkkal békében élni, akkor nem fogunk tudni változni, és/vagy másokhoz biztonságosan kapcsolódni.

Valami ehhez nagyon hasonló dolog történik velünk és körülöttünk „nagyban”, társadalmi szinten is:

mivel a hányattatott, traumákkal terhelt történelmünk feldolgozatlan maradt, nem tudunk egymással szót érteni, nem tudunk békében élni, és emiatt a számunkra kedvezőtlen körülményeken – beleértve a borzalmas közhangulatot és a megosztottságot – sem tudunk változtatni.

Pedig nagyon kellene – mármint változtatni, és szerencsére vannak olyanok, akik hajlandóak ezért tenni is: a Közös Halmaz Alapítvány egy maréknyi, világnézetét tekintve heterogén, lelkes fiatalokból álló, sokszínű csapat, amelynek tagjai azt a célt tűzték a zászlajukra, hogy (egymásra mutogatás helyett) széleskörű párbeszédet kezdeményezzenek a huszadik század feldolgozatlan történelmi traumáiról.

A szekértábor-szemléleten túlmutató aktivitásaikkal gondolkodásra, együttérzésre szeretnék ösztönözni a társadalom tagjait azokkal a korszakokkal és eseményekkel kapcsolatban, amelyek a legtöbb meg nem értést, konfliktust váltják ki mindennapjainkban. Meggyőződésük és tapasztalataik szerint ugyanis „a párbeszéd-képtelenség jelentős részt a történelmi traumáink feldolgozatlanságából fakad”.

Nem lehetett a fájdalmakról beszélni

„A világháborúk, a holokauszt, a kommunizmus során emberek milliói traumatizálódtak. Mivel azonban a vészterhes időszakok egymást váltották – a 20. században kis túlzással nem volt olyan perc, amikor szabadon lehetett az átélt fájdalmakról akár egyéni, akár kollektív szinten beszélni – nem ismerhettük meg egymás történeteit, veszteségeit, és azt, hogy mindezt hogyan élték meg azok, akik részesei voltak a történteknek” – mutat rá Varga Sára, a már említett Közös Halmaz Alapítvány oktatási projektjének vezetője, aki főállásban történelemtanárként dolgozik egy fővárosi gimnáziumban.

Márpedig ezeknek a történeteknek ilyen vagy olyan formában mindenki a részese volt: az is, aki aktívan részt vett benne, és az is, aki „csak” ült és nézte, hogy mi történik, jelen volt, és az események hatására a közösség részeként traumatizálódott.

És bizony a történet részesei a traumákat elszenvedő generáció leszármazottai is. Ők azok, akik a mai napig viselik az átélt szörnyűségek feldolgozatlanságának következményeit. Rengetegen hurcolják magukkal akaratukon kívül az elhallgatott családi titkokat, sérelmeket, fájdalmakat, az azokkal kéz a kézben járó lelki terheket, amelyek a kibeszéletlenség miatt tudattalanul akadályoznak a változásban vagy az előrejutásban, ólmos teherként – szégyenérzet, félelem, önsorsrontás formájában – nehezednek rá a kapcsolataikra, az önértékelésükre – és igen, a közhangulatra is. Például arra, ahogy beszélünk és bánunk egymással.

„Beszélni, beszélni, beszélni”.

A Közös Halmaz Alapítvány önkéntese szerint a megoldás amilyen egyszerűen hangzik, legalább annyira nehéz: „beszélni, beszélni, beszélni”! Meg kell teremteni a feltételeit annak, hogy kimondódjon végre a sok nyomasztó titok és fájdalom – legyen szó ügynökmúltról, erőszaktevő orosz katonákról, a holokausztban érintett felmenőről, párttag nagypapáról és így tovább…

Ha ezekről és a kapcsolódó érzéseinkről elkezdenénk végre beszélni, és a felelősség kérdéséről közösen gondolkodni, az lehetővé tenné, hogy átérezzük egymás fájdalmát, és felszámoljuk a sértettségből, vagy a hallgatás nyomasztó feszültségéből adódó haragot és megosztottságot.

„A rendszerváltás után lett volna először lehetőségünk arra, hogy beszéljünk a történtekről, de az emberek, főleg az idősebb generáció tagjai, »úgy maradtak«, hallgattak, féltek, vagy nem tudták, hogyan fejezzék ki a traumák kapcsán érzett fájdalmukat, esetleg attól tartottak, hogy az igazsággal kárt okoznának a hozzátartozóknak.

A hallgatás miatt azonban a sérelmek, amelyeket ez a vészterhes eseményekkel és korszakokkal teli 20. század okozott, továbbadódnak, ami megmérgezheti a családi légkört és ezen keresztül a társadalmat is”

– magyarázza az összefüggéseket Varga Sára, aki szerint addig, amíg nem indul el valamiféle diskurzus ezekről a traumákról, nincs mit csodálkozni azon, hogy mindenki a saját sérelmeivel van elfoglalva, és a saját igazát szajkózza.

