Lélekerősítő filmajánló: Híd Terabithia földjére – avagy a mese, ami közelebb viszi a szívünkhöz a valóságot

Szerző: | 2020. 04. 28. |

Neked melyik a kedvenc filmed? És miért? Ezt kérdezzük egymástól legújabb, filmajánló sorozatunkban: a Pszichoforyou állandó szerzői és szakértői mostantól hétről hétre írnak a szívükhöz közel álló alkotások legfontosabb tanulságairól és arról, hogy mit és miért érdemes megnézni ebben a „bezárkózós” időszakban. Ha titeket is érdekel, hogy a kikapcsolódás mellett mely alkotások adhatnak (szerintünk) erőt és/vagy segíthetnek kicsit kiszakadni a valóságból, akkor kövessétek filmajánló cikkeinket (itt, itt és itt). Ezúttal vezető szerkesztőnk, Herendi Kata egyik kedvenc filmjéről olvashattok, ami nem más, mint a Híd Terabithia földjére.

Ha én lennék a Föld elnöke (ugyanis erre a hivatásra készültem lelkesen, mielőtt hétévesen úgy döntöttem, mégis inkább pszichológus leszek), mindenkinek kötelezővé tenném, hogy felnőttkorában is olvasson és nézzen meséket. Gyerekként valahogy ösztönösen tudjuk, hogy a mese képes arra, hogy olyankor is közelebb vigye a szívünkhöz a valóságot, amikor azt “ésszel” nagyon nehéz elfogadni, vagy egyáltalán felfogni – mint például most, ezekben a napokban. A Föld elnökeként (a fenébe, de csábítóan hangzik még ennyi év után is ez a titulus) pedig szent küldetésemnek tekinteném, hogy erről a tudásról felnőttként se feledkezzünk meg.

Híd

A mese képes arra, hogy a maga valóságával hidat képezzen a megküzdési képességeink és a problémáink, az ijesztő, olykor fájdalmas történések között; és hogy megmutassa, a kettő között igazából nem is akkora a szakadék, mint első pillantásra hinnénk. Az én egyik kedvenc mesémben neve is van annak a mese-valónak, ahová a történet hídja átvezet: úgy hívják, Terabithia.

Mese, mondom jobb híján a Híd Terabithia földjére című filmre, pedig nem kifejezetten ez a műfaj az első, ami eszünkbe juthat róla. Családi film, fantasy, dráma – de nem is a címke a lényeg, hanem az az igaz történet ihlette, szívhez szóló varázsvilág, amelyet itthon Piknik Könyvként ismerhettünk meg a 90-es évek hajnalán, és amit aztán 2007-ben vitt vászonra a magyar Csupó Gábor.

A főszereplő, Jess (őt Az éhezők viadala trilógiából ismert Josh Hutcherson alakítja) tehetségesen rajzol, de nagyon szegény családban nevelkedik, és bizony nem könnyűek a napjai. Szinte mindig csak titokban, lopva veheti elő a rajzfüzetét, az otthoni feladatokból azonban bőségesen ki kell vennie a részét, hogy túlterhelt szüleinek segítsen. Jess nagy álma, hogy az új iskolaév kezdetén végre kitörhessen a “fura firkálós” srác szerepéből, és ő legyen a leggyorsabb futó az osztályban – ami sikerülne is, ha nem jelenne meg Leslie.

Terabithia

A kislány, aki családjával együtt Jess szomszédjába költözik, sok szempontból a fiú tökéletes ellentéte: egy jómódú, író házaspár egyetlen gyermeke, akit a szülei önmaga szabad megélésére és kifejezésére bátorítanak. Mégis (annak ellenére is, hogy Leslie az első napon maga mögé utasítja a fiút a futóversenyen, amire az annyit készült) barátság szövődik kettőjük között, mert a különböző háttér ellenére összefűzi őket egy nagyon is közös tapasztalásuk: a magány.

Leslie (akit AnnaSophia Robb bűbájos megformálásában láthatunk) gazdag fantáziája átszínezi a kettőjük valóságát, és izgalmas mesevilágot tár fel Jess előtt. A házuk mögötti elhagyatott erdőben, a sebes vizű patak túlpartjára egy régi kötélen átlendülve varázslatos királyság várja őket, amelyben egyedül ők ketten uralkodnak: Terabithia.

Minden, ami a valóságban megoldhatatlan problémaként tornyosul a két gyerek előtt (a kötekedő osztálytársak, a hírhedt, kisebbeket terrorizáló hetedikes lány, Janice Avery), a túlsó parton nagyon is legyőzhető ellenféllé szelídül – a titok pedig csak annyi, hogy “csukd be a szemed, és tárd ki az elméd”.

Félelem

“Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” – egy másik gyönyörű történetnek ezt a szívbéli tanulságát biztosan sokan ismeritek. Valami nagyon hasonlót mutat meg a Híd Terabithia földjére is: az, ami első ránézésre egy gonosz hetedikesnek, egy soha el nem mosolyodó, rideg tanárnőnek, egy álmokat könyörtelenül porrá zúzó szülőnek tűnik, az a “szívünkkel” rápillantva egy sokkal összetettebb kép.

És nem is biztos, hogy vele kell harcba szállni, őt legyőzni – sokszor legalább olyan fontos, hogy azzal a félelemmel küzdjünk meg, ami mostanáig nem engedte, hogy közelebb lépjünk hozzá. Mert ha közelebb lépünk, megláthatjuk a rettegett nagylány mögött az otthon elszenvedett bántalmazást; a tanárnő merev arca mögött a nem múló gyász fájdalmát, és a szúrós megjegyzések mögött a megélhetésért vívott szélmalomharcban kimerült, de aggódó és szerető apát.

