„Nem elég nem inni, minden téren józanodni kell” – Hogyan működik a Minnesota-modell?

Szerző: | 2020. 05. 27. | Social&Smart | Olvasási idő: 15 perc

Minden írásom szívből születik, de ez különösen. A hazánkban is elterjedt Minnesota-modell kifejezetten a szenvedélybetegeknek kidolgozott, hatékony és komplex kezelői program. Ebben dolgozom én is, ez az, amibe beleszerettem, és amiben hiszek. Tapasztalom azt, hogy aki igazán akarja, annak segít, és csodálatos változásokon megy keresztül, aki rábízza magát a programra. Külön öröm számomra, hogy a következő sorokon keresztül az olvasókkal is megismertethetem az intézményt, ahol dolgozom, és bemutathatom azt, hogyan néz ki a Minnesota-modell belülről és közelről.

A Minnesota-modell módszerét Dan Anderson pszichológus és Nelson Bradley orvos közösen dolgozták ki az 1950-es években. A modell a hetvenes években terjedt el Amerikában, nálunk elsőként a Szigetvári Kórház addiktológiai osztályán valósult meg körülbelül húsz évvel ezelőtt. Andersonék szerettek volna létrehozni a szenvedélybetegek számára egy olyan kezelést, amely emberséges, ugyanakkor hatékony is. Akkoriban ugyanis az alkoholbetegeket erősen stigmatizálták, még az orvosok sem tudtak elvonatkoztatni előítéleteiktől a kezelésük során. Bár nem is kell annyira visszamenni az időbe, hiszen az alkoholizmus még mindig magán hordozza a bélyeget, továbbra is a legelítéltebb betegségek közé tartozik.

Megközelítésükben az volt az úttörő, hogy módszerükbe beépítették az Anonim Alkoholisták elveit, és azokat szakmai keretek közé helyezték, így a rehabilitációs programjukban az önsegítő módszereket a pszichoterápiával és az orvosi ellátással ötvözték. Újszerűnek számított az a szemléletük is, hogy az alkoholizmus egy olyan önálló betegség, amely krónikus, azaz élethosszig tartó. Az akkori megközelítés a szerhasználatot inkább egy egyéb pszichés betegséggel járó másodlagos zavarnak gondolta, amit egyszerűen el kell tűrni, és nem helyeztek rá különösebb hangsúlyt.

A Minnesota-modell azt képviseli, hogy az alkoholizmus nem egy kísérő jelenség, hanem egy összetett betegség, melynek kialakulásában többek között fizikai, pszichológiai, szociális és spirituális tényezők is szerepet játszanak – éppen ezért olyan kezelést igényel, amely egyszerre foglalkozik ezekkel a minél teljesebb felépülés érdekében.

Nem gyógyulhatsz meg – de választhatod a józanságot

A program a betegség-koncepcióból kiindulva azt hirdeti, hogy az alkoholizmusból nem lehet meggyógyulni: aki függő, örökre az marad. Ezt azonban nem eleve vesztes csataként könyvelik el, hanem arra hívják fel a figyelmet, hogy van kiút: meg lehet tanulni tünetmentesen, azaz józan alkoholistaként élni. A szenvedélybetegek esetében nincs olyan, hogy majd idővel képesek lesznek mértékkel és kontrolláltan inni, úgymond szociális ivóvá válni, mivel betegségük fő velejárója az, hogy nem tudják tartani a mértéket. Aki alkoholbeteg, annak a zéró tolerancia jelenti az egyedüli tartós megoldást.

Mivel az alkoholizmus nem egy szokás és döntés, ezért egyáltalán nem elegendő az, ha felhagynak az ivás szokásával. Az alkoholizmus olyan betegség, ami rombolja a fizikai és mentális egészséget, a személyiséget, a szociális kapcsolatokat, befolyásolja a gondolkodást, a viselkedést és az érzelmi életet. Éppen ezért nem elég nem inni, hanem minden téren józanodni kell. Ahogy a sorstársi közösségekben szokták mondani: a felépülő nem lehet ugyanaz az ember, aki volt, mert ugyanaz az ember inni fog.

