A függőség hálójában – Szenvedélybetegség a hozzátartozó szemszögéből

Szerző: | 2018. 07. 29. | Social&Smart | Olvasási idő: 15 perc
A cikk érzékeny témájára való tekintettel ezen az oldalon nem jelenítünk meg reklámokat.

Ahogy a szenvedélybetegnek is hosszú, rögös út vezet saját függőségének beismeréséhez, úgy a partnernek, a szülőnek, a gyermeknek, a testvérnek vagy a barátnak is nehéz azt bevallania, hogy a szer nem csak hozzátartozója élete felett vette át az uralmat, hanem saját önbecsülését, kapcsolatait és énképét is befolyásolja, valamint a család működését, mindennapjait is jelentősen meghatározza. A függőség olyan, mint egy sűrű, átláthatatlan, mindenre és mindenkire kiterjedő háló, hiszen nem csak a szerhasználót borítja be és szigeteli el a külvilágtól, a családtagok és a hozzá közel állók is ugyanúgy fulladoznak, sérülnek és szenvednek alatta.

A hozzátartozó általában az érintettnél előbb észleli, tapasztalja és ismeri fel, hogy a szer mindennél fontosabb, a használat pedig kontrollálhatatlan lett. A szembesítések, kérlelések, fenyegetések és viták érzelmileg kimerítő körei és célba nem érése után a családtag többszörösen is szorult helyzetben érezheti magát: egyrészt átélheti a tehetetlenség és a kudarc súlyos érzését, hiszen úgy érezheti, bármit tesz, bármit mond, bárhogyan is szeretné és bárhogyan is próbálja, nem tudja megmenteni és kihúzni a függőség mocsarából a szenvedélybeteget, hiába látja nap mint nap, hogyan kerül egyre mélyebbre és mélyebbre. Továbbá maga a hozzátartozó is egyre nagyobb feszültséggel, szorongással él, egyre több lemondást és áldozatot hoz, egyre fájóbb sebeket kap és szerez.

A függővel élő személy számára a legveszélyesebb a kialakult helyzetben az, hogy a saját sérüléseit hajlamos bagatellizálni és tagadni, saját szenvedéseit félretolni és figyelmen kívül hagyni, hiszen fókusza, gondolatai akörül forognak, hogyan segíthetne a másik félen, hogyan iktathatná ki az irányíthatatlanná vált szerhasználatot a család, a kapcsolat mindennapjaiból.

Ki akarja jobban a józanságot?

Ahogy egy előző, a szenvedélybetegség lélektanáról szóló cikkben kifejtettük, a függőség természetéből fakadóan kiemelten fontos, hogy maga a szerhasználó lássa be és döbbenjen rá, hogy a szer hatalmasabb lett nála, eluralkodott mindennapjain, használatát nem tudja többet irányítani. A betegség miatt hiába kísérletezik a mértéktartással, zsigerből „mindent vagy semmit” alapon fogyaszt.

A hozzátartozó nem akarhatja jobban az ő józanságát – amíg nem saját az elhatározás és nem sziklaszilárd a szándék, amíg nem éli meg a maga szubjektív mélypontját, addig a függő legfeljebb a hozzátartozó kedvéért, a kedélyek lecsillapítására, a feszültségek elsimítására kezdhet bele terápiába.

A látszólagos, inkább a hozzátartozónak szóló részvétel vonhat maga után ideig-óráig tartó szermentességet, ám mivel valós személyiségformálás és az új szokások megszilárdítása saját motiváció és felismerés nélkül nem jön létre, csupán idő kérdése, hogy a visszaesést követően a függő minden eddiginél mélyebben találja magát.

Varázsmondat – nem létezik

A hozzátartozók is eljuthatnak saját határukig, addig a pontig, amikor úgy érzik, nem bírják tovább tétlenül nézni, ahogy szenvedélybeteg párjuk, családtagjuk vagy barátjuk, aki nem törődve semmivel és senkivel tönkreteszi magát – mindenáron segíteni akarnak neki, és vele vagy akár nélküle, elmennek szakemberhez segítséget kérni. Ilyenkor arra a kérdésre szeretnének választ kapni, hogy mit tegyenek, mit mondjanak, hogy végre letegye a szert. Hogyan tudnának rá hatással lenni, hogyan ébreszthetnék fel ebből a rémálomból?

Hihetetlennek tűnhet, pofonként, sőt kegyetlenségnek élhetik meg azt a választ, hogy nincs olyan varázsmondat vagy konkrét cselekvés, ami felrázhatná őt az önpusztításból, amíg szerettei és önmaga helyett a szert, a felépülés helyett a leépülést választja.

A józanodásban természetesen támogathatják, biztathatják őt bizonyos lépések, döntések meghozatalától kezdve a lelki megerősítésig, de a leépülés spiráljában csak magával rántja a hozzátartozót is. Amíg a függő a szert teszi az első helyre és ehhez ragaszkodik is, addig amivel a legtöbbet tehet a hozzátartozó az az, hogy ismereteket szerez a szenvedélybetegségről, a függő játszmák kialakulásáról és működéséről, valamint hogy a szerhasználó helyett saját jóllétével, kapcsolataival és életével, azaz magával kezd el foglalkozni.

