Király Eszter: „Ha az ember megismeri a valódi erőforrásait, többé nem szerezni akar, hanem adni”

Vannak emberek, akiknek irigyeljük a biztos világlátását, értékrendjét, megingathatatlannak tűnő stabilitását. Azt a belső békét, amivel csak kevesen rendelkeznek. És vannak, akiknél mindezt érezni öröm, és eszünkbe sem jut irigykedni, sőt, inkább boldogságot érzünk, hogy ismerhetjük őket, és tanulhatunk tőlük. Ilyennek látom állandó szerzőnket, Király Eszter újságírót, akit most egy kicsit ti is megismerhettek.

Hogyan tekintesz a munkádra? Mit ad neked, hogy újságíróként dolgozol?

A hivatás számomra azt jelenti: mások szolgálatába állni. A Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál végzett újságírói munkámmal is erre törekszem – bár jelenleg épp a kislányommal vagyok itthon. A Szeretetszolgálat meglehetősen szerteágazó tevékenységei gyújtópontjában is a jelenlét, a másik ember felé való odafordulás áll, amit akár a törődés kultúrájának is lehetne nevezni. Ezt igyekszem megvalósítani a munkámban én is, mégpedig úgy, ahogy a saját képességeim a leginkább alkalmassá tesznek rá.

Úgy gondolom, jót tenni csak bölcsen érdemes, kinek-kinek a talentumai szerint, nem mindegy tehát, hogy milyen területet választunk.

Mert ha nem értünk valamihez, vagy csak nagyobb a lelkesedésünk, mint a felkészültségünk, akkor a szükséget szenvedők gondjaira nem a megfelelő válaszokat adjuk, vagy lélektani értelemben nem biztos, hogy helyt tudunk állni. Számomra az újságírás az a szolgálat, amivel hitelesen az emberek felé fordulhatok. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Pszichoforyou egyaránt olyan „terep”, ahol ez megvalósítható.

Hogyan képzeljük el a mindennapi munkádat a Szeretetszolgálatnál?

Azt keressük elsősorban, hogy hol van a jó, amit érdemes megmutatni. Ha körülnézünk a világban, elsőre úgy tűnhet, hogy minden csupa veszély, küzdelem és nehézség, valójában azonban ez nem így van.

Nagyon sok ember számára érték a közösségvállalás az elesettekkel, a feléjük való odafordulás – már a legkisebb jelen-lenni-akarásnak, a legapróbb kikandikáló szeretetnek is hírértéke van.

Ezeket kutatjuk, és ezekről számolunk be – ennek módja pedig nem különbözik más szerkesztőségekétől: tudósításokat, riportokat, cikkeket, rádiós anyagokat készítünk, terepen járunk, szakértőket szólaltatunk meg, vagy akár könyvek, szakirodalmi források segítségével készítünk összeállításokat.

Azt tapasztalom, hogy aki ráteszi az életét, hogy megkeresse a jót, az meg is találja. Ehhez egyébként nem kell a Szeretetszolgálatnál vagy a szociális szférában dolgozni: ezt egyfajta attitűdnek is gondolom, ami az egész életünkre jellemző lehet. Persze könnyen mondhatja erre valaki, hogy szemellenzős vagyok, mert a rossz dolgokról nem akarok tudomást venni. Pedig a legnagyobb nehézségek közepette tapasztalhatjuk meg az igazán nagy lehetőséget arra, hogy felülmúljuk önmagunkat és erőfeszítést tegyünk. A legmélyebb szenvedés a leghatalmasabb szeretet megnyilvánulási terepe. Úgyhogy ez erről is szól, a kettő együtt működik.

Mindig fontos volt számodra ez a hozzáállás?

Valójában nem. Egy folyamat volt, mire kialakult bennem ez az értékrend, és ez nem is az én érdemem. Voltak olyan helyzetek az életemben, amikor választanom kellett, hogy sok pénzt fogok keresni, vagy valami rajtam túlmutató dolog szolgálatába állítom a képességeimet. Egyetemista koromban például adódott egy lehetőség, hogy külföldön dolgozzak, ami jelentős anyagi előrelépés lett volna. Én viszont itthon szerettem volna pedagógus lenni, úgyhogy maradtam, de ezt ekkor még valamiféle heroikusnak gondolt dacból tettem. Később azonban volt, hogy úgy éreztem, hibáztam, menni kellett volna, és majdhogynem meg is bántam, mert itthon nem kerestem annyi pénzt, amiről úgy gondoltam, hogy elegendő.