Több oldalról, összefogva

A program komplexitását tükrözi az is, hogy a felépülést egy multiprofesszionális team kíséri, amely orvosokból, ápolókból, pszichológusokból, szociális munkásokból, addiktológiai konzultánsokból és saját élményű segítőkből áll, akik gyakran professzionálisan képzettek.

Mivel a szakemberek a betegség különböző területeihez értenek, így több oldalról, de szoros együttműködésben, a közös elveket szem előtt tartva tudnak segíteni a felépülőknek. A modell varázsereje abban is rejlik, ahogy a személyzet a kliensekhez viszonyul: azt éreztetik az alkoholbetegekkel, hogy hisznek bennük, felnőttként kezelik őket és képesnek tartják őket arra, hogy egy teljes, kielégítő, és legfőképpen józan életet alakítsanak ki.

Azon kívül, hogy krónikus, progresszív és halálos, az alkoholizmus családi betegség is – ezért a program a hozzátartozók bevonását is elengedhetetlennek tartja a felépülés során. A modell a rendszerszintű megközelítésben hisz, azaz hogy a család rendszerén belül is kell, hogy történjen változás, a tagok aktív bevonódása révén, mivel ők is érintettek a betegségben.

„Hiába nem akartam, egyszerűen nem tudtam nem inni”

Magyarországon jelenleg több intézmény is dolgozik a Minnesota módszereivel, vidéken és a fővárosban is alkalmazzák a kórházak és az alapítványok. Az eredeti koncepciót teljesen és szigorúan a szigetváriak őrizték meg, a többi intézmény az alapvető elveket és pontokat megtartva eltérhet a kezelés időtartamában és formájában. A budapesti Félúton Alapítványhoz tartozó Félút Centrum intézményvezetőjét, Kovács Adél pszichológust kérdeztük arról, náluk hogyan valósul meg a Minnesota:

„A mi terápiánk 12 hetes, máshol jellemzően hosszabb a kezelés időtartama” – mondja Adél. – „Azt tapasztaljuk, hogy ez a három hónap általában elég hosszú ahhoz, hogy a kezdeti időszakon átsegítsük a klienst, de kellőképpen rövid ahhoz, hogy az is igénybe vehesse a programot, aki még nem vesztett el mindent. Akinek még van családja, esetleg munkája, és nem tudna ennél több időre kiszállni az életéből.”

Pont ahogy  a 27 éves Tamás is, aki elvégezte az intézmény terápiás programját. Ugyan főkönyvelői munkáját megtartotta, de úgy érezte, szerhasználata során elérte a személyes mélypontját: „Nekem konkrétan az életemet mentette meg a program. Vagy öngyilkos lettem volna, vagy az alkohol ölt volna meg.” Fiatal kora ellenére az alkohollal való küzdelme több évre nyúlik vissza:

„Viszonylag régóta tudom magamról, hogy alkoholista vagyok. Öt éve próbálkoztam a leállással, sikertelenül: hiába nem akartam, egyszerűen nem tudtam nem inni, reménytelennek éreztem az egészet. Nagyon elfáradtam ebben mentálisan, érzelmileg és erkölcsileg, anyagilag is csődbe vitt a szer. Gyakorlatilag nem volt már hova pusztítanom magam. Úgy éreztem, ez az a pont, ahol segítséget kell kérnem. Jártam önsegítő csoportokba, de úgy éreztem, nekem ez kevés lesz, ezért is jelentkeztem az intézménybe.”

Adél felhívja a figyelmet arra, hogy a motiváció ugyan alapvető feltétel a felvételhez, de nem minden esetben elegendő: „A Minnesota modellen alapuló programok általában nagyon intenzívek, így eléggé megterhelők. Ebből kifolyólag a motiváció, bár kulcskérdés, önmagában nem elég. Kell, hogy a józanodni vágyó kellőképpen stabil mentális, fizikai és pszichés állapotban legyen, mert csak így fog tudni haladni. Amennyiben egy jelentkezőnél valamelyik problémás, akkor őt az egészségügy megfelelő területére irányítjuk, és jó esetben, amint az adott probléma rendeződött, már együtt tudunk működni.”

Segíteni mindenesetre csak akkor tudunk, ha maga a függő akarja a változást, és motivált a józanodásra – ezért a telefont neki kell felemelnie, a hozzátartozónak általában nem is adunk időpontot a beköltözéshez.

