Híd Terabithia földjére – avagy a mese, ami közelebb viszi a szívünkhöz a valóságot

Ha én lennék a Föld elnöke (ugyanis erre a hivatásra készültem lelkesen, mielőtt hétévesen úgy döntöttem, mégis inkább pszichológus leszek), mindenkinek kötelezővé tenném, hogy felnőttkorában is olvasson és nézzen meséket. Gyerekként valahogy ösztönösen tudjuk, hogy a mese képes arra, hogy olyankor is közelebb vigye a szívünkhöz a valóságot, amikor azt „ésszel” nagyon nehéz elfogadni, vagy egyáltalán felfogni – mint például ebben a mostani időszakban. A Föld elnökeként (a fenébe, de csábítóan hangzik még ennyi év után is ez a titulus) pedig szent küldetésemnek tekinteném, hogy erről a tudásról felnőttként se feledkezzünk meg.

Híd

A mese képes arra, hogy a maga valóságával hidat képezzen a megküzdési képességeink és a problémáink, az ijesztő, olykor fájdalmas történések között; és hogy megmutassa, a kettő között igazából nem is akkora a szakadék, mint első pillantásra hinnénk. Az én egyik kedvenc mesémben neve is van annak a mese-valónak, ahová a történet hídja átvezet: úgy hívják, Terabithia.

Mese, mondom jobb híján a Híd Terabithia földjére című filmre, pedig nem kifejezetten ez a műfaj az első, ami eszünkbe juthat róla. Családi film, fantasy, dráma – de nem is a címke a lényeg, hanem az az igaz történet ihlette, szívhez szóló varázsvilág, amelyet itthon Piknik Könyvként ismerhettünk meg a 90-es évek hajnalán, és amit aztán 2007-ben vitt vászonra a magyar Csupó Gábor.

A főszereplő, Jess (őt Az éhezők viadala trilógiából ismert Josh Hutcherson alakítja) tehetségesen rajzol, de nagyon szegény családban nevelkedik, és bizony nem könnyűek a napjai. Szinte mindig csak titokban, lopva veheti elő a rajzfüzetét, az otthoni feladatokból azonban bőségesen ki kell vennie a részét, hogy túlterhelt szüleinek segítsen. Jess nagy álma, hogy az új iskolaév kezdetén végre kitörhessen a „fura firkálós” srác szerepéből, és ő legyen a leggyorsabb futó az osztályban – ami sikerülne is, ha nem jelenne meg Leslie.

Terabithia

A kislány, aki családjával együtt Jess szomszédjába költözik, sok szempontból a fiú tökéletes ellentéte: egy jómódú, író házaspár egyetlen gyermeke, akit a szülei önmaga szabad megélésére és kifejezésére bátorítanak. Mégis (annak ellenére is, hogy Leslie az első napon maga mögé utasítja a fiút a futóversenyen, amire az annyit készült) barátság szövődik kettőjük között, mert a különböző háttér ellenére összefűzi őket egy nagyon is közös tapasztalásuk: a magány.

Leslie (akit AnnaSophia Robb bűbájos megformálásában láthatunk) gazdag fantáziája átszínezi a kettőjük valóságát, és izgalmas mesevilágot tár fel Jess előtt. A házuk mögötti elhagyatott erdőben, a sebes vizű patak túlpartjára egy régi kötélen átlendülve varázslatos királyság várja őket, amelyben egyedül ők ketten uralkodnak: Terabithia.

Minden, ami a valóságban megoldhatatlan problémaként tornyosul a két gyerek előtt (a kötekedő osztálytársak, a hírhedt, kisebbeket terrorizáló hetedikes lány, Janice Avery), a túlsó parton nagyon is legyőzhető ellenféllé szelídül – a titok pedig csak annyi, hogy „csukd be a szemed, és tárd ki az elméd”.

Félelem

„Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” – egy másik gyönyörű történetnek ezt a szívbéli tanulságát biztosan sokan ismeritek. Valami nagyon hasonlót mutat meg a Híd Terabithia földjére is: az, ami első ránézésre egy gonosz hetedikesnek, egy soha el nem mosolyodó, rideg tanárnőnek, egy álmokat könyörtelenül porrá zúzó szülőnek tűnik, az a „szívünkkel” rápillantva egy sokkal összetettebb kép.

És nem is biztos, hogy vele kell harcba szállni, őt legyőzni – sokszor legalább olyan fontos, hogy azzal a félelemmel küzdjünk meg, ami mostanáig nem engedte, hogy közelebb lépjünk hozzá. Mert ha közelebb lépünk, megláthatjuk a rettegett nagylány mögött az otthon elszenvedett bántalmazást; a tanárnő merev arca mögött a nem múló gyász fájdalmát, és a szúrós megjegyzések mögött a megélhetésért vívott szélmalomharcban kimerült, de aggódó és szerető apát.

