Szöveg, tér és kép hármas egysége, amely felszabadít – Interjú a MeseTérKép megálmodóival művészettel nevelésről és szabad alkotásról

A kortárs mese és a vizuális művészet játékos összehangolásán alapuló alkotófoglalkozásaikat egyre többen ismerik. Egyrészt a kitartó és szakmailag megalapozott munkának köszönhetően, másrészt a szájról-szájra terjedő szülői és gyermeki dicsérő hangoknak hála. Hat évvel ezelőtt munka és tanulmányok mellett vágtak bele, hogy hivatást gyúrjanak a szenvedélyükből. A foglalkozásaik lényege pedig, hogy megmutatja a gyerekeknek, mit jelent felszabadultan, megfelelések nélkül alkotni, az élményt és a folyamatot helyezve a fókuszba. Eközben azonban észrevétlenül dolgoznak fel mai meséket, alkotnak könyvlapokról megismert szöveg alapján (ami a mai világban talán ritka kincsnek is nevezhető), és válnak érzékenyebbé fontos társadalmi kérdések felé. A „MeseTérKép-lányokkal” azaz Varga Kittivel, Arató Viljával és Szalóki Rékával az egyedinek számító foglalkozásaikról, a művészettel nevelés valódi lényegéről és a relaxáló hatású, szorongásmentes alkotásról beszélgettünk.

Vilja, Réka és Kitti, vagyis a MeseTérKép-lányok

Hárman álmodtátok meg, hárman építettétek fel és hárman viszitek azóta is vállatokon a MeseTérKéppel kapcsolatos feladatokat, foglalkozásokat. Meséljetek arról: milyen érdeklődéssel, tanulmányokkal, miféle előzményekkel kötöttetek ki végül a művészettel nevelés területén?

Réka: Művészetterapeutaként végeztem Pécsen, illetve tanultam coachingot. Ezután pedig szerencsére úgy alakult, hogy a munkahelyemen, a pécsi Civil Közösségek Házában tarthattam művészetterápiás csoportokat felnőttek számára. Tudtam, hogy gyerekekkel is foglalkoznék szívesen hasonló keretek között. Aztán amikor megalakult a MeseTérKép, az összes hasonló elképzelésemet és végzettségemet bele tudtam csatornázni. Leginkább a képzőművészeti technikák állnak hozzám közel.

Művészeti képzésben ugyan nem vettem részt, de pontosan emlékszem, hol és mikor éltem át először a flowt, azt, hogy az alkotás kapcsán nem csak frusztrációt, megfelelni vágyást lehet érezni, hanem felszabadultságot is. Számomra a legfontosabb ezt a szemléletet megtapasztaltatni a gyerekekkel.

Vilja: Pécsen andragógiát tanultam, majd kulturális mediációt, kulturális menedzsmentet Németországban. Ez utóbbi képzés során akadtam rá a gyerekmúzeumok, illetve a múzeumpedagógia témájára. Végül ez annyira megmozgatott, hogy ebből is írtam a szakdolgozatomat, és közben már biztos voltam abban, szívesen foglalkoznék hasonlóval.

Gyerekkoromban sokat táboroztam és máig úgy érzem, az ott szerzett élmények miatt kapcsolódtam össze ennyire erősen ezzel a területtel. Ott ugyanis mindig egy kerettörténetre épült az adott tábor, ez a fajta gondolkodás pedig a részemmé vált. Közben elvégeztem egy drámapedagógia képzést is, amely még inkább segített kiteljesíteni ezt a fajta érdeklődésemet. A közös munkában is azt kedvelem a legjobban, amikor a meséből kreálunk egy saját történetet, egy keretet, amelybe beillesztjük a különböző technikákat.

