Lassan elszivárogni a párkapcsolatból – a „slow fade” jelensége

Egy szakítás mindig nehéz – a vele járó fájdalmat és veszteségélményt egyik fél sem kerülheti el. A párkapcsolatok kavalkádjában azonban egyre gyakrabban előfordul az is, hogy – vagy a másikat kímélendő, vagy a döntés nehézsége és következményei elől menekülve – mintegy „elfelejtünk” szakítani, és vagy egyszerűen kámforrá változunk, vagy lassan, a másik tájékoztatása nélkül egyszerűen elszivárgunk a kapcsolatainkból. Gyakran a ghosting, vagyis a kapcsolatból való hirtelen, magyarázat nélküli eltűnés jelenségével hozzák párhuzamba az úgynevezett „slow fade” szakítási formát, amikor az egyik fél felismeri, hogy nem szeretne tovább együtt lenni a partnerével, de ahelyett, hogy ezt felvállalná és szakítana, még hetekig, hónapokig benne marad a kapcsolatban.

Persze eközben energiát, munkát már nem fektet bele, és vegyes jelzéseket küld a másiknak, remélve, hogy a partner majd magától is kitalálja, hogy itt a vége. Miért is annyira aktuális ez a jelenség manapság? Miért olyan nehéz ez a másik félnek, aki – legalábbis saját élménye szerint – benne marad az ilyen kapcsolatban? Cikkünkben a slow fade jelenségéről lesz szó.

Eljött az egytagú közösségek ideje?

Csányi Vilmos etológus szerint elérkezett az egytagú közösségek ideje, ami a mai társadalom lényegében adaptív válasza a növekvő populációra. Egyre nehezebben köteleződünk el egy partner mellett a tökéletesre várva, és egyre könnyebben is cseréljük le a kapcsolatainkat. Nem túl optimista jövőkép ez, ha arra gondolunk, hogy alapvetően társas lények vagyunk, és vágyunk a másik ember közelségére, szeretetére és figyelmére – talán a legnagyobb hiánycikkre az utóbbi évtizedekben. Csak kevéssé könnyítjük meg a dolgunkat a társkereső platformokkal, ahol bár számtalan lehetőségünk van megtalálni a párunkat, azt is megéljük, hogy csak nem jön el az a nagy szerelem, a megfelelő társ. Csökkentve közben mind a keresők, mind a visszautasítottak önbizalmát, a kapcsolati és a másik emberben való bizalmat.

Nehéz is ez úgy, hogy gyakran önmagunk egy jobb változatát keressük a kapcsolatainkban, a herceget fehér lovon, az igazi nőt. Eközben a legelőnyösebb fotók mögött előbb ismerjük meg a másik legbelsőbb érzéseit és életét chaten vagy telefonon, mielőtt esély lenne arra, hogy a személyes kisugárzása hasson ránk.

Mégis, (el)várjuk a szerelmet első látásra, a tökéletes „match-et”, és ha valami nem működik az elvárásainknak megfelelően, sokszor a látszólag könnyebb ellenállás felé megyünk – szakítunk -, hiába tudjuk, hogy a kapcsolatokba sok munkát kell belefektetni. Ennek a hátterében sokszor a döntési stressz, a „hátha van jobb” nyomása áll, ami még akkor is a kapcsolat megbontásához vezethet, ha amúgy jól érezzük magunkat a partnerünkkel.

Paradox módon éppen a párkapcsolat megmentéséről szóló előadásra készülve szörföztem a neten, amikor beleakadtam a slow fade fogalmába. Hirtelen elfogott egy rossz érzés: vajon valóban az egytagú közösségek felé tartunk, ahol lassan több új szavunk van a kapcsolatok megszakítására, mint magára a kapcsolódásra?

Lassú elszivárgás a kapcsolatból – a „slow fade”

Jennice Vilhauer amerikai pszichológus szerint különbség van aközött, ha egy kapcsolat vagy barátság úgy ér véget, hogy mindkét fél úgy érzi, hogy már nincs értelme több energiát belefektetni, vagy objektív okokból kevesebb munkát tudnak beletenni. Például nagyobb változásoknál (másik városba/országba költözés esetén, munkahelyváltásnál, családalapításnál), vagy krízishelyzetben (betegség, haláleset, normatív krízisek) felborulhat ez az egyensúly.

