Spontán és bátor, vagy felelőtlen és forrófejű? – Az impulzivitás pszichológiája

Türelmetlen, kiszámíthatatlan, öntörvényű, egyedi, merész – ezeket a jelzőket mind használhatjuk az impulzív személyiség leírására. Az impulzivitásra gondolhatunk életünk és személyiségünk fűszereként, ami kizökkent minket a szürke hétköznapokból, az új élmények és kalandok felé hajt minket. Élhet a fejünkben kedvezőtlen, egyenesen ártalmas tulajdonságként is, aminek hatására rendre veszélybe sodorhatjuk magunkat és környezetünket. Használhatjuk magyarázatként és mentségként bizonyos viselkedéseinkre, ugyanakkor felmerülhet bennünk az is, milyen jó lenne, ha néha egy kicsit impulzívabbak tudnánk lenni. Hogyan is állunk hát az impulzivitással?

Impulzusaink, azaz fel-feltörő késztetéseink, vágyaink mindannyiunknak vannak: milyen jó lenne ma inkább be se menni a munkahelyre, jól megmondani a magunkét, kikezdeni azzal, akitől pont, hogy távol kéne tartanunk magunkat, meginni még azt a pohár bort, vagy megvenni azt a méregdrága cipőt… Tudatos mérlegelés eredménye, hogy mihez is kezdünk ezekkel: engedünk-e a késztetésnek, és az „egyszer élünk” szellemében meg is valósítjuk azokat, vagy inkább fékezzük magunkat, és nem követjük őket.

Alapvető alkalmazkodásunkat segíti, ha bizonyos impulzusainkat kordában tartjuk, és nem hagyjuk, hogy azok elárasztva uraljanak minket. Ha kérdés nélkül engedünk a bennünk lüktető vágyaknak, az egy idő után szükségszerűen káoszhoz vezet, nem tudunk fenntartható életvezetést kialakítani és működtetni.

Az, hogy mit és hogyan tartunk kontroll alatt, függhet temperamentumoktól, az impulzus jellegétől, a körülményektől és a cselekvéssel járó következményektől.

Mi is hát az impulzivitás?

Az impulzív személyiség hajlamos hirtelen jött késztetéseinek engedni, mérlegelés és megfontolás nélkül cselekvésbe fordítani azokat. Lehetne azt mondani, hogy ők valójában hiteles és önazonos személyek, akik bátran, fittyet hányva a külvilágra követik vágyaikat, azonban ez nem fedi le a teljes képet.

Az impulzív cselekedetek ugyanis magukban rejtenek valamilyen kockázatot, ami fizikai vagy pszichés értelemben vett, önmagukra vagy a környezetünkre káros következményeket von maga után.

Az impulzivitás stabil és állandó személyiségvonásunk, ami számos módon megnyilvánulhat. Ugyan több pszichés zavar esetében is megfigyelhető és meghatározó tényező – mint például a szerhasználat, a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar, különböző személyiség- és hangulati zavarok -, önmagában nem feltételez rendellenes működést. Egy úgymond egészségesen működő személyiségbe tehát bőven belefér az impulzivitás, azonban ha az impulzív cselekedetek gyakoriak és intenzívek, az már klinikai jelentőséggel bírhat. Impulzus-kontroll zavarról akkor beszélünk, amikor a személy impulzusait képtelen kontroll alatt tartani, és kifejezetten veszélyt jelentenek a személyre és környezetére.

Kapásból vagy „csakazértis” belemész?

Az impulzivitás szerteágazó szakirodalmi háttérrel rendelkezik, több elméletalkotó helyezte kontextusba és mutatott rá fontos összefüggésekre vele kapcsolatban. Ezek ugyan eltérő aspektusból közelítik meg, azonban az elméletek többsége az impulzivitásra olyan összetett jelenségként gondol, ami inkább gyűjtőfogalomként állja meg a helyét. A következőkben olyan megközelítéseket mutatunk be, amelyek árnyalhatják az impulzivitásról kialakított képünket.

Ha egy impulzív személyre gondolunk, jellemzően egy nyüzsgő, aktív, szociálisan élénk valaki jelenhet meg lelki szemeink előtt – holott az impulzivitás nem feltétlenül jár kéz a kézben az extraverzióval. Eysenck személyiségmodelljében megkülönbözteti a kalandkeresést az impulzivitástól – míg az előbbi az extraverzióval, utóbbi a pszichoticizmussal, vagyis a nonkonformizmusra és az agresszióra való hajlammal mutatott összefüggést. Az impulzivitás és a kalandkeresés első benyomásra nagyon hasonlónak tűnik, mégis van közöttük egy lényeges különbség, amit a szakember autós példája remekül megvilágít.