A félelem az, ami sokszor megakadályozza, hogy emlékezzünk: mindenki mögött van egy történet. Ha szeretnénk megérteni valakit (igen, ez önmagunkra is igaz), közelebb kell lépnünk nem csak hozzá, de a saját félelmünkhöz is; megengedni neki, hogy megmutassa az utat nem csak a másik, de saját magunk felé is.

Leslie és Lisa

Ha olyan szerencsések vagyunk, mint Jess, akkor az is lehet, hogy akad valaki, aki segít nekünk megtenni az első lépéseket ezen az úton. A fiú tulajdonképpen nincs teljesen egyedül, szövetségesek nélkül: az iskolában tehetsége kibontakoztatására bátorítja fiatal énektanárnője, Miss Edmunds, otthon pedig szinte lépést sem tehet őt bálványozó kishúga, May Belle nélkül.

Mégis az “új lány”, Leslie az, aki a maga varázsos módján, a kettejük teremtette mesevilággal ráébreszti a fiút: a félelem olykor nagyobb ellenfél, mint bármilyen akadály, amivel életünk során találkozhatunk. És bár a kislány nem kísérheti végig Jess-t azon az úton, amelyen együtt elindulnak, mégis megtestesíti azokat a találkozásokat, amelyek akkor is sorsfordítóan hatnak az életünkben, ha az adott pillanatban ezt még nem is érzékeljük igazán.

A Híd Terabithia földjére első pillantásra egy fantáziavilágban játszódó történetnek látszik, tulajdonképpen azonban sokkal valóságosabb, mint gondolnánk. Ahogy Terabithia birodalmában nagyon is valós ellenfelekkel száll szembe a két gyerek, úgy a patak innenső partján is igazi, húsbavágó problémákkal szembesülnek. Az iskolai bántalmazás, a bizonytalan jövőkép, az érzelmileg nehezen hozzáférhető szülők mellett pedig Jess-nek a “való élet” lehető legnagyobb félelmével is szembe kell néznie: annak végességével – Leslie elvesztésével.

Leslie, Jess és Terabithia – valóságos. Valóságos abban az értelemben is, hogy egyszer tényleg volt egy kislány, aki megmutatta egy visszahúzódó kisfiúnak, hogy a mese és a játék erejével felvértezve a világ nem is olyan ijesztő hely, mint amilyennek tűnik. Ezt a kislányt a valóságban ugyan nem Leslie Burke-nek hívták, hanem Lisa Hill-nek, kettejükben mégis nagyon sok a közös vonás.

Lisa nyolcéves kora ellenére egy idős tanítómester bölcsességével és derűjével csalogatta ki a félénkség páncélja mögül kis barátját, és kalandozott vele mese és valóság határán – egészen addig a tragikus balesetig, ami a kislány életét követelte. Lisa emléke azonban nem merült feledésbe: a kisfiú, akivel annyi képzeletbeli tájat bebarangolt, Lisa halála után megosztotta kettejük mesevilágának történetét az édesanyjával – aki pedig aztán az egész világgal.

A kisfiút David Paterson-nak hívták. Az anyukája, Katherine Paterson magyar nyelven Híd a túlvilágra címen kiadott könyve nyomán készült Csupó Gábor filmje; a történet, ami nem csak egy különleges kislány emléke előtt tiszteleg, de az igaz barátság előtt is. Ez a történet megmutatja, hogy bármilyen rövid idő adatik is olykor egy kapcsolatnak, az képes lehet akár az egész életünket megváltoztatni – bizony, akkor is, ha még “csak” gyerekek vagyunk.

Mit látsz a szíveddel?

Azt hiszem, mindenki számára létezik egy (vagy több) olyan film, amiről pontosan tudja, hogy soha nem fogja megunni, mégis, éppen azért, hogy ez biztosan soha-soha ne fordulhasson elő, féltve őrizgeti, és csak “különleges alkalmakkor” nézi meg. A Híd Terabithia földjére egy ilyen film számomra – és úgy érzem, ennél a mostani helyzetnél talán nem is volt még jobb alkalom arra, hogy újra elővegyem.

A mese közelebb viszi a szívünkhöz a valóságot – írtam korábban. A Híd Terabithia földjére pontosan ebben segíthet most nekünk – persze, nem semmisíti meg varázsütésre a külső “ellenséget”, vagy a belső nehézségeket, de emlékeztet minket arra, mennyire fontos, hogy ne csak a szemünkkel lássunk; olyankor is, amikor ez mindennél nehezebbnek tűnik. Lehet, hogy most (még) nem látjuk a módját annak, hogy győztesként kerüljünk ki a nagy csatából, de ha úgy igazán kitárjuk a szívünket, talán megláthatunk valakit úgy, ahogyan Leslie a csendben rajzolgató Jess-t, és Jess a film végén May Belle-t, a kishúgát. Valakit, akinek kezet nyújthatunk, és a hídon átvezethetjük egy olyan világba, ahol közelebb léphet a félelmeihez, és önmagához.

A koronavírus elleni intézkedések olykor szorongáskeltőek lehetnek, de ne feledd, mindannyiunk biztonsága érdekében történnek. Igyekezz nyugodt maradni, magadra és másokra is vigyázni, és hiteles forrásokból tájékozódni. Mi itt a Pszichoforyou-n a testi mellett a lelki egészség megőrzésében is szeretnénk segíteni. A járvány ideje alatt külön rovatot szentelünk a témának: ez a Lélekerősítő.

Fotó: itt



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This