Milán, mi történt veled? – A Jövő nyár című filmet ajánljuk

„Hogy tetszett?” – kérdezték tőlem, miután megnéztem a Jövő nyár című filmet. Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak. Mondhatjuk-e egy 18 éves fiatal öngyilkosságáról szóló filmre, hogy tetszett? Egyáltalán dolga-e egy ilyen filmnek, hogy tessen? Szerintem nem, de ez nem jelenti azt, hogy nincs más, ennél sokkal fontosabb dolga. Például megmutatni azokat a tanulságokat, amelyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a valóságban kevesebbszer, vagy még inkább soha ne kelljen szembesülnünk a cselekmény kapcsán kibontakozó, nyomasztó kérdésekkel.

Adná magát, hogy a cselekmény leírását valahogy úgy kezdjük, hogy „a Jövő nyár című film a 18 éves Milán öngyilkosságáról szól”, de ez ebben a formában nem igaz. Ez a film sokkal inkább Milán hiányáról szól; arról, hogy mit kezdenek az osztálytársai az ő mindörökre visszavonhatatlan döntésével és azzal a ténnyel, hogy megölte magát.

A történet nyáron, egy drámatáborban játszódik, ahol Milán és az ő osztálytársai – köztük legjobb barátja, Dani, valamint az osztályhoz a tábor idejére csatlakozó Anna – közösen dolgoznak egy darabon. Anna mindkét fiúnak tetszik, ami miatt egyre nagyobb lesz köztük a feszültség. A vetélkedés odáig fajul, hogy ők hárman egy régi térkép jelölését követve elindulnak egy tó felé. A fiatalok végül megtalálják a tavat, és a közös út végére az is kiderül, hogy Anna melyikük vonzalmát viszonozza: az örök nyughatatlan és „furcsán viselkedő” Milánt, vagy a stabil, de szenvedélyes Danit választja.

Ezen a ponton – egészen pontosan a tábor szabályait áthágó fiatalok hazaküldésével – ér véget a film első fele, amit egy sokkal sötétebb tónusú második rész követ. Egy évvel később, nyáron a frissen érettségizett osztály és Anna megint közösen táboroznak, de már Milán nélkül. A fiú az érettségi után öngyilkos lett…

Értetlenség, csalódottság, hiány

Az első résszel ellentétben, az öngyilkosságát követő időszakot feldolgozó második részben több mindent megtudunk Milánról. A fiatalok egy évvel korábban még gondtalanul beszélnek az őket foglalkoztató dolgokról – szerelemről, gyúrásról, érettségiről, közösségi médiáról. Milán halála után már megtörten ülnek a kamera előtt, a kíváncsiságtól csillogó tekinteteket átjárja a szomorúság: minden gondolatuk a fiú halála körül forog, a beszélgetések és a közösen eltöltött pillanatok egyszerre jelentőségteljesebbé válnak, megkülönböztetett figyelmet kapnak.

Sok mindent mesélnek, de még így is hiányérzetünk van, nem tudunk meg eleget Milánról, és az ő problémáiról, a döntése felé vezető útról. Nézőként ugyanazt érezzük, amit az osztálytársai: értetlenséget, csalódottságot, hiányt. Magyarázatot várnánk, de a történetek valahogy nem állnak össze egy egésszé, és (szerintem) nem azért, mert a rendező valamit elrontott, vagy, mert nem látjuk át az összefüggéseket.

Hallgathatnánk napestig ezeket az elbeszéléseket, a teljes megértésig így sem tudnánk eljutni. Azért nem, mert egy ilyen történetet lehetetlen teljesen megérteni. Ehhez éppen arra lenne szükség, aki már nincs velünk.

Miért döntött így? Hogyan történhetett ez meg? Mit kellett volna másképp csinálnom? Én is tehetek róla? Megakadályozhattam volna?

Kérdések, amelyekre csak fájdalomtól izzó és feszültségtől parázsló, nyomasztó csend a válasz. Kézenfekvő lenne a közösséget és egymást hibáztatni, de az osztálytársai még csak nem is voltak ellenségesek Milánnal: nem bántották, nem közösítették ki, elfogadták minden „furcsaságával” együtt. Része volt az egésznek, csak éppen ő maga érezte magát kívülállónak.