Miből is áll a program?

Ahogy Adél is utalt rá, a program valóban intenzív: a bentlakók reggeltől délutánig csoportos foglalkozásokon és egyéni konzultációkon vesznek részt, esténként pedig az Anonim Alkoholisták gyűléseit látogatják. Az önismereti munkán kívül a „90 nap 90 gyűlés” szlogen jegyében a gyűlésekre való rendszeres járás is kiemelt része a programnak, melyet a beköltözők gyakran nem fogadnak kitörő lelkesedéssel.

„Emlékszem, eleinte megrémültem attól, hogy minden nap gyűlésre kellett járnunk. Minden nap, nem lesz az egy kicsit sok? – gondoltam magamban. De most már látom, hogy erre szükség volt. Nekem azért volt hasznos, mert így több tapasztalatot gyűjthettem az önsegítő közösségekről. Az elején megszoktam azt, hogy menni kell, végül megtanultam, hogy nem azért kell menni, mert nekem azt mondják, hanem azért, mert nekem erre szükségem van. Ha nem mentünk volna el mindennap, valószínűleg sokkal lassabban és nehezebben fogadtam volna el azt, hogy szükségem van a többiekre, a sorstársaim támogatására, és arra, hogy beszélhessek, megoszthassak és meghallgassanak.” –

emlékszik vissza Ágnes, aki Tamáshoz hasonlóan szintén a Félút Centrum bentlakó kliense volt.

A terápiás program során minden kliens kap egy egyéni segítőt, akik az intézmény terápiás munkatársai, pszichológusai közül kerülnek ki. Párhuzamosan fut tehát az egyéni és a csoportos folyamat, a fókusz azonban a csoportos foglalkozásokon marad. Erre azért is van szükség, mert az alkoholbetegek a szer használata során elszigetelik magukat a kapcsolatoktól, szociális hálójuk szétesik, magányossá válnak. A csoportok jó lehetőséget biztosítanak számukra szociális készségeik fejlesztésére (önkifejezés, konfliktuskezelés, asszertív kommunikáció elsajátítása), ezen kívül erősíti a valahová tartozás érzését is. Mivel nehéz érzéseiket alkohollal próbálták kezelni, ezért megfigyelhető az is, hogy érzelmeiket nehezebben fogják meg és fejezik ki. A csoportokon ezért első számú szabály az, hogy az érzések szintjén kommunikálnak – az nem számít elfogadható válasznak, hogy „jól vagyok” és „rosszul vagyok”.

A program végére nem csak színesedik kifejezőkészségük, hanem újra megtanulnak beszélni magukról. A csoport támogató és elfogadó közege, megtartó ereje segít abban, hogy a betegségükből fakadó szégyen is oldódjon. Rájöhetnek arra, hogy a csoportban szinte mindenki tett olyat, amit megbánt vagy titkolt – tehát nincsenek egyedül ebben, megosztozhatnak ezeken a terheken.

A napindító és a filmmegbeszélő csoportokon kívül a pszichoedukációra is nagy hangsúlyt helyezünk a programon belül. Ez előadások formájában történik, melyek azt a célt szolgálják, hogy a felépülők minél jobban megismerhessék betegségüket. A tartós józanság kialakításához ismerniük kell betegségük természetét, a visszaesés megelőzése érdekében az arra figyelmeztető jeleket, az úgynevezett keresztfüggőség, vagyis a szerváltás veszélyeit, valamint a diszfunkcionális családok jellemzőit és a velük járó játszmák jellegzetességeit. Ezen kívül külön előadás van az egyéb pszichés zavarokról, ugyanis az alkoholizmus gyakran társul szorongásos, hangulati vagy személyiségzavarral, melyek a szertől függetlenek.

Az intézmény az úgynevezett kettős diagnózisú klienseket is fogadja – Tamás például alkoholizmusán kívül bipoláris zavarral is küzd: „Számomra az egyik legnagyobb előny az volt, hogy a bipoláris zavarommal is ugyanúgy foglalkoztak a program alatt, mint az alkoholizmusommal. Megtanultam, hogy mindkettőre ugyanúgy kell figyelnem, megtörtént a gyógyszerbeállítás is, ami nélkül szinte lehetetlen lenne józannak maradnom.”