Tegyük fel, hogy valaki rossz sávban vezet, és éppen egy beláthatatlan kanyar van előtte. Ha sofőrünk impulzív, nem is tudatosítja az előtte álló veszélyt, kapásból beveszi a kanyart. Teljesen váratlanul éri, ha szembejön vele egy kocsi, és baleset éri. Ha az autót vezető inkább kalandkereső típus, akkor viszont nagyon is jól látja a közelgő szerencsétlenség lehetőségét, azonban úgy dönt, nem érdekli, vállalja a kockázatot – gyorsít és belehajt a jelentős veszélyt tartogató helyzetbe.

Mindezek alapján ha a cselekvés előtt átgondoljuk a különböző lehetséges kimeneteleket, és a kockázatossága ellenére, „csakazértis” végrehajtjuk azt, az nem tartozik a szűk értelemben vett impulzivitás alá.

Ugyan az impulzív cselekvéseknél is lényeges az azonnali élmény megszerzése – legyen az a feszültség csökkentése vagy az adrenalin mámora -, mégsem az új élmények bezsebelésén van a hangsúly. Az impulzivitás esetén a kulcstényezőt bizonyos készségek deficitje jelenti, amelyek lehetővé tennék a mérlegelést, a következmények felmérését és a tervezést.

Olykor nem árt egy kis impulzivitás

Ha az impulzivitásról beszélünk, egyértelműen negatív következményekkel társítjuk, pedig bizonyos esetekben kifejezetten segítségünkre is lehet. Ha a kedvezőtlen kimenetel elmarad, az impulzív reakciókat inkább a gyorsaság, a bátorság és az eredetiség jeleként könyvelhetjük el. Ezt támasztja alá Dickman elmélete, amiben megkülönbözteti a funkcionális és a diszfunkcionális impulzivitást.

A funkcionális impulzivitás ugyanúgy meggondolatlan cselekvést jelent, azonban kedvező eredményhez vezethet, szemben a diszfunkcionálissal, ahol a következmény egyértelműen negatív. Jó példa a funkcionális impulzivitásra a kreativitás megélése, vagy az olyan helyzetek, ahol nincs idő a mérlegelésre, hanem a siker záloga az azonnali cselekvés lehet.

Ha az érem másik oldalát nézzük, aki híján van mindennemű impulzivitásnak, az túlzott gátoltságot, szorongást élhet meg, mintha elvesztené a kapcsolatot valódi önmagával, hiszen teljesen kiiktatja ösztöneit és vágyait. Az ilyen személyek kívánják azt, hogy bárcsak képesek lennének arra, hogy csak úgy, gondolkodás nélkül cselekedjenek, éljenek egy kicsit, csak úgy bele a nagyvilágba. Ahogy Dickman fogalmazta meg szellemesen: „kiterjedt irodalma van az impulzivitáscsökkentő technikáknak, de egyáltalán nem találhatunk olyan munkát, ami az alacsony impulzivitású emberek számára nyújtana impulzivitásnövelő technikákat”.

„Én már csak ilyen impulzív vagyok!”

Értelmetlen és irreális elvárás az, hogy az alapvetően impulzív személy szabaduljon meg impulzivitásától úgy, ahogy van, és váljon minden helyzetben megfontolt, racionális, „szent” emberré.

Ha látjuk azt, mikor lenne szerencsésebb impulzivitásunkat a háttérbe szorítani, és inkább racionális hangunkra hallgatni, és melyek azok a helyzetek, ahol viszont szabadon megélhetjük késztetéseinket, értékes kincshez jutunk. Ha impulzivitásunkat nem megtagadni szeretnénk, hanem magunk mellé állítani, az saját magunkról alkotott képünket is új szintre emelheti.

Ahhoz, hogy valaki az impulzivitása szabályozását tűzze ki célul, több negatív következményt is meg kell tapasztalnia, hogy felismerésre és belátásra jusson. Ezek lehetnek fizikai sérülések, kapcsolati konfliktusok, a teljesítmény és a pszichés jóllét romlása, de mivel az impulzív ember hajlamos elmenni a falig, gyakran csak akkor szembesül a határaival, ha valamilyen szélsőséges helyzetbe hozza magát. Ennek bekövetkezte előtt jellemzően a környezet már felismeri, vagy éppen meg is tapasztalja az impulzivitás romboló erejét.

Nem tudom, ti találkoztatok vele, én a környezetemben és munkám során is gyakran tapasztalom azt, hogy az impulzivitást gyakran hozzák fel mentségként, „ez van, ezt kell szeretni” jellegű magyarázatként. Az igazság azonban inkább valahol félúton van: nem kell elnézést kérnünk, ha impulzívak vagyunk, viszont azért vállalnunk kell a felelősséget, ha károkat okozunk vele. A felelőtlenségre, az agresszivitásra és a bántalmazásra egyszerűen nem lehet mentség az impulzivitás. Ahogy már utaltunk rá, szakmai segítséggel az impulzivitás megszelídíthető és kordában tartható, ha a személy motivált a változásra.

Forrás:

J. L. Evenden (1999). Varieties of impulsivity. Psychopharmacology, 146,348-361.

Varga, G. (2014). Az impulzivitás genetikai korrelátumai. Doktori (PhD) disszertáció, ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar.