„Mintha hóvihar lenne idebent” – Egy matekszorongó vallomásai

Van egy visszatérő rémálmom, amitől annyira erősen szorongok, hogy még soha senkinek nem meséltem róla. Álmomban újra az egyetemen vagyok, a diplomaosztó előtti utolsó, napsütéses nyári napok egyikén. Már túlestünk minden vizsgán, nem maradt más hátra, mint hogy végre átvehessük az oklevelet. És akkor becsap a villám: megkapom a hírt, hogy én bizony nem lehetek pszichológus, mert nem tettem le a matek érettségit, ezért érvénytelen az összes statisztika és módszertan (bizony, vannak ilyenjeink) vizsgám is. Csak egy módon bújhatok mégis talárba a nagy napon: ha most azonnal megyek, és leérettségizek matematikából. A terem felé rohanva pánikban kapkodok a jegyzeteim után, de ahogy kinyitom a füzetet, már látom, hogy teljesen üres. Éppúgy, mint a fejem, amiben mintha hópelyhek kavarognának, amikor próbálom felidézni, mit tanultam, tanultam-e egyáltalán valamit azokon a végtelennek tűnő matekórákon – és ekkor felébredek.

Az álom szerencsére ritkán keseríti meg a reggeleimet, az a bizonyos „hóvihar”-érzés viszont, amivel végződik, minden egyes alkalommal előjön, amikor számokkal van dolgom. Ez a matekszorongás egyik tünete – amivel, most már tudom, nem vagyok egyedül.

És akkor háromszor kettő az migrén

A matekszorongás (hivatalos nevén math anxiety) az a jelenség, amikor matematikai műveletekkel szembesülve erős szorongást vagy félelmet tapasztalunk, ami megnehezíti, vagy akár lehetetlenné is teszi, hogy megoldjuk az adott feladatot. Ahogy Dr. Molly Jameson, a problémát kutató pedagógiai pszichológus hangsúlyozza, a művelet elvégzését ilyenkor

a legtöbbször nem a szükséges ismeretek hiánya akadályozza (vagyis nagyon is jól tudjuk, mit kellene csinálnunk). Sokkal inkább az, hogy a szorongás az összes kognitív erőforrásunkat felemészti, és szó szerint megbénít, amikor arra kerülne a sor, hogy megoldjunk mondjuk egy egyenletet.

Dr. Jameson azért állította kutatásai középpontjába a matekszorongást, mert ő maga is érintett a problémában. Számtalanszor megtapasztalta már, milyen érzés az a bizonyos „rövidzárlat”, ami számokkal és műveletekkel szembesülve állhat be az agyunkban. A kutató szerint azonban nem kell, és nem is szabad beletörődnünk ebbe, hiszen a matematika az életünk szinte minden pillanatának része, kezdve attól, hogy megtervezzük, mekkora szőnyeget vásároljunk a nappaliba, egészen addig, amikor a nyugdíjas éveinkre kezdünk takarékoskodni.

Ez azonban nem mindig egyszerű. A matekszorongókban ugyanis a vizsgálatok szerint akár fizikai fájdalmat is kiválthatnak a számokkal végzett műveletek. A szorongás elkerülése érdekében pedig amint tehetik, hajlamosak szinte menekülni azoktól a kurzusoktól, esetenként teljes szakmáktól és életterületektől, amiket bármilyen formában érinthet a matematika.

Csak matekot ne

A matekszorongás így képes arra, hogy ne csak az iskolában töltött éveket keserítse meg, de akár az érintettek egész pályaválasztási folyamatát befolyásolja. Természetes hát, hogy felmerül a kérdés: mégis honnan ered ez a szorongás?

Az első és legfontosabb oka annak, hogy a matekszorongás létezik, nem más, mint az, hogy – ahogy David Geary kognitív tudós, evolúciós pszichológus fogalmaz – a matematika nehéz.