Nagyon hálás vagyok azért, hogy úgy „kanyarodott” az életem, hogy rájöhessek: valójában gazdagabb leszek, ha megtanulom, mennyi az elég.

Számomra sokkal nagyobb szabadságot jelent jól beosztani a kevesebbet és nem függeni, mint a sokból felesleget kupacolni össze. Az idővel kapcsolatban egyébként ugyanez a tapasztalatom. Korábban azt gondoltam, ha meggyorsítok folyamatokat, akkor több lesz a szabadidőm, milyen jól járok majd. De igazából rengeteg pótcselekvés része az életünknek, amik csak elveszik az időt a valóban fontos dolgoktól. Olyasmit szeretek csinálni, amit értelmesnek látok, és amiben egészen benne tudok lenni. Mint egy jó könyv, egy hangverseny, egy nagy futás, vagy éppen magasabb célokat szolgáló munka – esetleg kisebb anyagi haszonnal.

Ha az ember megismeri a valódi erőforrásait, akkor már nem az lesz a fontos, hogy szerezzen, hanem az, hogy adjon. Ez pedig igaz lesz az időnkre, a figyelmünkre, a munkánkra és a pénzünkre is.

És ennek a bőségnek a tudata segít amellett dönteni, hogy olyasmit csináljunk, ami nem csupán nekünk jó, hanem másoknak is, sőt, könnyebb lesz felvállalni, hogy másokért cselekszünk, mert lesz hozzá hátországunk.

Miből merítesz mindehhez? Honnan a hátország?

A hátország számomra az Istenbe vetett hit, a kereszténység. Én ebben a szellemben igyekszem élni, de tudom, elfogadom és megértem, hogy mások másba helyezik a bizalmukat. Hozzáteszem, adni természetesen nem azt jelenti, hogy az ember korlátok nélkül zsigerelje ki önmagát, vagy mártír szelfiket mutogasson magáról az Instagramon. Adni akkor jó életcél szerintem, ha belső békét is ad.

Hogyan kezdődött a munkád a Pszichoforyou-nál?

Már az oldal indulása előtt együtt dolgoztam Esztivel (Szabó Eszter Judit – a szerk.), az alapító-főszerkesztővel. Számomra nagyon becses pillanat volt, amikor megkeresett azzal, hogy szívesen fogadná az írásaimat. Az elején kicsit bizonytalan voltam, hogy vajon milyen formában lehetnék én hasznos ezen a területen, hiszen nemcsak pszichológus nem vagyok, de akkor még nem is jártam ilyen szakembernél. No nem mintha ez követelmény lenne a Pszichoforyou-nál, nem kérdezte meg, hogy voltam-e már terápián, mert ha nem, akkor fel is út, le is út… Eszti bizalma általában szárnyakat ad az embereknek. Valahogy megsokszorozza a tenni akarásunkat, és jobb lesz a végeredmény is. Neki is köszönhető, hogy már az első cikkem végén úgy éreztem, hogy a kezdeti tétovaság után megtaláltam azt az utat, amelyen érvényes témákról tudok írni a Pszichoforyou-n is.

Miről szólt ez a bizonyos első cikk?

Egy ötnapos, csendes lelkigyakorlaton voltam, erről írtam. Egyébként a téma Eszti ötlete volt, neki jutott eszébe, hogy ha már van egy ilyen tapasztalatom, akkor érdemes lenne ezt megosztani. Önmagában az, hogy öt napig nem lehetett beszélni, kivételes élmény volt sok szempontból, így bőven akadt mondanivalóm. Ugyanakkor azt éreztem, nem egyszerű egy katolikus lelkigyakorlatról úgy írni, hogy abból az is tudjon meríteni, aki nem hisz Istenben. Ráadásul ez egy pszichológiai portál komoly szakmai háttérrel, mégsem írhat az ember csak úgy a benyomásairól, élményeiről.