Az intézmény családi csoportjain a szenvedélybetegek és a hozzátartozók együtt ülhetnek, ugyanakkor a hozzátartozóknak is van külön csoport, ahol nincs jelen az alkoholbeteg. Lehetőségük van nekik is külön konzultációkra, valamint bátorítjuk őket arra is, hogy kapcsolódjanak be a hozzátartozóknak szóló 12 lépéses programba (Al-Anon). A hozzátartozók úgy is igénybe vehetnek segítséget, ha maga az alkoholbeteg nem vesz részt a programban.

„Még életemben nem foglalkoztam ennyit magammal”

„A felépülés elején az alkoholbetegnek szüksége van arra, hogy kiszakadjon abból a közegből, ahol iszik, és egy olyan zárt környezetben józanodhasson, amely megteremti a feltételeket az elmélyült önismereti munkára. Ennek a 12 hétnek valóban a józanodásról és önmagukról kell szólnia” – hívja fel a figyelmet Adél.

A kliensek szigorú napirendet követnek, a program első két hete teljes izolációban zajlik, azaz a gyűléseken kívül nem érintkezhetnek és léphetnek kapcsolatba a külvilággal. Az izoláció lejárta után se lehetnek náluk a telefonjaik, azokat csak az előre megszabott idősávban használhatják. Mindennap kapnak írásos feladatokat, az intézményben csakis AA-s irodalmat olvashatnak. Ugyanakkor fontos az is, hogy ez a zártság reális keretek között valósuljon meg, azaz hogy ne tartsuk őket feleslegesen burokban – ezért hétvégenként a kliensek saját döntésük szerint hazamehetnek. Ekkor van lehetőségük ugyanis megtapasztalni azt, hogyan is működnek ők „kint”, immár józanul, felmérhessék, milyen helyzetek jelentenek számukra nehézséget, és min kell majd változtatniuk – élményeiket és tapasztalataikat pedig a következő hét elején a terápiás személyzettel feldolgozhatják.

Az igazi munka a program után kezdődik

A betegségtudat erősítése azt jelenti, hogy nem feledkezhetnek meg betegségükről, hiszen az teszi számukra lehetővé, hogy képesek legyenek önállóan kialakítani és fenntartani józan életüket. „Mondhatjuk úgy is, hogy a klienseink egyfajta személyiségfejlesztő terápián vesznek részt, ahol rengeteget tanulnak a betegségről és önmagukról.

Az intézmény szigorú, de konzekvens keretei segítenek nekik abban, hogy megtanuljanak egy működőképes napirendet kialakítani, megtapasztalják, milyen elfogadva lenni, őszintén beszélhetnek magukról és a betegségükről, megkezdhetik önismereti munkáját, megismerkedhetnek az önsegítő gyűlésekkel és a sorstársakkal. Eszközöket kapnak, hogy el tudják fogadni betegségüket, de arra is, hogy megtanulják szer nélkül, rendezetten, teljességgel élni az életüket.”

– összegzi Adél a program lényegét és célját. – „Úgy fogalmaznék, hogy mankókat adunk az első lépések megtételéhez, és eszközöket ahhoz, hogy az intézmény falain kívül is folytatni tudja a munkát.”

A felépülőknek a program végén józanságuk szempontja szerint kell mérlegelni életvezetésüket és döntéseiket. Ha valami akadályozza a józan életvitelük kialakítását és fenntartását, azzal fel kell hagyniuk, és helyette olyan tevékenységeket, kapcsolatokat és szokásokat kell kialakítaniuk, amelyek segítenek a józanság megőrzésében. Kifejezetten ilyen a sorstársi közösségbe való integráció, mely által új, józan kapcsolatokat alakíthatnak ki, tartozhatnak egy közösségbe, új identitást és erőforrásokat adhat, valamint segít nekik emlékezni arra, honnan jöttek, azért, hogy ne veszítsék el azt, amit (újra) felépítettek.

Az intézmény új jelentkezőket is fogad, ennek feltételeiről bővebb tájékoztatás kérni, valamint jelentkezni a következő elérhetőségen lehet: 06-1-258-68-78.

További, Minnesota-modellel dolgozó intézmények listája itt található.

Forrás: itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This