Az irodalomterápia fogalma biztosan sokatoknak ismerősen hangzik, hiszen jó ideje már, hogy a Bookself csapatának köszönhetően hónapról hónapra olvashattok különböző alkotásokról az irodalomterápia szemszögéből nálunk is. A Bookself név mögött két lelkes irodalomterapeuta, Gaál Szilvia és Barsi Nikoletta áll. Szilvivel beszélgettünk olvasásról, irodalomról, és arról a mindkettőnk számára nagyon fontos kérdésről, hogy hogyan lehetne közelebb hozni a könyveket az emberek szívéhez.

A Bookself csapata

Hogyan kezdődött a kapcsolatod az irodalomterápiával?

Annak idején irodalmi kört kerestem, így találtam rá az Országos Idegennyelvű Könyvtárban egy foglalkozásra. Jó pár alkalom után fedeztem fel, hogy mi a különbség az irodalmi kör és az irodalomterápia között. Nekem az Utas és holdvilág volt a nagy áttörés, amikor a foglalkozásról hazafelé menet úgy éreztem, magamra, a saját élethelyzetemre ismertem.

Az irodalomterápia a mű révén mindig ad egy megoldási mintát, amiből kiindulhatunk. Lehet, hogy rögtön egyetértünk vele, de ha nem, akkor is elindít egy gondolati fonalat. Én is elkezdtem megvizsgálni, mi történt a műben, hogyan oldották meg a szereplők a helyzetet, és én sem tudtam magamra vonatkoztatni: úgy éreztem, én nem azt az utat akarom járni, mint a főhős. Ez volt az első átütő élményem és találkozásom az irodalomterápiával. Egyébként teljesen más területről jövök, ahogy Niki is; én közgazdászként végeztem, de mindig nagy szerelmem volt az irodalom és a pszichológia – amikor megtaláltam ezt az „ötvözetet”, tudtam, hogy itt a helyem.

Mindig azt jelentette neked az irodalom, az olvasás élménye, amit most, irodalomterapeutaként?

Szerintem aki sokat olvas, gyakran tapasztalhatja, hogy egy olvasmány átlendíthet egy-egy kritikus élethelyzeten.

Biztosan mindenki fel tud idézni olyan élményt, amikor éppen akkor, éppen azt a könyvet olvasta, ami segített, megmagyarázta a történteket, segített megoldást találni. Ilyen szempontból mindig tudtam, hogy az olvasásnak önismereti és segítő szerepe van.

De alapvetően én is, ahogyan a mi korosztályunk, az előttünk lévő, és talán nagyrészt a mostani is, azt tanultam az iskolában, hogy mit gondolt a költő, mikor született és mikor halt meg, milyen volt a kora, ki volt a szerelme, ez milyen hatással volt rá, és hogyan jelennek meg az élete eseményei a műveiben. Azzal szemben, hogy próbáljuk kitalálni az alkotó gondolatait, érzéseit, az irodalomterápia azt boncolgatja, hogy bennünk, olvasókban milyen érzéseket keltenek az olvasottak.

A Bookself foglalkozásaira is ezzel a régi a szemlélettel érkeznek az emberek? Ők is azt próbálják kitalálni, mit gondolt a költő, amikor részletesebben néztek meg egy művet?

A bemutatkozásnál mindig fel szoktuk hívni a figyelmet erre a különbségre. Erre azért van szükség, mert bár az irodalomterápia régi módszer, Magyarországon hosszú éveken keresztül csak intézményekben alkalmazták, és mostanában kezd kikerülni a „civil szférába”.

A legtöbb embernek meglepően könnyen sikerül belehelyezkednie az önmagáról való gondolkodásba, szinte senki nem próbálja visszaterelni a műelemzésre a beszélgetést.

Aki olvasó, sokat olvasó ember, az tudja, érzi azt, hogy magára kell figyelnie.

