Ez most nem arról szól, ki a „faszagyerek” – Megküzdés a szorongással a koronavírus idején

Koronavírus, persze, de én aztán nem fogok megijedni. Kicsit „túlfújt” már ez a pánik azért, nem? Az influenza is elég veszélyes ám. Az élet attól még nem állhat meg. Csak tízen lesznek ott úgyis. Tényleg akkora baj lenne az a két puszi meg a kézfogás? Nem kellene annyira parázni. XY is ezt mondta. Nekemsenkinemondjameg. Majdéntudomhogyleszjó. Csakazértis.

Sok más ország után hozzánk is megérkezett az új koronavírus, és bevezetésre kerültek az első korlátozó intézkedések. Az elmúlt napokban a legtöbbünk élete lassan, de biztosan elkezdett változni. Nem fordult fel fenekestől, még nem; inkább mintha azt nézhetnénk végig premier planban, hogy egy lassított felvételen vet egy hátraszaltót. Szinte biztos, hogy a vírus legalább valamilyen közvetett módon már érinti a munkáját, a családját, a mindennapi rutinját mindenkinek, aki ezt a cikket olvassa. Új, szokatlan, és olykor ijesztő dolgokkal kell viszonylag gyorsan, és egyben teljesen felkészületlenül megbarátkoznunk – ez pedig nagyon nagy szorongást tud okozni.

Ez most más

Azok az érzések, amiket az elmúlt hetekben megélhettünk – a szorongás, a félelem, az elveszettség, bizonytalanság, tehetetlenség, a jövő miatti aggódás – teljesen normálisak. Sőt, a legtöbbünk számára valószínűleg nem is ismeretlenek.

Ami viszont ebben a helyzetben új, az az, hogy óriási tétje van annak, hogyan kezeljük őket; annak, hogy milyen viselkedéssel válaszolunk rájuk.

Mindennek, amit teszünk, hatása van – nemcsak ránk, hanem másokra is. Ez így volt a koronavírus előtti „boldog békeidőkben” is, csak éppen akkor nem biztos, hogy ezt ugyanolyan élesen érzékeltük, mint most. A szorongás kiváltotta nehéz érzések, a düh, agresszió korábban is ugyanúgy megmérgezhette a saját életünket is, ahogy másokét – ma azonban sokkal gyorsabban vezethet súlyos következményekhez.

Ez nem bátorság

Az eddigi életformánk változásával sok-sok, mostanáig ismeretlen helyzettel nézünk szembe. Az a világ, amit eddig biztonságosként ismertünk, most bizonytalan, és potenciálisan veszélyes helynek látszik. Erre pedig ahányan vagyunk – a megküzdési módjainktól, az eddigi életvitelünktől függően-, annyiféleképpen reagálhatunk.

A reakciók egy részét valahogy úgy lehetne nevezni, „csendes szorongás”: úgy véljük, jobb az óvatosság, igyekszünk otthon maradni (legalábbis ha tehetjük), fertőtlenítünk, megfogadjuk az egészségügyi szervezetek tanácsait, az aggodalmainkat pedig leginkább úgy kezeljük, hogy megosztjuk azokat másokkal. Van, aki úgy érzi, minél kevesebb dolgot bíz a véletlenre, annál jobb, és úgy igyekszik a szorongását csillapítani, hogy – kicsit az elvesztett kontroll érzetét pótolva – készleteket halmoz fel élelmiszerből, tisztítószerekből, és persze a vécépapírból…

És van, amikor a szorongás olyan hatalmasnak tűnik, hogy inkább bagatellizálni kezdünk, lekicsinyelve a veszélyt, ami így talán kicsit elviselhetőbbnek tűnik. Ismerősek voltak a bevezetésben leírt mondatok? Nekem igen. Több, sokkal több embertől hallottam hasonló értelmű kijelentéseket az elmúlt napok, hetek során, mint amennyire számítottam volna.

A bagatellizálás jegyében sokan úgy érzik, ezekben a napokban az a dolguk, hogy bebizonyítsák – a koronavírusnak és mindenki másnak -, hogy ők itt a „faszagyerekek”.