A szenvedélybetegség családi betegség

A családra tekinthetünk úgy, mint a kapcsolatok, a benne levők együttélésének rendszerére, mely nagyrészt íratlan, nem tudatos szabályok és lelki folyamatok alapján működik. A rendszerszemlélet szerint minden rendszer, így a család is a fennmaradás érdekében stabilitásra, egyensúlyra törekszik – ám ez az egyensúly nem feltétlenül harmóniát és békét jelent. Az úgynevezett diszfunkcionális működésű családokon belül olyan viselkedési vagy kapcsolódási módok jelentik az állandóságot, amely az egységre és a tagokra nézve is romboló hatással van. Bármennyire káros, bármekkora feszültséggel és fájdalommal is jár, a rendszer az egyensúly érdekében ezt a mintát próbálja megteremteni, mert a fennmaradás szempontjából ez még mindig biztonságosabbnak tűnik, mint a változtatás és az ismeretlenbe való ugrás. A szenvedélybeteg családok esetében a család élete, a rendszer működése a függő szerhasználata és a hozzá való viszonyulások a rá adott reakciók körül forog.

Ahogy a szenvedélybetegek is tagadásban élhetnek saját betegségükkel kapcsolatban, úgy a hozzátartozók is határozottan elutasíthatják, hogy őket is érinti, rájuk is hatással van a családon belüli szerfogyasztás. Egy függővel való együttélés során azonban kikerülhetetlen valamilyen szintű érzelmi bevonódás, mely legalább ugyanakkora szenvedést okozhat, ugyanakkora kárt tehet a hozzátartozó személyiségében, mint magának a szerhasználónak.

Kudarc és szégyen lehet azzal szembesülni és kimondani, hogy a családban egy szenvedélybeteg él, és ezt a terhet az egész család cipeli.

Nem tudnak vele megbirkózni, tehetetlenek vele szemben, kiszámíthatatlanná teszi a jelent és a jövőt, és a függőn kívül a család légkörét, a biztonságot, a kapcsolatokat és az egykori vágyakat, reményeket is lerombolja és megmérgezi.

Kilépni a szenvedélybeteg játszmából

Eric Berne elmélete szerint társas érintkezéseink során hajlamosak vagyunk játszmákat kezdeményezni, kialakítani és fenntartani. A játszmák soha nem jelentenek nyílt, őszinte és tiszta kommunikációt; ehelyett valamilyen belső haszon és érdek hajtja őket, mint például az önigazolás, a felelősség hárítása vagy a kontroll gyakorlása. Emberi játszmák című könyvében Berne összefoglalja, mit jelent, hogyan alakul ki, valamint hogyan működtetik és tartják fenn a résztvevők a szenvedélybeteg játszmát.

Berne öt szereplőt különböztet meg ebben a játszma-típusban: a főszerepet játszó Szerfüggőt, az őt korholó, szembesíteni próbáló Üldözőt, az újból és újból bizalmat szavazó, mindenáron segíteni akaró Megmentőt, a jóhiszemű és együttérző, magát becsapni és megalázni hagyó Balekot, valamint a szert biztosító Összekötőt. Minden hozzátartozónak megvan a maga szerepe az egész családot beszövő játszmában, ám jellemző lehet az is, hogy egy személy, például a feleség egy napon belül három szerepet is betölt:

„éjfélkor, amikor levetkőzteti a férjét, kávét készít neki és eltűri, hogy megverje, ő a Balek; reggel, amikor korholja gyalázatos életmódjáért, ő az Üldöző; este pedig a Megmentő, aki igyekszik rávenni, hogy változzék meg”.

Amíg a hozzátartozó továbbra is játssza a megszokott szerepét, addig legjobb szándéka ellenére is részese és fenntartója lesz a játszmának, azaz a függő továbbra is a szert fogja választani és használni. Ahhoz, hogy a hozzátartozó kiléphessen a játszmából, először is tehát tudatosítania kell saját szerepét és működését, megértenie, hogyan jutott el idáig, majd a változás érdekében konkrét lépéseket, cselekvéseket kell tennie.

Olykor az a legnagyobb segítség, ha nem segítünk

A hozzátartozó szenvedését leginkább a szenvedélybeteg állapotának, hangulatának és cselekedeteinek kiszámíthatatlansága, valamint a tehetetlenség érzete okozza. A tehetetlenséget az kelti, hogy bármennyi időt, energiát szán a szenvedélybeteg segítésére, a családon belüli rend visszaállítására, úgy érzi, folyton falnak ütközik, csapdába szorult.

A hozzátartozók a szenvedélybetegség természetének ismerete nélkül, nem tudatosan általában a segítség destruktív jellegű módjait nyújtják – vagyis minden jóakaratuk és szándékuk ellenére valójában csak biztosítják a körülményeket ahhoz, hogy a függő továbbra is folytathassa az önpusztítást.