És mi történik, ha valaki nem olvasó? Tévedt már hozzátok olyan, aki nem szereti a könyveket?

Többen is voltak, akiknek nem kimondottan hobbijuk az olvasás, de kifejezetten olyat, hogy valaki nem szeret valamit, legtöbbször a versekkel kapcsolatban hallottam. Azt mondták, azért, mert az iskolában mindig össze kellett kötni a rímképleteket, aláhúzni a mondatrészeket – igazi verselemzős emlékeik vannak. Ők nagyrészt olyan visszajelzéseket adnak a végén, hogy nahát, nem is tudták, hogy így is lehetne olvasni, mennyire nagy élmény. Sőt, olyan is akadt, aki elmesélte, hogy már nagyon régen nem írt saját verset, de a csoportban újra ihletet kapott. Versekkel mindenképpen érdemes foglalkozni, nemcsak iskolásként, hanem felnőttkorunkban is, mert minden életszakaszban mást mondanak nekünk.

A verselemzésről vagy általában az irodalomról, a kötelezőkről tényleg sokaknak lehetnek nyomasztó emlékei. Szerinted az irodalomterápiás szemszög segíthet abban, hogy még gyerekként, vagy már felnőttként újra megszeressük az olvasást?

Szerintem igen. A gyerekeket például kezdettől lehetne afelé irányítani, hogyan figyeljenek magukra olvasás közben, arra, hogy számukra milyen érzés a mű olvasása. Persze nem azon az áron, hogy ne tanuljuk meg a szerző önéletrajzát, mert az más szempontból fontos.

Egy igazi klasszikus, hiába íródott kétszáz évvel ezelőtt, még a mai napig is adhat, maradhat kortárs, vonatkozhat a saját életünkre.

Az is jó módszer, ha megpróbáljuk újraolvasni a korábbi, iskoláskori műveket. Ha valamit nem szeretünk, lehet, hogy nem azért nem szeretjük, mert a tanár ránk erőltette, hanem mert valami olyan érzést kelt, amivel nem tudunk mit megbirkózni – de ekkor lesz igazán érdekes.

Kérlek, ne mondd, hogy újra kell olvasnom Az arany virágcserepet, nagyon utáltam annak idején…

Őszintén szólva én is. (Nevet.) De itt van például a János vitéz – amikor részletet vittünk belőle az egyik csoportra, először hatalmas ellenállást váltott ki. Amikor aztán elkezdtünk róla beszélgetni, a csoportfoglalkozáson használt irányított kérdésekkel, az volt a fő témánk, milyen félelmeink vannak, amiket le kell küzdeni ahhoz, hogy bejuthassunk Tündérországba, és elnyerjük a boldogságot. Utána a legtöbben úgy távoztak, hogy nem is gondolták volna, mennyit adhat ez a mű annak ellenére, hogy milyen emlékeik vannak róla.

Lehetséges, hogy éppen a csoportos forma adta meg azt a pluszt, ami kellett? Az olvasás általában klasszikusan magányos időtöltés.

A csoportos forma rengeteget segíthet a gondolatébresztésben: megismerhetünk más nézőpontokat, illetve ha elsőre úgy érezzük, nincs gondolatunk az adott művel kapcsolatban, a többiek segíthetnek átlendülni a holtponton.
A csoport egyik legnagyobb előnye a különböző szemszögek megtapasztalása, hiszen ez óriási empátiafejlesztés is: ugyanazt a szöveget olvassuk, a másiknak mégis más jut eszébe. A facilitáló kérdésekkel pedig a csoportvezető segít a téma kibontásában – mi ugyanis nem adunk értelmezést, ez nem is feladatunk, sőt.

Hogy döntitek el, miről szól majd a beszélgetés?