Kitti: Magyar szakon végeztem Pécsen, irodalomelmélet szakirányon, és már az alapképzés idején egyértelmű lett számomra, milyen irányba indulok majd tovább. Volt ugyanis egy kurzusom, amely a mesék társadalmi hátterével foglalkozott, és ennek kapcsán megfogalmaztam magamnak, hogy megvan: ez az, ami érdekel. Ezért tanultam később a Károli Gáspár Református Egyetem gyerekirodalom képzésén, illetve a MOME művészettel nevelés szakát is elvégeztem. Ez idő alatt ismerkedtem meg én is a múzeumpedagógiával a Mesemúzeumban, valamint a Ludwig Múzeumban töltött szakmai gyakorlat alatt. Nemsokára befejezem a PTE doktori képzését hasonló területen. Lépésről-lépésre alakult ki bennem az évek során, hogy mit is szeretnék és miképpen képzelem el a gyerekeknek szóló foglalkozásokat.

Végül hogyan találtatok egymásra: könnyen összeállt a hármas csapat?

Kitti: Vilja és Réka korábban már dolgoztak együtt és ismerték egymás érdeklődését, minket Viljával pedig egy közös ismerős kapcsolt össze, aki külön-külön hallgatta tőlünk a terveinket, és feltűnt neki, mennyire összecseng, amiről beszélünk. Így találkoztunk hárman először 2016 júniusában Pécsen, és ahogy leültünk eszmét cserélni, azonnal kiderült: nagyon sok ponton egyeznek az elképzeléseink.

Vilja: Rékával már előtte is beszéltünk hasonló dolgokról, de Kitti érkezése igazi lendületet adott az egész együttgondolkodásnak. Ekkor adódott egy pályázati lehetőség is, amely még inkább segített keretbe foglalni a terveinket.

Réka: Kitti ötlete volt a MeseTérKép név, ő ezt már az első találkozásra magával hozta és nekünk is nagyon tetszett. Azóta is nevetünk rajta, hogy mennyire előrelátóan összefoglalta a hármas egységünket. Kitti a mese, aki a szövegekkel foglalkozik nagyon sokat, Vilja a tér, hiszen imád teret adni a történeteknek, én pedig a kép, mert a képzőművészeti jellegű alkotás, amit a legjobban kedvelek.

A foglalkozásokon az alkalmazott technikák tárháza végtelen

Rengeteg gyerek átmegy a kezeitek alatt, hiszen hetente tartotok foglalkozást Budapesten és Pécsen egyaránt. Mit tapasztaltok? A mai gyerekeknek ‒ akiket egyszerre nevelünk szabadabban, mint a múltban, miközben számos más oldalról több elvárással találkoznak ‒ meg kell tanulni azt a fajta felszabadult alkotást, amelyet Réka említett? Vagy zsigerből jön?

Vilja: Bár a gyerekség alapvető, kiirthatatlan jellemzője a szabadság, de valóban az látjuk,

a gyerekek kevésbé szoktak hozzá, hogy alkotni szabadon is lehetséges, nemcsak szigorú szabályokat követve, vagy egy valaki által meghatározott minta szerint. Számunkra nagyon fontos, hogy a MeseTérKép egy olyan teret adjon nekik, ahol több irányba mozoghatnak, ahol nemcsak egy megoldás létezik.

Réka: Azt tapasztaljuk, hogy a tökéletességre törekvés igényével már egész kicsiként szembe kell nézniük. Bár elfogadjuk, hogy a precizitást előtérbe helyező munkának is helyet kell adni, de közben látható, hogy ez könnyen átfordul frusztrációba, miközben az alkotás elsősorban felszabadító, relaxáló hatású kellene legyen. A mi alapvető célunk pedig, hogy ezt megéljék.

