„Be kell fejeznünk a katasztrófaturizmust” – Miért olvasunk borzalmas híreket?

Az elmúlt napokban bejárta a sajtót a váci autóbaleset híre, és a hozzá kapcsolódó megszólalások, köztük az elhunyt lány édesanyjának nyilatkozata is. Özönlenek a reakciók és természetesen a kommentek is a közösségi oldalakon. Nem ez az egyetlen ilyen eset, amivel az elmúlt évek során találkozhattunk. A tragikus történetek jellemzően nagy figyelmet vonzanak, a részletek sokakat érdekelnek. De vajon hol van a határ: valóban meg kell ismernünk a hasonló tragédiák minden borzongató momentumát? Mi az oka annak, hogy egyáltalán kíváncsiak vagyunk ezekre a hírekre, és hogy akár több forráson keresztül is követjük az eseményeket, ha valami szörnyűség történik?

Ha csak az egyes hírforrások közösségi oldalait nézzük, jól látható, hogy kevés megjelenés vonz annyi figyelmet és reakciót, mint a balesetekről, bűncselekményekről szóló híradások. Nem véletlen, hogy ugyanazzal a történéssel jellemzően többször is találkozunk az azt követő napokban: minden újabb részlet, amire fény derül, esetleg a szemtanúk vagy a hozzátartozók nyilatkozata újabb alkalmat teremt arra, hogy egy, már eleve nagy port kavart eseményt újra és újra elővegyen a média. Olvasóként pedig, sokszor a tájékozódás jegyében, szinte számolatlanul kattintjuk a cikkeket, nézzük a videókat és persze szörnyülködünk a kommenteken.

„Velem ez sosem történhetne meg”

Talán mindannyian felsóhajtottunk már legalább egyszer: „de jó lenne végre valami jó hírt is olvasni!” Az igazság azonban az, hogy a pozitív hírek jóval kevesebb embert érdekelnek. Becslések szerint nagyjából minden 17 negatív töltetű hírre jut 1 pozitív, és ennek bizony nem más az oka, mint mi magunk.

Annak a nagyon is emberi tulajdonságnak a gyökere, hogy a negatív információkra könnyebben felfigyelünk, több időt töltünk a feldolgozásukkal, és hosszabb ideig is emlékszünk rájuk, evolúciós folyamatokban keresendő. Ez nem is meglepő, hiszen egykor a túlélésünket segítette, ha minél korábban felismertük, mi jelenthet fenyegetést vagy veszélyt. Mostanra azonban, ha csak a tájékozódást, a hírolvasást nézzük, ez a régi „reflex” inkább ellenünk dolgozik, negatív töltetű információkkal árasztva el minket (hiszen az algoritmus, ami a tartalmakat rangsorolja, gyorsan megtanulja, miről olvasnánk többet). És ez még nem minden.

„Annak a hátterében, hogy újra és újra elolvassuk, megnézzük ezeket a tartalmakat, a biztonságos világba, a saját sérthetetlenségünkbe vetett hitünk (ön)igazolása is abszolút ott van” – vélekedik Kiss Kinga gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus.

„Otthon, a fotelben ülve sokszor olyan ez, mintha thrillert néznénk. Jelen van egy megemelkedett izgalmi szint; a hír szorongást kelt, hiszen behozza az egyébként biztonságos életünkbe a felismerést, hogy valójában mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, halandók, sérülékenyek.

A híreket, a thrillerekhez hasonlóan, még éppen olyan dózisban kapjuk, hogy ezt az érzést kontrollálni tudjuk, és egy gyakran ítélkező, távolságtartó attitűdbe tolni. Ezeken a híreken keresztül tudjuk megerősíteni a hitünket, hogy a szörnyűségek csak másokkal történnek meg, és soha nem velünk” – mondja a szakember.

„Csak azt kapta, amit érdemelt”

Napjainkra a legtöbben teljesen más körülmények között fogyasztunk híreket, mint ahogyan az akár 10-20 évvel ezelőtt általános volt. Jellemzően már nem napilapokból vagy rádióból, tévéből értesülünk először például egy baleset híréről; sokkal valószínűbb, hogy valamelyik közösségi oldalán találkozunk vele, és persze a hozzá fűzött kommentekkel.

„A kommentfolyamokban nagyon hamar látszik, mennyire gyorsan polarizálják egymást a hozzászólók” – mondja Kiss Kinga. „Ott vannak az ítélkező-ridegek, és vannak az empatikus szerepben lévők, például a szülőkkel együttérzők – minél hangosabb az egyik irány, annál jobban megképződik az ellenpólus is.”