Nehéz abból a szempontból, hogy meglehetősen absztrakt, így amikor gyerekként elkezdjük tanulni, viszonylag kevéssé építhetünk az addig elsajátított és gyakorolt készségeinkre. És nehéz azért is, mert rendkívül kevés teret hagy a hibáknak, hiszen vagy jó a megoldásunk, vagy nem.

A kutatási eredmények szerint a matekszorongás akár a legelső iskolai évektől képes lehet arra, hogy negatív hatással legyen a teljesítményünkre. Később pedig elkerülhetetlenül ördögi körré válik: a rossz(abb) teljesítmény további nehéz érzésekhez, a fokozódó szorongás pedig tovább romló jegyekhez vezet. Ez pedig nem olyasvalami, amit magunk mögött hagyunk, amikor bezárul mögöttünk a suli kapuja – a matekszorongás a teljes iskolai karrierünket, a felnőttkorunkat, gyakorlatilag az egész életünket végigkísérheti.

Négyből egy

Az én személyes történetem a matematikával nagyon sok szempontból igazi típussztorinak mondható. Emlékszem, hogy alsósként még kifejezetten szerettem a matekot. Az első években tanév végén még dicséretet is kaptam – egészen negyedikig, amikor végül megindultam azon a bizonyos lejtőn. Ez egybecseng a vizsgálatok tapasztalataival is: jellemzően ekkor kezdi igazán éreztetni a hatását a matekszorongás, hiszen ahogy fokozatosan nehezedik a tananyag, egyre nagyobb kihívást jelent vele lépést tartani.

Ha hallgatjátok a podcast-adásainkat, talán emlékeztek is, hogy többször meséltem arról, milyen sokat költöztünk gyerekkoromban. Ennek eredményeként nekem nem egy-két, hanem egy tucat matektanár tanításai módszereiről vannak emlékeim – és ezek bizony nem mind tartoznak a kellemes kategóriába.

Amit talán a legnehezebb volt megélni, az az, hogy nem egy és nem kettő olyan tanárom volt, aki matekórákon kizárólag a fiúkhoz beszélt, minket, lányokat figyelemre se méltatva. Hiszen mindannyian ismerjük a sztereotípiát: a reáltárgyak, a matematika a fiúk és a férfiak játéktere.

Mondanám, hogy ez csak az én egyéni tapasztalatom, de a helyzet sajnos az, hogy kutatási eredmények alátámasztják. Nem véletlen, hogy a lányok közül jellemzően több matekszorongó kerül ki az évek során.

Ha az ember csak egy kicsit is tipikus kamasz (és én az voltam), a szépen lassan elvesztett fonalat, illetve az órai mellőzést következetesen azzal fogja honorálni, hogy végképp bedobja a gyeplőt. Így volt ez velem is, az eredmény pedig, ahogy biztosan sejtitek is: az addigi hármas-négyes szintem villámgyorsan ijesztő mélységekbe, pontosan egy 1,6666-os átlagra zuhant. A matekkal még akkor is küzdöttem, amikor minden más tárggyal jól, vagy éppen kitűnően haladtam. De még ha maradt volna is a négyes szintem: a jelek szerint annak, hogy kialakul-e a matekszorongás, valójában elég kevés köze van ahhoz, hogy valaki jó jegyeket kap-e matematikából vagy sem. Több múlik azon, hogyan interpretáljuk gyerekként a matekórákon szerzett élményeinket. Ez volt az, ami idővel engem is teljes passzivitásba sodort: az önmagamról alkotott kép része lett a meggyőződés, hogy „úgyis tökhülye vagyok én ehhez az egészhez”.