Vilja: A másik, amivel kapcsolatban ritkán látom, hogy tisztában lennének a gyerekek, az a folyamatok jelentősége. Például, hogy tudd, ha nem fejezed be, az sem baj. Vagy ha rosszabb lesz, mint az elején volt, abból sincs gond, mert magát az alkotási folyamatot megcsináltad, végigélted és ez adta neked a legtöbbet. Emellett mégsem hiszem, hogy kizárólag a pillanatnyi élményen alapszik egy-egy foglalkozás. Messze túlmutat ezen. Az itt szerzett élmények kihatnak más tevékenységekre is. Meggyőződésem, hogy ha egy gyerek megéli nálunk, hogy cipőből autót kellett készíteni, de neki robotot sikerült és mégis dicsérik érte, az segíti felfedezni a saját zsigeri érdeklődését, tehetségét.

Kitti: Pontosan, abban hiszünk, hogy nem csupán technikákat, vagy olvasói attitűdöt, hanem egyfajta gondolkodásmódot adunk át nekik, amivel valójában az egész élethez kreatívabban képesek hozzáállni. Gyakran kapunk egyébként hasonló szülői visszajelzést: például az iskolai munkával, megnyilvánulásokkal kapcsolatban, hogy a gyerekek magabiztosabbak, csökkent a szorongásuk.

Egyértelműen észrevehetőek már számotokra azok a pillanatok, gesztusok, fordulópontok, amikor a gyerekben a megfelelést felváltja az érzés: hogy az alkotás önmagában véve élmény?

Vijja: Az egyik visszaigazolás, amikor a visszatérő gyerekeken látjuk, hogy ösztönösen nem a mintát követik, hanem szabadon engedik a saját kreativitásukat. Már az egyhetes táborokban is észrevehető kicsiben ez a folyamat, akik pedig hónapokon, éveken át jönnek, ott még inkább szembetűnő a változás.

Kitti: Mivel számunkra nagyon fontos az eszközök sokszínűsége, ezért számos más anyaggal, technikával találkoznak nálunk a filcen, ceruzán, vízfestéken kívül.

Számomra az egyik fordulópont ‒ ami valahol a foglalkozások eredményességét mutatja ‒, amikor először megkérdezik: adott feladatot készíthetik-e másik alapanyagból, vagy másfajta eszközzel, mint amit előzetesen felvázoltam. Ez egy nagy lépés, és mindig biztatóan reagálunk, mert igenis fontos felismerés, amikor a gyerek rájön, számára mi a komfortosabb, inspirálóbb vagy egyszerűen csak nagyobb önbizalommal alkalmazott technika.

Emellett pedig rámutat, hogy nemcsak dolgozik azzal, amit elé tesznek, hanem valóban gondolkodik a feladaton. Előfordul, hogy egy egész osztály kér foglakozást heti, két heti rendszerességgel hónapokon át: ilyenkor igazi, látványos átalakulásoknak lehetek szemtanúja. Ezek mindig plusz töltetet adnak és motiválóak, amikor nekiállok megtervezni a következő alkalmat.

Kezdetektől fogva kortárs mesékre építitek a foglalkozásokat. Mi volt az oka ennek a koncepciónak?

Kitti: Népmesével sokat és sokan foglalkoznak, és remekül kialakított rendszere van mind a Bajzáth Mária-féle vonalnak, mind a Boldizsár Ildikó-féle meseterápiának. Egyrészt nem akartunk ebből még egy harmadik típusút, másrészt ösztönösen kortárs mesékben gondolkodtunk, egyszerűen ezek állnak hozzánk közelebb. Az eltelt évek alatt pedig már egyfajta misszióvá vált, hogy segítsünk a szülőknek a nagy kínálatból valóban minőségi, jó meséket választani.

Vilja: Mindenféle korosztály talál itt neki való mesét és foglalkozást is. Egész kicsikkel, totyogó korúakkal is foglalkozunk, Réka velük főként a játékos alkotást ismerteti meg (például babafestés keretében). Tartunk foglalkozásokat 5-6 éveseknek, ide kisiskolás vagy nagy óvodás gyerekeket várunk, illetve a 7-12 éves korosztálynak is heti szinten lehetősége nyílik a MeseTérKéppel alkotni.