A közösségi oldalaknak a hírolvasás szempontjából is megvannak azok a jellegzetességei, amik általában nem az empátiát, az emberi történetekre fordított értő figyelmet segítik elő. Ilyen például a nagy sebességgel áramló információ, ami minél gyorsabb (és kevéssé átgondolt) döntésekre és reakciókra sarkall. Vagy az online tér viszonylagos „arctalansága” – hiába névvel-képpel vagyunk jelen ezeken az oldalakon, hozzászólásokban sokszor olyasmit is leírunk, amit szinte biztosan nem mondanánk a másik szemébe, ha személyesen találkoznánk. És bizony hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mindennek kitörölhetetlenül nyoma marad.

„Olvasóként érdemes egyfajta ’belső cenzort’ alkalmazni, és tudatosítani, hogy amit leírunk, azzal nem csak mást bántunk, hanem a saját jövőbeli énünknek is okozhatunk problémát. A személyiségünknek adott esetben egy viszolyogtató részét tehetjük ki ilyenkor a nyilvánosság elé.

Jól látszik az is, hogy egy komment szinte soha nem csak egy komment: a párbeszéd legtöbbször személyeskedésbe torkollik, amibe beforgatunk mindent, ami látszik rólunk és a másikról online. Sokkal nagyobb körben vagyunk érintve szimpla kommentelőként is, mint ahogy elsőre gondolhatnánk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ilyenkor a nyilvánosság elé tárjuk magunkat” – hívja fel a figyelmet a szakember.

„De hát már csak jogom van tudni”

„Kissé közhely, de napjainkra teljesen feloldódott a személyes énhatárunk a közösségi oldalakon” – folytatja Kiss Kinga.

„Akármilyen halálhír érkezik, nem is kell, hogy baleset legyen, azonnal elkezd faggatózni a kommentszekció, hogy mi történt. Öngyilkos lett? Baleset? Rák? Természetes, hogy az ember kíváncsi, de nem csak azt egészséges dolog kimondani, hogy elfogadom ezt a kíváncsiságot. Hanem azt is, hogy adott esetben elfogadom, hogy a kérdéseimre nincs válasz, mert egyszerűen nem tartozik rám.

Ez az a határ, amit nagyon elmosott a közösségi oldalak működése, ami ad egyfajta implicit feljogosítottságot, hogy mindenről, amiről értesülök, jogom van tudni a részleteket. Közben, ha igazán belegondolunk, valójában nincs.”

A közösségi oldalak működése, és gyakran éppen ez a feljogosítottság-érzés sarkallhat tehát minket arra, hogy ne csak tájékozódjunk, keressük az információt, de újabb és újabb (sokszor megrázó) részleteket akarjunk tudni. A média oldaláról azonban oda vezethet az ennek az igénynek a kiszolgálására való törekvés, hogy sokszor akut krízishelyzetben lévő, traumatizált, gyászoló hozzátartozókat vagy szemtanúkat szólaltatnak meg, ahogy az a váci baleset esetében is történt.

Csak az beszél, aki akar?

Ha el is indul valamiféle párbeszéd arra nézve, hogy jogi, etikai, és egyáltalán, emberi szempontok szerint rendben van-e, hogy ezek az interjúk elkészülnek, az a legtöbbször gyorsan nyugvópontra jut, mondván, aki nem akar, nem nyilatkozik, senkit sem kényszerítenek a mikrofon elé. A helyzet azonban ennél sokkal árnyaltabb.

Kiss Kinga gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológus

„A nyilatkozatra adott esetben sokkal nehezebb lehet nemet mondani, mint gondolnánk” – szögezi le Kiss Kinga. „Nem mindegy, milyen közegben él valaki, mennyire rendelkezik önérvényesítő készségekkel. A felénk irányuló kíváncsiságot ráadásul nagyon könnyű empátiának vagy sajnálatnak vélni. Az sem mellékes körülmény, hogy tizenéve abban élünk mindannyian, hogy minden tragédiát nagyító alatt közvetít a média.”

„Muszáj lenne beszélnünk arról, hogy milyen pszichés állapotban van ilyenkor az érintett” – fűzi hozzá a szakember.

„Egy akut stresszállapot azzal jár, hogy fiziológiásan is sokkban van még az ember. A tudatállapota beszűkült, az ébren töltött ideje minden pillanatát az események töltik ki, jelen van egy érzelmi felkavarodottság. Lehetséges, hogy vágyik arra, hogy beszéljen a történtekről, és ennek mentén kapcsolódjon – ez azonban nem jelenti azt, hogy erre is van szüksége.

Ez fontos különbség. Ez nem szimmetrikus helyzet, hiszen egy kiszolgáltatott helyzetben lévő, korlátozott belátási készséggel rendelkező személy az egyik fél, a másik pedig olyasvalaki, aki ebből nézettséget remél. Muszáj lenne jobban védeni ezeket az embereket.”