„Furcsán viselkedett”

Elfogadták, de nem értették (meg). Nem azért, mert rossz emberek, hanem azért, mert egyfelől egy olyan világban élünk, ahol nincs idő arra, hogy megértsük egymást, másfelől azért, mert vélhetően nem rendelkeztek elegendő információval.

Milán mentális betegségtől szenvedett, amit a környezete „furcsa viselkedéssel” címkézett. Nemhogy az osztálytársai, de az őket kísérő pedagógus sem ismerte fel, hogy Milánnak segítségre van szüksége. Pedig, ahogy azt egy korábbi cikkünkben írtuk,

„az öngyilkosság megelőzésének egyik legfontosabb lépése, hogy felismerjük azokat a másik viselkedésében beálló változásokat, amelyek jelezhetik, hogy veszélyben van.”

Innen nézve a Jövő nyár című film egy tanmese arról, hogy miért lenne életbevágóan fontos a mentális betegségekkel kapcsolatos edukáció, és az, hogy stigmatizálás helyett ugyanazzal az empátiával és érzékenységgel forduljunk az érintettek felé, mint a fizikai betegséggel harcoló embertársaink felé. Vajon ha Milán kerekesszékbe kényszerült volna, akkor is ugyanezzel a távolságtartó értetlenséggel fordultak volna felé a többiek?

Milán, mi történt veled?

Talán okkal feltételezhetjük, hogy sokszor ez a meg nem értettség sodorja az érintetteket a magány érzése felé. Milánnal is valami nagyon hasonló történt: egy sötét erdő mélyén álló, elhagyatott viskóban érezte magát (otthon) – ott, ahol az eltévedt lelkek bolyonganak. Ez a kívülállóság-érzés aztán egyre távolabb és távolabb sodorta őt a többiektől, akik az egyre nagyobb távolság és a mentális betegség felismeréséhez szükséges tudás hiánya miatt sem vették észre, hogy nem ő zárkózott be a viskóba, hanem fogva tartják a démonai – a nem pontosan ismert, csak egy-egy párbeszéd-foszlány alapján felsejlő hiányai és fájdalmai.

Bruce Perry pszichiáter azt vallja, hogy a „Mi a bajod?” helyett, inkább azt a kérdést kellene feltennünk a másiknak, hogy „Mi történt veled?”.

Ezt ismeri fel a közösség is, amikor az osztálytársak a Milán által vizionált, sötét forgatókönyv alapján eljátszott történeten keresztül megpróbálják megérteni és megérezni, hogy min ment keresztül a fiú. A történteken már nem tudnak változtatni, de legalább megpróbálják megérteni azt. És amikor ezt teszik, akkor már a helyes kérdést teszik fel – azt, amit akkor kellett volna, amikor a fiú még köztük volt.

„Nem csak egy tükör – hanem víztükör”

„A halottnak pedig helyreigazító, tükörvillantó szerepe van. Életútjának áttekintésére hív, és ezzel a továbbélőket saját életútjuk felmérésére ösztönzi. Figyelmeztet az elmúlásra, a hiábavaló tettekre, mulasztásokra, az élet értelmetlenségére-értelmére, azaz önmagunk és mások megítélésére, megmérésére” – vallotta Polcz Alaine pszichológus, a Magyar Hospice Mozgalom megalapítója.

Ez az idézet jutott eszembe (nem először), amikor a film zárójelenetét néztem.

Egy öngyilkosságot elkövető fiatal halála nem csak egy tükör – hanem víztükör, amiben megláthatjuk ugyan, hogy mi mindent lehet/lehetett volna és kell/kellett volna másképp csinálni, de a felszín alatt húzódó mélység rejtve marad, ahogy a történtek felé vezető okok és indítékok is.

Ezzel a hiánnyal, ahogy arra a film egyik zárójelenetében Anna figyelmeztet is, együtt kell élni: „Ez most már mindig így lesz” – suttogja egy kicsit magának is, tűpontosan rámutatva arra, hogy a történteken már nem lehet változtatni.

A jó hír, hogy ez ránk, a film nézőire nem feltétlenül igaz.

Az öngyilkosság megelőzésének témájával ebben és ebben a cikkben bővebben is foglalkoztunk.

Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, hívd a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123-as telefonszámot!

Ha aggódsz valakiért, és szeretnél többet megtudni arról, hogyan kezdeményezz beszélgetést, ezt az oldalt lehet érdemes megnézned.