Elvonulás, csendes napok, önismereti hétvége, távol a világ zajától… ismerős kifejezések? Sokszor ábrándozunk arról, milyen jó is volna napokat eltölteni teljes nyugalomban valami eldugott, békés kis faluban, vagy bármilyen, már-már madárcsicsergésre komponált, festői szépségű helyen. Mindenki szeretné néha kihajítani az ablakon a laptopját, mobilját. Mindenki vágyik arra, hogy csak egy kicsit ne nyissa rá az ajtót se főnök, se családtag, se házaló ügynök: mindannyian igyekeznénk minél előbb lecsatlakozni a hétköznapok ideges sodráról és kikapcsolni. Szó szerint.

A tervezéstől ritkán jutunk el a megvalósításig, ennek pedig több oka is lehet. A kevés rendelkezésre álló szabadság, családi logisztikai problémák, anyagi gondok, halogatásra hajlamos természetünk, teljesítménykényszerünk vagy lustaságunk mind útját állhatják annak, hogy akár több napnyi teljes figyelmet szánjunk annak a személynek, akiért elsősorban felelősek vagyunk: vagyis magunknak.

Csend

Hogy több napig teljes némaságban elmélkedjünk a dolgainkon és „nyalogassuk sebeinket”, vagy egyszerűen rendezzük sorainkat anélkül, hogy a létfenntartás vagy az önmegvalósítás sürgős teendőivel foglalatoskodnánk? Esetleg elmélyülten és célzottan foglalkozzunk az életünk spirituális kérdéseivel is?

Ez sokak számára a fölösleges időpazarlás vagy a luxus kategóriát jelenti – pedig a csend és az osztatlan figyelem nem hobbi vagy kiváltság, hanem alapvető szükségletünk.

Az elvonulás gyakorlata friss népszerűségnek örvend, ámbár nem újkeletű dolog. A vallásos közösségek már évszázadokkal ezelőtt értették a csend lényegét. A szerzetesrendekben végzett néma, meditatív, szemlélődő imák, a kerengőkben órákig lépkedő barátok Istennek szentelt hallgatásai, a többek között az egyházi iskolákban ma is rendszeresen megtartott csendes napok, silentiumok és a lelkigyakorlatok mind azt a felismerést tükrözik, hogy figyelmünket – fordítsuk akár önmagunk, akár Isten felé – teljesen osztatlanná tenni csak minden egyéb inger kiküszöbölésével (vagy ideiglenes és tudatos ignorálásával) vagyunk képesek.

A figyelem koncentrálására és a csend termékeny és gyógyító mivoltára alapoz a legtöbb meditációs technika, a mindfulness, a relaxáció fajtái és többek között a jóga is, tehát nem kell mindenképp vallásos és feltétlenül keresztény kontextusban beszélni erről a jelenségről.

Elvonulás helyett hazatérés

Novemberben négy napot töltöttem a Mecsek szívében, Püspökszentlászlón, a jezsuita rend által vezetett Életrendezés Házában. Ezt az időt csendben töltöttem és az éppen lehetséges legtisztább módon rajzolódott ki előttem a saját lelkem.

Mert mi fakad a csendből? A csendben minden az, ami. Először is, a csend maga valódi csend: nincs kutyaugatás, villamoscsikorgás vagy mentőautósziréna alapzajként, nincs fülbegyömöszölt popsláger, nincs a szomszédból is áthallatszó TV-műsor.

Egy ilyen lelkigyakorlaton az étel táplálék és nem bűn vagy megoldandó feladat, a séta ösztönös regeneráció és nem loholás, az ágy alvásra szolgál, a fa és a kő odakint nem berendezési elem, hanem magától értetődő létezés, a hajnal pedig nem giccs vagy tülekedés, hanem katarzis. A csendben és a természet közelségében egyértelműbbé válik a világ, az ember újra megközelíti a saját természetét.

Ezért nem szeretem az elvonulás szót sem, hiszen ilyenkor nem elvonulunk a világtól, hanem hazatérünk valami embertelenből, abnormálisan ingerlőből, valami mesterségesből az élet egészséges ritmusának világába. Elidőzünk belül. A fény- és hangszennyezett mókuskerékből a világosság (számomra Isten) és a belső hangunk emel ki. Fellélegzünk.