„Bármilyen közéleti kérdés felmerül, valahogy mindig komcsizásba és nácizásba fordul a vita. Ezt a szakaszt ideje lenne lezárni, ami természetesen nem egyenlő azzal, hogy el kell felejtenünk a múltat, de ezekben a kérdésekben valahogy muszáj lenne megtalálni a nyugvópontot.

Amíg ez nem történik meg, addig megértés helyett marad a szembenállás” – mutat rá Varga Sára, aki a civil kezdeményezés keretében önkéntestársaival közösen nemcsak beszél, de tesz is annak érdekében, hogy ezen a területen elinduljon valamiféle párbeszéd, és annak nyomán közeledjenek az álláspontok.

„Nyissunk a múltra, hogy legyen jövőnk”

A Közös Halmaz eddigi működése során többek között a köztereken felállított „ajtó-projekttel” irányította rá az emberek figyelmét arra, hogy mennyire eltérők a múlttal kapcsolatos értelmezési kereteink, megéléseink. Az egyes történelmi traumákat, eseményeket jelképező ajtók – amikor kinyitjuk azokat – elgondolkodtató idézetek, állítások, interaktív felületek formájában irányítják rá a figyelmünket ezekre a különbségekre.

„Van például egy ajtónk, amin két, látszólag ellentmondásos mondat van: az egyik az, hogy A szovjet vörös hadsereg katonái 1944-1945-ben megszállták az országot. A másik pedig úgy hangzik, hogy A szovjet vörös hadsereg katonái 1944-1945-ben felszabadították az országot. Ez a két mondat látszólag ellentmond egymásnak, de valójában arról szól, hogy milyen óriási különbségek lehetnek abban, ahogy egyénenként megéljük, interpretáljuk a valóságot.

Hiszen azok, akiknek a felmenőit a szovjet katonák megerőszakolták, úgy fogják megélni, hogy ez egy megszállás volt. Viszont azok az üldözöttek, akik attól rettegtek, hogy soha nem ér véget az ő meghurcoltatásuk, felszabadításként élhetik meg a történteket. Mindkét fél Magyarországon él, magyarnak érzi magát, ugyanahhoz a nemzethez tartozik és a saját szempontjai szerint, mindkét állítás helytálló” – mutat rá Varga Sára, aki szerint ezek a múltban gyökerező, különböző megélésekből adódó feszültségek is aláássák a jelenünket és akadályozzák a továbblépést. Addig, amíg nem beszélünk a történtekről és nem ismerjük meg egymás fájdalmait, nem nagyon fognak változni a dolgok.

„A változás te magad légy”

És mielőtt feltett kézzel azt állítanánk, hogy egyedül ehhez kevesek vagyunk, fontos tudatosítani: ez a változás, ahogy a társadalmi szintű problémák megoldása általában, egyéni szinten kezdődik.

Nem igaz, hogy mi magunk nem lehetünk hatással arra, ami körülöttünk történik. Éppen ellenkezőleg: rengeteget tehetünk annak érdekében, hogy változtassunk az életünkön és a közhangulaton. Sőt, ezt a munkát egyéni szinten kellene elkezdeni. Elsőként saját magunkon kell dolgoznunk, saját magunkat kell rendbe tennünk. Csak akkor tudunk egészséges társadalomként és egymással együtt (is) működni, ha ezt megtesszük.

„Ez azért fontos, mert az ember akkor kezd el ösztönlényként viselkedni, ha van benne mit benyomni – ha meg lehet benne piszkálni olyan dolgokat, amelyekre érzékeny, ami felhergeli. Ha sok ilyen ember él együtt egy helyen, akkor a bennük gyúló harag mindent el tud söpörni: konszenzust, változást, békét, mindent. Ezért,

annak érdekében, hogy ne a másikkal szembeni gyűlölködésében lássuk a saját fájdalmunk csillapításának egyetlen módját, egyszerűen muszáj jóban lennünk saját magunkkal”

– magyarázza Varga Sára, aki szerint ebben a folyamatban a nyitottság és a felelősségvállalás két nagyon fontos kulcsszó, mert a változás akkor tud elindulni, amikor vállalom a felelősséget a saját tetteimért. Itt kezdődik a felnőttség és az azzal együtt járó, érett kommunikáció.

Meglátni a közös érdekeket

„Muszáj felnőnünk ahhoz, hogy felnőtt társadalomként tudjunk működni, ahelyett, hogy kizárólag a saját egyéni szükségleteink és igényeink vezérelnek minket.