Hidd el, hogy kell

Az én passzív rezisztenciámnak (azaz a matekórán a pad alatt olvasásnak, és graffitik tervezésének) az vetett véget, hogy az érettségi közeledtével kezdett egyre világosabban körvonalazódni a célom: a pszichológia szak. Tudtam, hogy ha szeretnék az óriási túljelentkezés ellenére bekerülni, el kell kezdenem elfogadható jegyeket produkálni. Fog(és agy-)csikorgatva, a többiek tempójához képest tizedakkora sebességgel és folyamatos szorongással kezdtem tanulni. Emlékszem, már a matekkönyvet olvasni is olyan volt, mintha egy számomra ismeretlen idegen nyelven írták volna. Amit csak tudtam, bemagoltam és begyakoroltam, de az, hogy megértsem, amit csinálok, szinte teljesen elmaradt. Az eredmény viszont nem: ha álmomban nem is, a valóságban sikerült az érettségim, és azt hittem, végleg megszabadultam – hogy aztán sírógörcsöt kapjak, amikor megláttam az egyetemi tanrendemben a matematikát és a statisztikát.

Sokan, ha a végtelennek tűnő matekórákra gondolunk, és arra, mennyire nem maradt meg mindebből egy szó sem, vállat vonunk: ugyan mennyiben befolyásolja az életünket ma, hogy nem tudjuk felidézni a Pitagorasz-tételt? És valóban, saját tapasztalatból mondom: egész sokáig el lehet lavírozni az életben anélkül, hogy komolyabban megnehezítené a mindennapjainkat a matekszorongás miatt kiesett tudás hiánya.

Amit mégis sajnálok, és ami miatt elmeséltem ezt nektek rémálmostól-mindenestől, vállalva, hogy néhány olvasó biztosan teljesen hülyének nézzen, az az, hogy

a mai napig van bennem valami nehezen körvonalazható szomorúság, vagy ha úgy tetszik, gyász, ha a matematikára gondolok. Úgy érzem, mintha ott álltam volna egy izgalmas, felfedezésre váró birodalom kitárt kapujában, amin végül nem tudtam belépni.

Nem értettem meg, mit jelent nekünk, embereknek a matematika tudománya; hogy egy sajátos nyelvet adhat olyan problémák leírására és megoldására, amelyeknél a szavak nem bizonyulnak elégnek. Én, azt hiszem, már örökre kívül rekedtem ezen a kapun. De jó lenne, ha egyre kevesebben lennénk, akik egy kávézói számla elfelezéséhez is rögtön a zsebükben lévő telefon után nyúlnak.

A jövő matematikája

Ami azt illeti, ez úgy tűnik, nem is csak utópia. A matekszorongás kutatása az utóbbi években nem csak arra világított rá, milyen sokan küzdenek ezekkel az érzésekkel. Hanem arra is, milyen megoldási lehetőségek jöhetnek szóba, ha szeretnénk csökkenteni a matekszorongás előfordulását.

A pszichológus Dr. Patricia Stokes szerint az lenne célravezető, ha magát a tananyag struktúráját alakítanák át úgy, hogy az segítsen elsajátítani a matematika nyelvét. „Ahogyan a festőművészek a szín és a forma, úgy a matematikusok a számok, szimbólumok és mintázatok nyelvén gondolkodnak” – mondja a szakértő.

Az eredmények pedig önmagukért beszélnek: a program első tesztjében a résztvevő gyerekek 71%-a jobban teljesített, mint azok, akik a hagyományos tanmenetet követték. Amikor további négy általános iskolára kiterjesztették a programot, az eredmények tovább javultak, és a gyerekek 86%-a azt jelezni vissza, hogy megszerették a matekot.

Ha a matekszorongás magas előfordulását jelző számokat nézzük, jól látszik, hogy bőven van még dolgunk ezen a téren tanárként, szülőként, döntéshozóként: elérni, hogy a gyerekek ne szorongva, hanem örömmel, magabiztosan vegyenek részt a matematikaórákon. A feladat nehéz, de, ahogy a kutatások eredményeiből is kitűnik, nem lehetetlen. És ez az, amire talán a matekszorongóknak is érdemes emlékeztetni magukat, amikor egy átlagos hétköznapon hirtelen eléjük ugrik egy sunyi százalékszámítás. Nehéz – de nem lehetetlen.