A slow fade-et használók esetében azonban a kapcsolat végéről való döntés egyoldalú, és gyakran azt gondolják, hogy a halogatással megkímélik a másikat a gyors és kellemetlen szakítástól. Az igazság valójában az, hogy jellemzően csak a kapcsolatot lezáró döntéssel járó konfliktust és érzelmi megterhelést, a „rossz ember vagyok, ha szakítok” érzését lehet így (látszólag) elkerülni. Ez pedig talán kevésbé szól a másik fél „megóvásáról”.

A slow fade (vagyis a lassú elhalványodás, elmúlás) lényege tehát az, hogy a párkapcsolatot vagy barátságot megszakító fél eldönti, hogy szeretne kilépni a kapcsolatból, de a partnerével ezt a szándékát nem osztja meg. Ehelyett még hetekig, hónapokig úgy tesz, mintha elkötelezett lenne, félreérthető üzeneteket és jelzéseket küld a társának, remélve, hogy a másik magától „veszi a lapot”. A partnert így általában villámcsapásként éri, amikor a slow fader egyszer csak tényleg lezárja a kapcsolatot.

Ez a fajta szakítási módszer valójában a gaslighting egy formája, hiszen bizonytalanságban és tudatlanságban tartja a másikat, aki gyakran saját józan ítélőképességét is megkérdőjelezi a párjával kapcsolatban: „akkor mi most tényleg együtt voltunk?” „vajon tényleg szeretetett engem?”, „milyen jeleket kellett volna észrevennem?”. Az ilyen szakítás fokozza a partner szorongását; bizonytalanságot, a sebezhetőség érzését hagyja maga után, hosszú távon romboló hatása van az önbizalomra, önértékelésre és a következő kapcsolatba vetett bizalomra, megnyílásra is.

Miből veszem észre, ha a másik fél kezd eltűnni a kapcsolatból?

Online társkeresés során jellemzően a kommunikációban vehetőek észre nagyobb változások. Egy slow fader idővel (önmagához képest) egyre ritkábban jelentkezik, kezdeményez beszélgetést, kevesebbet és rövidebben ír, egyre hosszabb idő telik a válaszára várva. A várva várt válasz aztán nem előremutató, a valódi találkozás szempontjából nem előrevivő, inkább általános szinten marad, például „majd fussunk össze valamikor”, „nagyon jó lenne látni”, „jó lenne majd valamikor találkozni”. A konkrét tervek elmaradása mellett az is jellemző, hogy észlelhetően fogy a másik lelkesedése, folyton a másiknak kell új témákat bedobni, mégsem halad előre a beszélgetés.

Egy slow fader nem kezeli prioritásként a partnerét, vagyis minden más fontosabb lesz, mint a vele való kapcsolatteremtés, vagy a közös programok. Ennek ellenére mégsem szívesen zárja le a kapcsolatot, hiszen a másik a biztonság érzetét kelti benne.

Hasonlóképpen alakul ez párkapcsolati helyzetben is, bár itt talán még nehezebben vehetőek észre a változások, hiszen a szakítani nem akaró fél tudattalanul is átveszi a másik helyett a közösbe, „mi”-be való energiarakást. Egy párkapcsolatban vagy „te”, vagyok „én”, és van a „mi”. Akkor működik jól a rendszer, ha mindketten egyenlő mértékben teszünk energiát, erőforrást a „mi”-be. Válsághelyzetek során egy ideig előfordulhat egyensúlybomlás, amikor az egyik fél helyett, aki aktuálisan kevesebbet tud tenni a „mi”-be, a másik vállal többet a kapcsolat működéséért, fenntartásáért.

Ez megmutatkozhat a felelősségvállalásban, napi teendőkben, figyelemben, tervezésben-szervezésben, érzelmi támogatásban, intimitás kezdeményezésében, alkalmazkodásban. Slow fade esetén ezekből mind kezd eltűnni a partner, ezért a másik igyekszik mindezt pótolni a „mi”-be, ami hosszú távon borzasztóan fárasztó. Pláne kimerítő mindezt egy olyan kapcsolatért tenni, ami a másik fél számára már nem is aktuális.

Ha a fenti jeleket tapasztaljuk a párkapcsolatunkban, vagy a társkeresés során, mindenképpen fejezzük ki ezzel kapcsolatban az érzéseinket a másiknak, például úgy, hogy: „Mostanában úgy érzem, hogy egyedül vagyok a kapcsolatunkban. Ez nagyon kimerítő számomra. Szeretném, ha te is tennél bele munkát.” Vagy társkeresés során: „Nagyon elbizonytalanító számomra, hogy az utóbbi hetekben egyre többet kell várnom a válaszodra, és nem előremutatóak a beszélgetéseink. Úgy érzem, nem halad előre az ismerkedésünk. Én olyan kapcsolatot keresek, ami a kölcsönös kommunikációra és tiszteletre épül. Ha ez számodra nem vállalható, akkor búcsúzzunk el.”

Az is üzenetértékű, hogyan reagál a párunk/randipartnerünk a visszajelzésünkre, az igényeink kifejezésére: elfogadja az érzéseinket, és igyekszik változtatni a viselkedésén, vagy sértésnek veszi, visszatámad, esetleg passzív marad. Utóbbi esetekben érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon mindkét fél számára egyformán fontos-e a kapcsolat.

Jól szakítani

Kutatások is alátámasztják, hogy a szakítás során az őszinteség és a tények közlése segíti a pszichés feldolgozást, míg a bizonytalanság fokozhatja az érzelmeket, így még nehezebbé tehet egy amúgy is nehéz érzelmi helyzetet.

Tehát amennyiben úgy érezzük, hogy már nem szeretnénk tovább együtt lenni a párunkkal, vagy folytatni valakivel az ismerkedést, mondjuk el ezt neki, ezáltal esélyt adva a szakítás feldolgozására. Egy-két randevú után nem kell hosszasan ecsetelni a döntésünk okait, de érdemes röviden megfogalmazni, hogy nem szeretnénk tovább folytatni az ismerkedést. Elég, ha annyit mondunk vagy írunk például, hogy „Örülök neki, hogy megismertelek, de úgy érzem, hogy nem passzolunk egymáshoz/ nem egymást keressük.”

Hosszabb kapcsolatnál nagyon fontos, hogy mindkét félnek lehetősége legyen elmondani az érzéseit és indokait a kapcsolatot és a szakítást illetően. Ettől érezzük úgy, hogy tiszteletben tart minket a másik, és hogy a szakítás ellenére fontosak voltunk neki. Nem érdemes hosszú listát írunk arról, hogy miért nem megfelelő számunkra a másik, hiszen ez bántó. De ha kéri, óvatos, kedves, építő visszajelzést adhatunk a másiknak arról, hogy nekünk mi okozott nehézséget a kapcsolatban, ami végül a szakítás gondolatához vezetett. Például valahogy így: „Úgy érzem, hogy az utóbbi időben mindketten más irányba fejlődtünk.” vagy „Úgy érzem, hogy más elképzelésünk van a jövőről, így nem tudjuk együtt folytatni.” Ugyanezt a lehetőséget érdemes meghagyni a másik félnek is. Később, a veszteség feldolgozása után akár mindkét fél profitálhat ezekből a visszajelzésekből önismereti szinten.

Hogy tényleg az egytagú közösségek felé visz-e az utunk, azon is múlik, hogy mi magunk mennyi türelmet, alkalmazkodást és energiát viszünk bele a kapcsolatainkba, hogy megadjuk-e az esélyt egymásnak a kötődésre – a felnőttkori kötődés kialakulásához nagyjából két évre van szükség. És ha a kapcsolat tényleg nem működik, megadjuk-e az esélyt a másiknak (és magunknak is) a továbblépésre, a veszteség feldolgozására, hogy a következő kapcsolatba újra teljes (ön)bizalommal léphessünk be.

Források:

1, 2

Bar-Anan, Y., Wilson, T. D., & Gilbert, D. T. (2009). The feeling of uncertainty intensifies affective reactions. Emotion, 9(1), 123–127. https://doi.org/10.1037/a0014607