Ezt állítja a világhírű amerikai gyermekpszichológus és játékterapeuta, akinek rendelőjét többnyire a címben szereplő problémákkal keresik fel az iskolás korú gyermekek szülei. Dr. Lawrence J. Cohen, a Játékos nevelés című bestseller szerzője éppen ezért újra tollat ragadott, és a Legyőzzük a félelmet! című új könyvében olyan kreatív, játékos feladatokat kínál a felnőtteknek, amelyekkel segíthetik iskolás gyermekeiket a félelmeik leküzdésében. Ízelítőül ezekből a szorongásűző, családi játékokból válogattunk.

„Mi lesz, ha levegőnek néznek, kritizálnak vagy kirekesztenek?” – a társas szorongás

Társas szorongás az, amikor valaki szélsőségesen félénk, introvertált, nehezen ismerkedik és túlságosan aggódik azon, hogy mások mit gondolnak róla. Az ilyen kisgyermek lehet, hogy kerüli a szemkontaktust, elhúzódik az új ismeretségek elől, könnyen zavarba jön és nehezen oldódik társaságban. Szélsőséges esetben nem hajlandó szóba állni senkivel, vagy egyenesen iskolába sem akar menni.

„A társas szorongás nemcsak kellemetlen érzés, hanem magányossá is tesz, hiszen az ilyen gyermek szeretne elkerülni mindenfajta társas kapcsolatot, így pedig egyre kisebb esélye lesz arra, hogy barátokat szerezzen vagy befogadja egy közösség. Szülőként az a feladatunk, hogy támogassuk a gyermeket a komfortzónája elhagyására szeretettel, kedvességgel.

Érdemes vendégségbe hívni egy (neki!) szimpatikus osztálytársát magunkhoz a szüleivel együtt, hátha a felnőtt beszélgetést megunva elvonulnak majd együtt játszani” – javasolja dr. Cohen.
A szakember hangsúlyozza, hogy a társas szorongással küzdő gyermeket is meg kell tanítanunk arra, hogy ha szólunk valakihez, annak a szemébe nézünk, ha kapunk valamit, illik megköszönni. A gyermekpszichológus a visszahúzódó gyermekkel az alábbi játékot szokta játszani: addig mondogatja neki, hogy „szia”, amíg az vissza nem köszön neki. Akkor is, ha százszor kell „sziát” mondania, és mindvégig őszintén kedvesen és mosolyogva.

Dr. Cohen arra biztat miket, hogy gyakoroljuk gyermekünkkel a mosolygást, a szemkontaktust, a hangosabb és magabiztosabb megszólalást, a bemutatkozást. Kisebb gyerekekkel babák vagy plüssfigurák segítségével lehet erősíteni ezeket a készségeket, például megszólíthatunk hiperbarátságos vagy szuperfélénk állatkákat.
„Nagyobbakkal lehet „lúzeres” szerepjátékot játszani: mi magunk alakítjuk a lúzer szereplő figuráját, akit a gyermek elutasíthat vagy megalázhat. A megalázottság mértéke jól mérhető azon, hogy a gyermek mennyire gonoszul bánik a lúzer szereplővel. Ne féljünk attól, hogy ezzel a játékkal elutasításra vagy kiközösítésre, netán agresszióra neveljük a gyermeket, mert ez nem így van. Ezzel a szerepjátékkal csökkenthető a gyermekben izzó feszültség, és erősebb, kedvesebb és elfogadóbb is lesz. Ez a játék abban is segít, hogy „vastagodjon a gyermek bőre”, vagyis edződjön a lelke, és a könnyed, barátságos ugratást – amit a közösségben is gyakran átélhet – nem vegye túl komolyan.”

„Csak akkor leszek biztonságban, ha mindent tökéletesen csinálok! – a maximalizmus csapdájában

Csak a hibátlan, a száz százalékos, és a színötös a jó! – számos kisdiák szenved a maximális teljesítmény hálójában. A szorongó gyermek gondolkodása és a viselkedése is rugalmatlanná válhat. Ennek egyik leggyakoribb példája a maximalizmus, ami a biztonságérzet hiányából fakad.

„Az empátián és elfogadáson túl a legtöbb, amit tehetünk, ha lazítunk! Együtt énekelünk, táncolunk, hempergünk a padlón, fura jelmezekbe öltözünk, párnacsatázunk, idétlenkedünk, vagyis minél több időt töltünk közös játékkal. Amikor egy szülő azzal fordul hozzám, hogy a gyermeke rugalmatlan vagy perfekcionista, hancúrozást írok fel receptre.

Ám ennek sokszor maga a szülő az akadálya, aki nem tudja elengedni magát, vagyis újra belemerülni és lubickolni a gyermeki énjében. Pedig busásan megtérül, ha a saját rugalmatlanságunkon is dolgozunk!” – bátorítja a szülőket dr. Cohen.