Várakozni, hallgatni, engedni

Ugyanakkor óriási kihívás kommunikáció és cselekvés tekintetében is csendben maradni. Nekem legalábbis hihetetlen nehézséget okozott az, hogy semmilyen módon ne tegyek és akarjak, hanem várakozzak, hallgassak és engedjek. Hiszen ilyenkor nem szórakozva vagy élményeket hajszolva „pihenünk”, nem olvasunk, nem hallgatunk zenét, nem Facebookozunk, nem fotózzuk a tájat, nem váltunk be wellness-kupont: az érzékszervek talán pihennek, de a lelkigyakorlaton az elnevezésnek megfelelően kemény munka folyik. Feldolgozzuk a felgyülemlett információtömeget, és igazat a hamistól elválasztva szűrjük át gondolatainkat, érzéseinket.

Szóhoz jut az, akik valójában vagyunk, és mi komolyan vesszük, és végighallgatjuk őt. Most rászánjuk az időt és a figyelmet. És ahogy az orvosnál sem csak elpanaszoljuk a tüneteinket, hanem megülünk a fenekünkön, és megvárjuk, mit felel minderre a doki, az önmagunkkal való kapcsolatunkban is gyakorolni kell a hallgatást ahhoz, hogy később egyre könnyebben felismerjük az igazi szót az untig ismételt önáltató, önhergelő vagy bénító „lemezeink”, berögzült mondataink mögött.

Nekem legalábbis minden nap törekednem kell az erőfeszítés lépcsőfokainak megmászása helyett, illetve mellett az erőim átengedését, a bizalom ugrását „kigyúrni”.

A csend néha tajtékos hullámokkal borít el, néha kímélőprogramon mos tisztára: a csendben nem lehet ferdíteni, csűrni-csavarni, hümmögni vagy szépíteni. Ahogyan körülöttünk minden, mi is magunkra öltjük a valóságost – vagy inkább levetkőzzük a hamisat –, és egyszerűen azok leszünk, akik vagyunk. Ez pedig nem mindig bizonyul fergeteges bulinak.

Én például azzal szembesültem, hogy lustább és még annál is türelmetlenebb vagyok, mint amilyennek tartottam magam, hogy az a bizonyos tanult tehetetlenség gyakran eluralkodik rajtam, sőt, az igazi arcom előbukkanása sajnos felfedi, hogy hajlamos vagyok a képmutatásra mások pozitív véleményének, dicséretének elnyerése érdekében. Az ilyen (újra)felismerésekkel járó fájdalmat nem lehetett megspórolni, így a lelkigyakorlat közepe felé nem mondanám, hogy éppenséggel szélcsend jellemezte lelkem óceánját…

Ugyanakkor a lelkem háborgása mellett ezekben a napokban az igazi belsőmből nagyon szép dolgokat is megláthattam.

Elvonulási tünetek

Egy elmerülős erdei bóklászásom közben a térdig érő avar mélyén egy gondtalanul virágzó kis növényt vettem észre. Nem nagyon tudtam először hova tenni, hiszen borús, szürke november van: az gondoltam, ilyenkor már minden rendes növény halódik, sárgul és a télre készül. Aztán eszembe jutott, hogy ez a virág nem azért most virágzik, mert selejtes, hanem mert ez fakad a természetéből. Nem késve vagy erőltetve, hanem épp a maga idejében virágzik. És ez a gondolat arról is meggyőzött engem, hogy én sem véletlenül vagyok az, aki: ha valahová látszólag később érek el, mint más emberek, az nem azért van, mert selejtes vagyok, hanem mert pontosan az a „virágzási” időpont való nekem, éppen akkor leszek készen rá.

Továbbmentem, és egy másik felismerés (aha-élmény?) is ért: a sok eső miatt csúszott a sáros erdei út, így kénytelen voltam az avarban lépkedni, hogy ne essek el. Az elhullt levélkupac láttán pedig az jutott eszembe, hogy ezt az utat, amin most lépdelek, éppen az elmúlás teszi számomra járhatóvá. Ezzel a mondattal a szívemben picivel könnyebbé vált némely dolgok elengedése.

Ezek a napok nem bogozták ki az életem minden gubancát, de bátorsággal és erővel töltöttek el, most is segítenek tisztábban látni a külső és a belső világot, azt, hogy mik a bilincseim és mik az eszközeim, mi a salak az életemben, illetve hol, kinél van a reményem, a bátorságom, az erőm és a derűm forrása.

Az elvárásaim helyét pedig az elfogadó várakozás foglalta el. Ezek az én „elvonulási tüneteim”, és nem kívánok „kigyógyulni” belőlük.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!

Pin It on Pinterest