Amikor már nem a saját fájdalmaink szűrőjén, a sérelmeinken keresztül szemléljük a valóságot, akkor megláthatjuk a közös érdekeket, és azt, hogy csak akkor tudunk együttműködni, ha teszünk is ezért”

– mondja Varga Sára, aki a változás másik kulcsát a jövő generációjában és abban látja, hogy a fiatalok kezébe olyan eszközöket és tudást adjanak, ami fejleszti a vitakultúrájukat, lehetővé teszi számukra az érett, erőszakmentes kommunikációt.

„Ha azt sikerülne megtanítani a következő generációnak, hogy üljünk le egymással és beszélgessünk, tanuljunk meg úgy vitázni, hogy közben érveket használunk, és nem átharapjuk egymás torkát, ha megtanulnák, hogy a másiknak is lehet igaza függetlenül attól, hogy nekem is igazam van, az mindenképpen előrelépés lenne. Muszáj az oktatás és a nevelés irányából indulni, mert, ha valaki ezt megtanulja és elsajátítja, és a birtokában lesznek ezek a képességek, akkor azt a felnőtt életében is fogja tudni alkalmazni”.

A Közös Halmaz Alapítvány tevékenységének másik fontos pillére éppen ezért az oktatási programjuk, amelynek keretében középiskolásoknak tartanak interaktív, a történelmi eseményeket a fenti szempontok szerint feldolgozó foglalkozásokat.

„Nemcsak értem, érzem is”

„Ezeken az alkalmakon drámapedagógiai módszerekkel, szerepjátékokkal, szituációs feladatokkal dolgozunk. A puha diktatúra dilemmatikus kérdéseit feszegető foglalkozásunkon például szituációkat játszunk el fiatalokkal, akiknek a felvázolt helyzetben kell improvizálniuk. Az egyik ilyen feladat keretében azt kérdeztük tőlük, hogy mit tennének akkor, ha a főnökük azzal fogadná őket a munkahelyükön, hogy ne hordják a vallásukat, a hitüket jelképező keresztet a nyakukban, cserébe ha leveszik, fizetésemelést kapnak. Ezt a helyzetet kellett eljátszaniuk, közösen megvitatniuk. A foglalkozás végén, a feldolgozó-körben az egyik résztvevő fiú úgy fogalmazott, hogy

»a nagymamám sokat mesélt a kommunizmusról, de soha nem értettem, most viszont már érzem, hogy miről van szó«.

Nagyon fontos mondat ez, hiszen a társadalmi traumák feldolgozásának éppen ez lenne az egyik kulcsmozzanata: hogy ne csak értsük, hanem érezzük is egymás fájdalmát, hogy ráeszméljünk, nem versenyeztetni kell a fájdalmainkat, hanem elfogadni, hogy mindenkinek megvan a sajátja, és számára nyilvánvalóan az a legfontosabb” – mondja Varga Sára, aki szerint ehhez a kérdéshez nem a tolerancia, hanem az empátia felől érdemes közelíteni.

„Nem megtűrni kell azt, hogy valaki valamit máshogy gondol, hanem beleélni magunkat a másik helyzetébe. A kettő között óriási a különbség, és talán ott válik ketté, ahol a történelemmel kapcsolatos lexikális tudás, és az akkor átélt események megélése közötti különbség: amikor »nemcsak tudsz valamit, hanem átérzed« a történtek súlyát és azt, hogy azokban milyen dilemmákkal, milyen érzésekkel – fájdalmakkal, kétségekkel, félelmekkel – kellett másoknak szembenéznie.

Amikor közelebb lépünk egymáshoz, és megtanuljuk átérezni egymás fájdalmát, akkor lesz esély rá, hogy békében éljünk. Ehhez pedig – az őszinte beszélgetések és az önismeret mellett – leginkább nyitottságra, türelemre és empátiára van szükségünk.

Tavaly indult cikksorozatunk keretében  nyilvánosságot biztosítunk a lelki egészség, és az adott hónap tematikájához kapcsolódó civil szervezetek részére. Decemberben az Harag vs. béke témáját járjuk körül itt a Pszichoforyou-n – ezúttal a Közös Halmaz Alapítvánnyal együttműködésben.

Az Alapítvány célja, hogy széleskörű párbeszédet kezdeményezzen a huszadik század feldolgozatlan történelmi traumáiról, gondolkodásra, együttérzésre ösztönözzön azokkal a korszakokkal és eseményekkel kapcsolatban, amelyek a legtöbb meg nem értést, konfliktust váltják ki mindennapjainkban. Egy baráti társaságból alakult, korosztályát, kompetenciáit és világnézetét tekintve heterogén csapat szerint „Ideje, hogy meghalljuk egymás hangját”. A szervezet tevékenységéről itt, itt és itt találsz további információt.

 




Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This