Erkölcs és etika

Az újságíróknak mind a magyar, mind a nemzetközi etikai kódexei megfogalmaznak ajánlásokat arra nézve, hogyan érdemes ezeket az interjúkat körültekintően elkészíteni. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége által jegyzett kódexben például ez szerepel: „Etikai vétséget követ el, aki figyelmen kívül hagyja a bűncselekmény vagy egyéb esetek áldozatainak, az áldozatok hozzátartozóinak személyiségi jogait, érzelmeit és a kegyeletre tekintet nélkül mutatja be a történteket.”

Ez a határvonal azonban meglehetősen homályos, és a tájékoztatás szükségessége, a kattintás- és nézőszámhajhászás jegyében sok médium messze maga mögött hagyja. Pedig, ahogyan Kiss Kinga is rámutat, az érintettek pszichés állapotából adódóan felmerülnek más, fontos szempontok is a megszólalásokkal kapcsolatban.

„Lehet, hogy a traumatizált, gyászoló hozzátartozó úgy érzi, jól van, és képes interjút adni, a jellegéből adódóan azonban a nyilatkozata visszafordíthatatlan – amit mond, ahogyan reagál, az ha kint van valahol, akkor kint van. Később módosítani, letiltani, ha utólag rájön, hogy ez neki nem tett jót, vagy nem számolt a következményekkel, nagyon nehéz.

Ezért kellene ehhez az egészhez inkább preventíven hozzáállnunk, mert bármikor előfordulhat, hogy az érintett később megbánja, amit mondott, vagy hogy egyáltalán interjút adott, csak nincs visszaút a számára.

Nem is beszélve arról, hogy egy frissen traumatizált áldozat vagy hozzátartozó is lehet jogsértő vagy rágalmazó, amit adott esetben például egy ügyvéd biztosan nem engedne. Bizonyos nyomozásokban akár az információkiadásnak is megvan a protokollja. Nem csak emberileg, etikailag, jogilag is védeni kellene tehát őket, hiszen ezt sem láthatják át abban a helyzetben” – hívja fel a figyelmet a szakember.

Segíthetsz ezen a számlaszámon

A balesetek, szerencsétlenségek után megszólaló hozzátartozók között akad, aki azért vállalja a nyilvánosságot, mert anyagi vagy más segítséget remél a nézőktől, olvasóktól. Különösen sajátos helyzetek ezek, hiszen olvasóként úgy érezhetjük, ha valaki a támogatásunkat kéri, az egyben feljogosít arra is, hogy szinte számonkérjük rajta a történet minden részletét, és véleményt formáljuk az életmódjáról és a döntéseiről.

„Lássuk be, attól, hogy valaki traumatizált, még nem feltétlenül szimpatikus” – szögezi le Kiss Kinga.

„Időnként akadnak, akik tudatosan meglovagolják a médiafigyelmet, és elhelyeztetnek például egy bankszámlaszámot az esetről szóló cikkekben. Attól, hogy valaki krízisben van, nincs garancia rá, hogy minden ízében feddhetetlen. Ez viszont sokszor kifejezetten gusztustalan adok-kapokhoz vezet a közösségi oldalakon.

Médiaoldalról ezt fair-nek érezhetik, hiszen ők megkapják a nézettséget, az érintett pedig elmondhatja a történetét, világba kiálthatja a fájdalmát, és biztosan sokan éreznek majd együtt vele. Hamis gondolat azonban, hogy ez rendben van így, hiszen hosszabb távon sem az áldozatoknak, hozzátartozóknak, sem az olvasóknak nem tesz jót. Egy kicsit az önbíráskodási igényt is kiszolgálja ez: ahogy mindenki véleményt alkot, nagyon könnyű felülni a bosszúvonatra. Nem véletlen, hogy a kommentszekciókban mindig előjön a halálbüntetés, mindegy, mi a kiindulópont. Soha nem jóvátételi, mindig kifejezetten erőpárti, ’szemet szemért’ alapon zajlanak aztán ezek a beszélgetések.”

Csinálhatjuk jobban!

„Fontos lenne olvasóként ellentartanunk az állandó katasztrófaturizmusnak” – figyelmeztet a szakember. „Lehetne erről beszélgetni akár már az általános iskolában, hogy minél hamarabb megszilárduljon a tudás. Mind arról, hogy hogyan képviseljük magunkat az online térben, illetve arról, hogyan fogyasztjuk ezeket a tartalmakat.

A nézőre, olvasóra azt a szemüveget kellene rátenni, hogy ilyenkor a krízis beszél, és nem az emberről magáról tudunk meg különösebben sokat, hanem inkább a krízisről. Érzelmileg érintve sokkal élesebb, árnyalatokat nélkülöző, végletes kijelentéseket vagyunk hajlamosak tenni, nagyon polarizáltan, az áldozatot piedesztálra állítva, és ezt is kell kihallani az egészből.”