Kreativitás és szabadság szakértő iránymutatással

Hárman vagytok két városban, de a MeseTérKép mégis egyféle típusú kreatív munkát fémjelez. Mennyire láttok rá egymás munkájára, illetve milyen mértékben ellenőrzitek azt?

Réka: Naponta beszélünk és abszolút tudjuk, ki mit csinál a saját foglalkozásán. Talán jobban is működik a távkapcsolat, mint amire az első sokk után mindannyian számítottunk. Heti szinten videóhíváson keresztül is tartunk megbeszélést, és személyesen is gyakran tudunk találkozni. Az, hogy teljességgel rálátunk egymás munkájára, nem az ellenőrzés miatt van. Igazából az elejétől fogva az a csodálatos, hogy nincs is erre szükség: mindhárman azonos munkamorállal dolgozunk, hasonló stílusban tartjuk a foglalkozásokat. A közös hullámhossz ellenére mindent jóváhagyatunk egymással.

Vilja: Nagyon magas szintű bizalom működik köztünk, de a Réka által említett jóváhagyás azért alapvetés, mert egyszerűen szakmailag igényünk van egymás véleményére és megerősítésére.

Az elmúlt években ösztönösen tudtunk jól működni együtt, nem alakult ki semmiféle hierarchia, teljesen egyenrangúak vagyunk. Éppen ez a hármas egység, amiért érdemes energiát fektetni ebbe, hiszen külön-külön is csinálhatnánk ugyanezt, de valami mégis hiányozna.

Ahogy mondtad, az egyéni foglalkozásaink is a közös irányok mentén születnek, benne vagyunk mindenben, mindhárman. Amikor ismerőseim kérdezik: tartok-e foglalkozást Budapesten, mindig mondom, hogy fizikailag nem, de amúgy igen. Hiszen Kitti tart, és az szinte olyan, mintha én lennék. A közös pécsi két év alatt kialakult, miképpen épülnek fel a foglalkozások. A nagyobb projekteteket ‒ táborok, múzeumi órák, óvodai napok ‒ pedig még mindig együtt csináljuk.

A gyerekek az elsődleges közönség, de nyilván nem jelentéktelen számotokra a szakma véleménye. Úgy tűnik, ebből a szempontból sincs kétség már, hiszen tavaly nemcsak felkerültetek az Edisonplatform százas listájára, de meg is nyertétek a saját kategóriátokat.

Vilja: Éppen ma érkezett az értesítő, hogy a 2022-es Edison-listára is felkerültünk! Nagy elismerést jelentett ez a tavalyi évben is, hiszen a szakmában mérvadó szereplőkkel találkozunk mindig a listán, és egyszer csak ott voltunk köztük. Amikor kiderült, hogy a nyolc kategória egyikét, a kreatív kategóriát meg is nyertük, az pedig igazi lendületet adott számunkra. Egyrészt azt éreztük, végre felkerültünk a térképre, másrészt megkaptuk az első, igazi, kétségbevonhatatlan szakmai elismerést kívülről, hogy amit csinálunk, az minőséget képvisel.

Réka: Sok évig küzdöttünk vele, hogy mi magunk biztosak voltunk abban, mit csinálunk, de nem tudtuk, kívülről ez mennyire tűnik egységnek. Ez egyfajta visszaigazolást adott, hogy összefoglalható az üzenet, amelyet megfogalmazunk, a cél, amelyre törekszünk. Ráadásul több példaképünkkel kerültünk egy kategóriába és hihetetlen volt hallani, hogy mi lettünk a győztesek.

És ne legyünk szerények, nem is ez volt az egyetlen visszaigazolás ebben az évben.