Végül mégis olyan cikk született, ami – az olvasói visszajelzések alapján – érdekes volt az Isten felé kicsit bizalmatlan emberek számára is. Jó volt megérezni, hogy ez működhet, és létezik az ösvény, amin én is önmagam vagyok, és az olvasóknak is adni tud. Megtalálni azokat a témákat, amelyekről érvényesen tudok írni, hatalmas ajándék számomra. Ilyen emlékezetes cikk A nyomor pszichológiája című írásom is. Úgy érzem, újságíróként az ehhez hasonló munkákon érdemes igazán dolgozni.

Van még egy terület, ami különösen fontos az életedben, ez pedig a zene.

Zenészcsaládból származom, édesapám az Operaház trombitaművésze, nagymamám és édesanyám zongoratanár, az öcsém harsonaművész, úgyhogy nálam családi örökség a zene szeretete. Én magam is tanultam zenét, bár sosem készültem hivatásos muzsikusnak. Viszont énekeltem a kiváló Feelantrope élőzenés hiphop formációban, amit nagyon élveztem. Két kislemezünk is megjelent, amit büszkén és szeretettel ajánlok az olvasóinknak is – ez itt bevallottan a reklám helye….

Összesen tizenhárman voltunk a zenekarban, hatalmas buli volt benne lenni, kicsit sajnálom is, hogy már nem működünk, de ennyi embert összehangolni idővel egyre nehezebb volt, így lassan kikoptak az életünkből a fellépések. Viszont az éneklésről nem mondtam le, a kislányomnak dalolva és közösségi szolgálat formájában az életem alapvető része maradt.

Ezek szerint fontos számodra, hogy valamilyen módon tevékenyen kapcsolódj a zenéhez.

Olyannyira, hogy voltak is énekesnői ambícióim, mint minden kiskamasz lánynak, akinek párszor jól sikerül a Kis kece lányom énekórán, és popmagazinokat is szívesen lapozgat – én sem voltam kivétel. De viccet félretéve, számomra a zene azt mutatja meg, hogy többek vagyunk annál, mint amit gondolunk magunkról. Ha ugyanis csupán tudományos oldalról nézzük, a tüdőnk arra való, hogy a levegővétel során tiszta oxigénhez jusson a szervezetünk. A gyakorlatban azonban akár áriákat is tudunk énekelni a segítségével, ez pedig messze túlmutat a szerv eredeti funkcióján. Így számomra a zene hallható, látható és érzékelhető bizonyíték, hogy többek vagyunk pusztán fizikai lényeknél.

És persze eszembe jutnak már közhelynek számító mondatok is erről, például, hogy a zene az a nyelv, amit mindenki beszél; a zene képes hidat teremteni az emberek között; és gyakran sokkal részletgazdagabban tud érzéseket megjeleníteni, mint akár a saját anyanyelvünk. Egy korábbi interjúmban Hámori Máté karmester fogalmazott úgy, hogy a zene a lélek önvédelmi mechanizmusa. Ezzel a gondolattal is nagyon tudok azonosulni.

Emellett pedig azt is bizonyítva látom a zene által, hogy létezik harmónia. Létezik a világban olyan összhang, olyan gyönyörű rend, amiben a legkülönbözőbb szólamot éneklők is békében megférnek, sőt, ők hozzák létre azt.

A Pszichoforyou-ra készülő írásaimban egy kicsit erről a harmóniáról is szeretnék hírt adni.

Fotó: Merényi Zita

Születésnapi interjúsorozatunk célja, hogy megmutassuk, kik azok az EMBEREK, akiken keresztül átszűrődik az a sok-sok tartalom, ami a Pszichoforyou cikkeiben eljut hozzátok. Ha rendszeresen olvastok minket, akkor bizonyára észrevettétek, hogy csak nagyon kivételes alkalmakkor kukkantunk ki a cikkek mögül: hisszük, hogy a tartalom, amit közvetítünk, fontosabb, mint annak a személye, aki írja, és akkor igazán értékes, ha nem rólunk, hanem az olvasóról szól.

Ugyanakkor szeretnénk, ha látnátok, hogy milyen elkötelezett, csupaszív emberek alkotják ezt a csapatot, hogy ez a szerkesztőség nem csak újságírók és pszichológusok „gyülekezete”, hanem az oldal alkotóinak, szerzőinek szívéből és lelkéből áll össze. Szeretnénk, hogy ha már ezen a számunkra olyan fontos születésnapon személyesen nem találkozhatunk, ezeken a sorokon keresztül egy kicsit mégis veletek legyünk. Ahogy szoktuk: szívvel-lélekkel.