Nézőként, olvasóként azzal is fontos tisztában lennünk, hogy bár úgy gondolhatjuk, azért érdemes még és még több információt szerezni egy balesetről, szerencsétlenségről, hogy mi magunk is tanuljunk az esetből, nagyon ritkán vonunk le valódi tanulságot a hasonló esetekből.

„A ’tanuljunk belőle’ narratíva ugyan valóban gyakran jelen van, általában azonban hamarabb lép be a hárítás (például hogy én már kiskorától arra nevelem a gyerekemet, hogy kapcsolja be a biztonsági övet), mint annak a felmérése, hogy bármelyik kamasz lehet meggondolatlan” – mondja Kiss Kinga. „Jellemzően azokban az esetekben merül fel a tanulság levonása, amikor nehezebben tudjuk távolítani magunktól az áldozatot, több a hasonlóság, jobban leképezi az átlagot a személye, vagy ami vele történik. Ha rendszerhiba nevezhető meg hibásként, jobb irányt vesz a közös párbeszéd, mint amikor egyszerű áldozathibáztatásba fordul.”

Csináljuk jobban!

Nem valószínű, hogy a tragédiák kapcsán megszólaltatott hozzátartozók nyilatkozatai valaha is eltűnnének a médiából. Olvasóként, nézőként azonban sokat tehetünk azért, hogy kevésbé szippantson be minket a részletek és az indulatok örvénye. Ha emlékeztetjük magunkat arra, milyen jellegzetességei vannak a helyzeteknek, amiknek így akarva-akaratlanul, és ugyan csak távolabbról, de mégis a szereplőivé válunk, máris tudatosabban kezelhetjük a híreket és a belőlük származó információkat. Ami pedig a média, az újságírók munkáját illeti, ott is akad néhány szempont, aminek az érvényesülésében fontos lenne lépéseket kezdeményeznünk.

„Ezekben a helyzetekben az egyik fő hatás valóban az érintett pszichés állapota, de nagyon fontos szerepe van a settingnek, vagyis hogy hol, hogyan zajlik ez a folyamat” – hangsúlyozza Kiss Kinga.

„Az, hogy újságíróként van-e tudásunk arról, hogy az érintett éppen krízisben van, és ez mivel jár, sokszor a jóérzésre van bízva, ami bizony jóval megfoghatatlanabb. Amiben azonban lehetne konszenzus, az a setting, aminek lehetnének a részei bizonyos védőfaktorok.

A folyamat egyik végpontja az, hogy ahogy az érintett kinyitja az ajtót, máris az orra alatt van a mikrofon – a másik azonban lehetne például egy sajtótájékoztató, ahol akár egy rendőr mellett, keretezve, kontrollálva, egy védett helyzetben, védett forgatókönyv szerint kérdezik az illetőt. Ebben az is benne van, hogy ilyenkor nem azonnal születik a nyilatkozat, hanem van idői rákészülés; nem spontán helyzetben kérdezik, hanem szervezett, formalizált körülmények között. Fontos lenne az érintett mellett, aki gyászol, legalább egy terhelhető felnőtt jelenléte, akinek a kezébe ki van szervezve, hogy ő védje a másikat, akár azzal, hogy fizikailag szupportálja, megérinti, behozza az empátiás nézőpontot, vagy leállítja a folyamatot, amikor abuzívnak érzi. A gond csak az, hogy bár ezeket nyilván mindenki tudja, sokkal hatásvadászabb és kattintás-generálóbb, ha spontán rohanunk meg valakit.”

„Úgy lenne érdemes a keretezést alakítani, hogy az segítse az énvédelmi mechanizmusokat, az óvatosságot” – folytatja a szakember. „Időben, térben, társaságban és az újságíró fejében lévő tudással, hogy olyan alanynak legyen tekintve az érintett, aki védettséget élvez.

Akár a bevezető felkonferálásban, akár a kérdésekbe beágyazva beszélhetnénk arról, hogy sokkban, krízisben van az, akit kérdezünk, és tudjuk, hogy ez egy érzelmileg nagyon megterhelő helyzet.

Középtávon az adott médiumnak sem az lehet a célja, hogy embertelen, kizsákmányoló hatást keltsen. Talán naivitás, de az emberi méltóság tiszteletben tartása is lehet olyan értelemben szimpatikus, hogy az nézettséget hozzon. Ahogy például a gazdaságban egyre inkább megjelennek etikus, fenntarthatósági szempontok, úgy talán idővel a média is felfedezheti ezeket.”