A félelem az, ami sokszor megakadályozza, hogy emlékezzünk: mindenki mögött van egy történet. Ha szeretnénk megérteni valakit (igen, ez önmagunkra is igaz), közelebb kell lépnünk nem csak hozzá, de a saját félelmünkhöz is; megengedni neki, hogy megmutassa az utat nem csak a másik, de saját magunk felé is.

Leslie és Lisa

Ha olyan szerencsések vagyunk, mint Jess, akkor az is lehet, hogy akad valaki, aki segít nekünk megtenni az első lépéseket ezen az úton. A fiú tulajdonképpen nincs teljesen egyedül, szövetségesek nélkül: az iskolában tehetsége kibontakoztatására bátorítja fiatal énektanárnője, Miss Edmunds, otthon pedig szinte lépést sem tehet őt bálványozó kishúga, May Belle nélkül.

Mégis az „új lány”, Leslie az, aki a maga varázsos módján, a kettejük teremtette mesevilággal ráébreszti a fiút: a félelem olykor nagyobb ellenfél, mint bármilyen akadály, amivel életünk során találkozhatunk. És bár a kislány nem kísérheti végig Jess-t azon az úton, amelyen együtt elindulnak, mégis megtestesíti azokat a találkozásokat, amelyek akkor is sorsfordítóan hatnak az életünkben, ha az adott pillanatban ezt még nem is érzékeljük igazán.

A Híd Terabithia földjére első pillantásra egy fantáziavilágban játszódó történetnek látszik, tulajdonképpen azonban sokkal valóságosabb, mint gondolnánk. Ahogy Terabithia birodalmában nagyon is valós ellenfelekkel száll szembe a két gyerek, úgy a patak innenső partján is igazi, húsbavágó problémákkal szembesülnek. Az iskolai bántalmazás, a bizonytalan jövőkép, az érzelmileg nehezen hozzáférhető szülők mellett pedig Jess-nek a „való élet” lehető legnagyobb félelmével is szembe kell néznie: annak végességével – Leslie elvesztésével.

Leslie, Jess és Terabithia – valóságos. Valóságos abban az értelemben is, hogy egyszer tényleg volt egy kislány, aki megmutatta egy visszahúzódó kisfiúnak, hogy a mese és a játék erejével felvértezve a világ nem is olyan ijesztő hely, mint amilyennek tűnik. Ezt a kislányt a valóságban ugyan nem Leslie Burke-nek hívták, hanem Lisa Hill-nek, kettejükben mégis nagyon sok a közös vonás.

Lisa nyolcéves kora ellenére egy idős tanítómester bölcsességével és derűjével csalogatta ki a félénkség páncélja mögül kis barátját, és kalandozott vele mese és valóság határán – egészen addig a tragikus balesetig, ami a kislány életét követelte. Lisa emléke azonban nem merült feledésbe: a kisfiú, akivel annyi képzeletbeli tájat bebarangolt, Lisa halála után megosztotta kettejük mesevilágának történetét az édesanyjával – aki pedig aztán az egész világgal.

A kisfiút David Paterson-nak hívták. Az anyukája, Katherine Paterson magyar nyelven Híd a túlvilágra címen kiadott könyve nyomán készült Csupó Gábor filmje; a történet, ami nem csak egy különleges kislány emléke előtt tiszteleg, de az igaz barátság előtt is. Ez a történet megmutatja, hogy bármilyen rövid idő adatik is olykor egy kapcsolatnak, az képes lehet akár az egész életünket megváltoztatni – bizony, akkor is, ha még „csak” gyerekek vagyunk.

Mit látsz a szíveddel?

Azt hiszem, mindenki számára létezik egy (vagy több) olyan film, amiről pontosan tudja, hogy soha nem fogja megunni, mégis, éppen azért, hogy ez biztosan soha-soha ne fordulhasson elő, féltve őrizgeti, és csak „különleges alkalmakkor” nézi meg. A Híd Terabithia földjére egy ilyen film számomra – és úgy érzem, ennél a mostani helyzetnél talán nem is volt még jobb alkalom arra, hogy újra elővegyem.

A mese közelebb viszi a szívünkhöz a valóságot – írtam korábban. A Híd Terabithia földjére pontosan ebben segíthet nekünk – persze, nem semmisíti meg varázsütésre a külső „ellenséget”, vagy a belső nehézségeket, de emlékeztet minket arra, mennyire fontos, hogy ne csak a szemünkkel lássunk; olyankor is, amikor ez mindennél nehezebbnek tűnik. Lehet, hogy (még) nem látjuk a módját annak, hogy győztesként kerüljünk ki a nagy csatából, de ha úgy igazán kitárjuk a szívünket, talán megláthatunk valakit úgy, ahogyan Leslie a csendben rajzolgató Jess-t, és Jess a film végén May Belle-t, a kishúgát. Valakit, akinek kezet nyújthatunk, és a hídon átvezethetjük egy olyan világba, ahol közelebb léphet a félelmeihez, és önmagához.

Fotó: itt