Nehogymár

A „faszagyerekek”, a bizonyítani vágyók nem valamiféle elszigetelt csoportot alkotnak: még az óvatosabbak számára is nagy olykor a kísértés, hogy „nehogymár” felkiáltással belekapjunk valami régi, ismerős, biztonságot nyújtó rutinba, és igenis elmenjünk a jógacsoportba, vagy beüljünk megnézni egy filmet. Ez érthető, hiszen nem csak a fertőzés veszélye miatt szorongunk, hanem az identitásunk – még ha ideiglenes – elvesztésétől is, ha nem csinálhatjuk azt, amit szeretünk, úgy, ahogy megszoktuk.

Amit muszáj, egyszerűen muszáj lenne megértenünk, hogy most mindezt meg is tenni azonban – vakmerőség, és nem csak saját magunk veszélyeztetése, hanem másoké is.

A dühös, kivagyi hozzáállás valójában azt jelenti: a vakmerőségemmel próbálom újrateremteni magam körül a biztonság illúzióját, mert attól, hogy az most elveszni látszik, én is elveszettnek érzem magam. Ez a hozzáállás mondatja ki velünk: engem aztán nem érdekel, ki mit mond, én akkor is úgy csinálok mindent, ahogy eddig, mert Én.Nem.Félek.

Értsd meg végre: nem csak te számítasz

Hogy a szorongásunk csökkentésére alkalmas módszer-e, ha így is teszünk? Tulajdonképpen igen, hiszen ha mást nem, illuzórikus biztonságérzetet nyújt, és az énképünket is felturbózhatja: jól megmutattuk mindenkinek, mit nekünk koronavírus.

A gond az, hogy ez most nem erről szól.

Ebben a helyzetben nem egyedül vagyunk benne. Nem arról van szó, hogy mi félünk-e attól, hogy elkapjuk a betegséget. Nem a saját jóllétünk múlik azon, mit csinálunk, és hogyan reagálunk a koronavírus fenyegetésére, hanem másoké is. Azoké, akiket szeretünk, és azoké, akiket nem is ismerünk – de még azoké is, akiket ezek az ismeretlenek szeretnek.

Annak, ha ezt a szorongást helytelenül, vakmerően, a biztonságérzetünk illúziójába kapaszkodva próbáljuk kezelni, nemcsak súlyos, de egyenesen beláthatatlan következményei lehetnek.

Igen, a közösség szempontjából nem helyes lecsapni az utolsó csomag lisztre sem, és a kelleténél sokkal többet felhalmozni – ám fittyet hányni a biztonsági előírásokra és a megelőzési javaslatokra egyenesen életveszélyes.

Együtt

Talán nem mondok újat: olyan világban élünk, ahol gyakran (ha az azonnali „hasznot” tekintjük) kifizetődőbb a saját érdekeinket szem előtt tartani, mint a közösségét. Nagyon rövid idő alatt kell most sok olyan, ezzel kapcsolatban berögződött mintát magunk mögött hagynunk, amire korábban nem érkezett olyan súlyú „büntetés”, mint ezekben a napokban.

Kérdezzük meg magunktól, vagy másoktól, akik vakmerőségre hajlanak a szorongás legyőzése érdekében: „Rendben, te nem félsz a fertőzéstől. De rendben vagy azzal, hogy megbetegíts valakit, akit szeretsz? Valakit, akit nem is ismersz, de aki talán az egészségügyben dolgozik, és nem maradhat otthon; valakit, aki a beteg szülőjét ápolja, vagy a nagyszüleit segíti? Nem, ugye?”

Akkor tegyél meg mindent, hogy lelassítsuk a koronavírus terjedését, és megfékezzük a járványt. Együtt. Mert ebben a „buliban” nem egyedül vagyunk. És ezt talán akkor is érdemes megfontolni, amikor már nem kell a vírustól tartanunk.

Mert ezt csinálják az igazi faszagyerekek.

A koronavírus elleni intézkedések olykor szorongáskeltőek lehetnek, de ne feledd, mindannyiunk biztonsága érdekében történnek. Igyekezz nyugodt maradni, magadra és másokra is vigyázni, és hiteles forrásokból tájékozódni. Mi itt a Pszichoforyou-n a testi mellett a lelki egészség megőrzésében is szeretnénk segíteni. A járvány ideje alatt külön rovatot szentelünk a témának: ez a Lélekerősítő.