Zárt csoportokban általában van egy előre meghatározott terápiás ív, egy tematika, például a párkeresés, az életközépi válság stb. Itt előre meghatározzuk az egyes alkalmakra a mű által felvetett lehetséges témákat, de a foglalkozássorozat egészét nézve mindig mindenre több művel is készülünk, mert figyelni kell, mit kíván a csoport dinamikája, vagy akár az előző heti beszélgetés. Nyitott csoportban általában szezonális témájú művet dolgozunk fel. Most például találtam egy-két gyerekverset, amit biztosan nagyon izgalmas lesz közösen elolvasni és megbeszélni, egyrészt azért, hogy kiben milyen emléket hív elő, másrészt megnézni, hogyan tekinthetünk másképp a versekre felnőttként.

Mi nem csak irodalmi szöveget használunk, hanem például dalszöveget is, hiszen ezek is hatással vannak ránk érzelmileg, el tudják indítani a beszélgetést.

A foglalkozásra érkezőknek nem kell attól félniük, hogy szigorúan szépirodalmi szöveget olvasunk; minden alkalommal törekszünk arra, hogy olyan rövid szöveget használjunk, amit ott, abban a két órában el tudunk olvasni. Ha valaki nem „olvasós”, ne ijedjen meg, könnyen feldolgozható részleteket választunk, és a hangsúly azon van, hogyan értelmezzük azokat a saját magunk számára. Ez pedig később gyakorlattá válik.

Van olyan célcsoport, vagy élethelyzet, amiben kifejezetten ajánlanád az irodalomterápiát?

Iskolákban például nagyon hasznos lehetne szerintem. Jelenleg is használják már néhány helyen, főleg iskolai könyvtárakban, és vannak kísérletek, hogy az irodalom oktatása is hasonló módszerekkel történjen.

Nagyon fontos lenne, hogy a gyerekek más szemszögből is megismerjék az irodalmat iskoláskorban, és gyakorolják, hogyan tudjuk hasznosítani az olvasottakat saját érzelmeik és gondolataik, összességében saját maguk megértésében.

Önismereti elemet vinne tehát az órákba, és már gyerekkoruktól tudhatnánk, miért lenne fontos saját magunkkal ilyen szempontból is foglalkozni.

A másik, ami eszembe jut: tartottam csoportot kisgyerekes anyukáknak is, akiktől azt a visszajelzést kaptam, milyen jó volt magukról beszélgetni, nem „gyerekes” témákról. Csak sajnos nagyon keveseknek van segítsége, aki vigyázna a gyerekekre, hogy az anyuka részt tudjon venni egy-egy ilyen alkalmon. Volt olyan foglalkozásunk is, amin bent voltak a kicsik is, ami persze nem teszi lehetővé az elmélyülést – de azért már ez is számított. A terápiának pedig az a működési mechanizmusa, hogy akkor is tovább dolgozik, amikor már hazamentünk a csoportfoglalkozásról.

Szerinted van olyan igazán „tuti” mű, ami mindenkinek beválik? Amit mindenkinek érdemes lehet elolvasni?

Ami először eszembe jut: Lázár Ervin meséi. Én újraolvastam őket felnőttként is, és akkor láttam meg igazán, mennyire sokat adnak, mennyire sokrétegűek. Mindenkinek ajánlom; ne rettentsen el minket felnőttként sem, hogy meséről van szó – élvezhető, elgondolkodtató, komplex életigazságokat tartalmazó mű. A kis herceget gondolom, említenem sem kell – szintén egy hasonló, kerek egész mű, amit mindenkinek érdemes elolvasnia. Versek közül sok kortárs művel dolgozunk, a teljesség igénye nélkül Szentmártoni János, Kemény István, Varró Dani, Tóth Krisztina, Szlukovényi Katalin, Karafiáth Orsolya műveit ajánlhatjuk akár otthoni feldolgozásra, gondolkodásra is.

A Bookself csapatáról és az irodalomterápiáról bővebben itt és itt olvashatsz.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!
Herendi Kata

Herendi Kata

Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.
Herendi Kata

Pin It on Pinterest