Vilja: Tavaly bekerültünk az Academy for Women Entrepreneurs 10 hónapos női vállalkozói programjába is, amely világszerte működik, és itthon a budapesti Amerikai Nagykövetségen keresztül, a Fenntartható Vállalkozásokért Alapítvány szakmai irányításával zajlik. Többfordulós kiválasztáson vettünk részt, ahol először egy inkubációs programba választottak be minket, majd a 8 legjobb vállalkozás közé, amelyek közül ötöt anyagilag is támogattak.

Kitti: Az Edison szakmai elismerése után ez azért volt hatalmas dolog, mert először kaptunk olyan visszajelzést, amely azt mutatta: anyagilag is érdemes befektetni az ötleteinkbe. Ezt az összeget az első termékünk, a MeseTérKép Box megvalósítására kaptuk.

Mit takar pontosan ez a box, és hogyan jött az ötlet?

Réka: Régóta terveztünk valamiféle terméket, de nyilván ennek megvalósulásához is az kellett, hogy teljesen összeálljon az egység, mit is képvisel a MeseTérKép. Éppen megfogalmazódott bennünk, hogy megalkotjuk a boxokat ‒ amelyek egy-egy kortárs magyar olvasmányt, valamint hozzávaló feladatokat és alapanyagokat tartalmaznak, és lehetővé teszik a családnak otthon átélni a közös alkotást ‒, amikor beköszöntött a covid. Ettől fogva már több szempontból is indokolt volt, hogy mielőbb elkészüljenek a boxok. Kétéves kortól kisiskolás korig készítünk hasonló komplex csomagokat a szülőknek és gyerekeknek.

Szakmai és vállalkozói elismerések, egy megvalósult termék, meg persze a legfontosabb, a szülők és gyerekek pozitív visszajelzései – ez az elmúlt 6 év mérlege. Mi az, amit ezek után még terveztek és vágytok, ha a jövőre gondoltok?

Kitti: Nemrégiben a Magyar Nemzeti Múzeumban tartottunk foglalkozást egy múzeumpedagógiai jó gyakorlatokat bemutató projekt keretében. A klasszikus családiasabb foglalkozásaink mellett igazán nyitottak vagyunk a hasonló, nagy volumenű, művészeti intézményekkel való együttműködésekre a jövőben is. Emellett mivel mindhárman a civil szférából jövünk, a boxok kapcsán felmerült bennünk, hogyha az általuk feldolgozott egy-egy könyv valamiféle társadalmi kérdést is érint, mint például az Emma csöndje Gimesi Dórától, vagy A Kóbor Szálló Molnár T. Esztertől (előbbi a szuperérzékenységet, utóbbi a hajléktalanságot feldolgozó kötet ‒ a szerk.), akkor a bevétel egy bizonyos százalékát hasonló területtel foglalkozó civil szervezetnek adnánk.

Réka: A másik, amit hosszú távon nagyon-nagyon szeretnénk: egy saját alkotótér, akár Pécsen és Budapesten is. Ez egy hatalmas előrelépés lenne, de években gondolkodunk, míg ez megvalósulhat.

Vilja: Egyszerre volt meglepő és töltött el büszkeséggel, hogy az utóbbi időben többen jelentkeztek hozzánk, hogy szívesen dolgoznának nekünk. Nehéz ilyenkor elmagyarázni, hogy mi ezt mindhárman munkahely, doktori képzés mellett csináljuk, és egyelőre nem ebből élünk. Ennek kapcsán azért beszélgettünk a lehetséges jövőről, egyben pedig biztosak vagyunk: ugyan ezek nagyon hízelgő megkeresések, de egyelőre a lehetőségeink miatt biztosan nem tervezünk bővülést. Más formában azonban már a közeljövőben szeretnénk továbbadni a módszertanunkat, hogy az minél többekhez eljuthasson, és minél többeket segíthessen a kibontakozásban. A hármas egységünk nagyon fontos számunkra, és rengeteg ötletünk van még együtt. De nemcsak egymástól akarunk folyamatosan tanulni: nyitottak vagyunk a másokkal való közös munkára, együttműködésekre is.