A szakember maximalista gyerekekkel végzett kedvenc játéka a „szándékos hibák”. Ekkor azt a kihívást fogalmazza meg feléjük, hogy mindenki kövessen el szándékosan három hibát. Dr. Cohen kezdi. A gyerekek először mindig azt hiszik, hogy a pszichológus csak viccel, és nem találják jópofának az ötletet, később mégis nevetnek a hibáin, például amikor azt mondja, hogy kettő meg kettő az öt. A játék célja a hibák, a bakik, a banánhéjak kinevetése, önfeledt kikacagása és ezáltal az, hogy a gyerekek megértsék és elfogadják a saját hibáikat. Ez általában segít enyhíteni a maximalizmusukon.

„A perfekcionista gyermekek szülei azt állítják, hogy ők nem nyomasztják a gyerekeiket az elvárásaikkal. Legyünk őszinték! Minden szülő nyomasztja a gyermekét az elvárásaival, akár szándékosan, akár nem.

A szorongó gyerekek nagyon érzékenyek tudnak lenni az ilyen nyomásgyakorlásra. Nézzünk magunkba: Mit dicsérünk meg rajtuk? Mivel dicsekszünk a barátaink előtt? Hogyan reagálunk a hibákra? Ha a gyerek ránk néz, valójában egy folyton stresszelő maximalistát lát maga előtt?”

„Csak akkor szeretnek, ha mindig kedves vagyok” – a mindenkinek a kedvére tenni akarás

A neves pszichológus rendelőjében gyakran felbukkannak olyan gyermekek, akik mindenkivel kedvesek, és úgy nőnek fel, hogy maguk se tudják, mit szeretnének az életüktől, mik a céljaik, álmaik, vágyaik, és azokat hogyan érjék el. Hosszú órákat töltenek azzal, hogy mások mit gondolnak róluk, vagy mit kellett volna mondaniuk egy adott helyzetben. Ezeken a kicsiken nem feltétlenül látszik a szorongás, és nem is szoronganak addig, amíg sikerül mindenkinek a kedvére tenniük. Csakhogy előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor kudarcot vallanak, hiszen ezt lehetetlen megvalósítani! Ez pedig különösen fájdalmas lehet egy olyan megfelelni vágyó gyermekek számára, akiknek elváltak vagy éppen folyton háborúskodnak, veszekednek a szülei, és ők a konfliktus középpontjában állnak.

„A kislányokon különösen nagy a nyomás egész gyermekkorukban, hogy kedvesek és simulékonyak legyenek. Amikor a lányom elsős volt, megkérdeztem őt és az egyik fiú osztálytársát, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki népszerű legyen. „Lövöldözni”, vágta rá a kisfiú, „kedvesnek lenni”, felelte a lányom.

A cél nem az, hogy minden lány militarista vagy fegyvermániás legyen, de érdemes megtanítani nekik, hogy az erő, az önbizalom és az egyenesség ugyanolyan fontos tulajdonságok, mint a kedvesség – állítja dr. Cohen, aki legtöbbször a „közös idő” módszerét ajánlja a túlságosan mások kedvét kereső gyermekeknek és szüleiknek.

A közös idő egy előre meghatározott időtartam, amelyet a szülő úgy tölt kettesben a gyermekével, hogy csak rá figyel, és mindvégig azt teszi, amit a gyermeke kér tőle. Élvezettel részt vesz a játékban, nem próbál tanácsot adni, tanítani, irányítani, csak akkor, ha a gyerek biztonsága forog kockán. A rendszeres eltöltött közös idő révén fokozódik a gyermek önbizalma, tudatosulnak benne a saját igényei ahelyett, hogy mindig a környezete elvárásaira koncentrálna. Az ilyen gyerekek persze hajlamosak azt mondani, hogy „csináljuk azt, amit te szeretnél, nekem az is jó”, de ilyenkor álljunk ellen a kísértésnek, hogy javaslatokat tegyünk. Mondjuk inkább mosolyogva azt, hogy „nem, nem, én itt ülök, élvezem a társaságodat, amíg ki nem találod, mit szeretnél csinálni velem közösen”. Vagyis a folyton mások kedvét leső gyerekekkel játsszunk olyan játékokat, amelyekben bizony hallatniuk kell a hangjukat, a sarkukra kell állniuk, vagy egy kicsit vadulniuk kell!”

Cikkünk első, a gyermekkori szorongásokról szóló részét itt olvashatod.

Ha érdekel Lawrence J. Cohen könyve, akkor itt tudod megrendelni.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt, itt és itt

Szólj hozzá!
Kiss Henrietta

Kiss Henrietta

Eredetileg bölcsész, tanár. Most újságíró és szerkesztő. Anya. Feleség. Barát(nő). Szeret a konyhában brillírozni, a futópályán meghalni, a társasjátékban nyerni. Kacagni és jókat beszél(get)ni. No meg kérdezni másokat. Keresgélni új utakat. Feszegetni a határokat. Nemcsak másokét, a sajátjait is.
Kiss Henrietta

Pin It on Pinterest