Ahhoz, hogy a hozzátartozó szerhasználat helyett a józanodáshoz vezető utat és folyamatot támogassa, azaz kiléphessen szerepéből és a játszmából, fel kell hagynia azokkal a segítési módokkal, melyekkel eddig próbálkozott, de nem vezettek a várt eredményre.

Ragaszkodni az idill és a béke látszatához

A problémák és a konfliktusok tagadása, a miattuk érzett feszültség és harag elfojtása rendkívül sok energiát emésztenek fel. A tökéletes családi élet és a „minden-rendben-van” látszatának fenntartásával a hozzátartozó valójában nem a külvilágnak, hanem saját magának és a függőnek hazudik, a problémák szőnyeg alá söprése lehetetlenné teszi a szembesülést, a beismerést és a megoldások felé fordulást. Belefáradhat annyira az egyre hiábavalóbb, kimerítőbb és felemésztőbb vitákba és csatákba, hogy feladja a küzdelmet, és elkeseredésében inkább már nem szembesít, nem kérdez, nem szól semmit, csak ne érje több fájdalom, sértés, indulat és agresszió.

A „nem lát, nem hall, nem beszél”-állapot az önvédelem egy kezdetleges, kétségbeesett formája, azonban pont az ellenkező hatást éri el: az elfojtott érzelmek jelentős mértékben ártanak testi-lelki jóllétünknek, a szenvedélybeteg pedig megnyugodhat – ha senki nem szól érte, ha észre se veszik, ha nem kommunikálják, éreztetik felé azt, hogy a szerhasználata problémát jelent a család életében és kezelhetetlenné vált, akkor folytatni fogja a mértéktelen fogyasztást.

Gyermek-szerepben tartani

A felépülés folyamatában elengedhetetlen az, hogy a szenvedélybeteg érzelmileg is felnőtté váljon, azaz megtanuljon felelősséget vállalni, döntéseket hozni, őszintén és nyíltan kifejezni érzéseit és önmagát.

Ha a hozzátartozó folyton kimenti őt, megoldja azokat a helyzeteket és problémákat, melyeket az ő meggondolatlansága és nemtörődömsége okozott, akkor lényegében átveszi tőle a felelősséget, egy kellemes állapotot biztosít a szenvedélybeteg számára, hiszen bármit tehet, valaki mindig megoldja helyette, nem kell szembesülnie tettei következményeivel, azaz gyermekszerepben tartjuk.

A nevelő célzatú kioktatással és szidással szintén a gyermeket erősítjük benne, ráadásul ezekkel az önsajnálat és a bűntudat is erősödik benne, melyeket a szerekkel tud majd tompítani.

A zokogó, szívhez szóló kérlelésekre, könyörgésekre való nemet mondás erős bűntudatot kelthet a hozzátartozóban, és túl keménynek, kegyetlennek érezheti magát – azonban érdemes ilyenkor arra emlékezni, hogy az átmeneti kényelem és megnyugvás helyett hosszútávon a legtöbbet azzal adhatják a szenvedélybetegnek, ha biztosítják számára a teret és a lehetőséget ahhoz, hogy felnőttként viselkedhessen, felelősséget vállaljon, döntsön, szembesüljön és cselekedjen önmagáért.

Mindenek előtt: önmagunk

Egy korábbi cikkünkben már írtunk a kapcsolat-, más néven társfüggőségről. A társfüggő működés leggyakrabban a párkapcsolatban jelenik meg, azonban ugyanúgy előfordulhat szülő-gyermek, testvéri vagy baráti viszonyban is. A társfüggőség összetett jelenség, éppen ezért nehéz definiálni, azonban jellegzetes mozzanata az alárendelődés, az önfeladás, az elhagyatottságtól való rettegés, azaz egyfajta érzelmi függőség.

Valójában amíg a szenvedélybeteg a szertől, addig a hozzátartozó a szer használójától függ lelkileg, hiszen közérzetét, hangulatát, érzelmeit, sőt önbecsülését, énképét, jövőjét és identitását is a függő kiszámíthatatlan állapota, gyakran bántó és megalázó mondatai, cselekedetei határozzák meg.

A hozzátartozó a megmentés érdekében először csak kisebb áldozatokat hoz, gondolatai egyre inkább a szenvedélybeteg keltette bizonytalanság, aggodalom tölti ki. Idővel lemond kapcsolatairól, hobbijairól, terveiről, vágyairól, akár hivatásáról is, vagyis életéről és önmagáról. A függők hozzátartozóinál a folyamatos stressz, az érzelmi kiszolgáltatottság, valamint a gyakran elkövetett testi-lelki bántalmazás miatt meghatározó tünet a lehangoltság, szorongás, a különböző szomatikus tünetek, és sajnos sok esetben jellemző az, hogy ők maguk is valamilyen szer után nyúlnak az érzelmi zavarok kezelése, csillapítása miatt.

Nehéz meghúzni a határt, hol válik el a társfüggő működés és az önzetlen szeretet. Míg az önzetlen szeretet épít és gazdagít minket, addig a társfüggő kapcsolat rombol, elvesz és előbb-utóbb tönkretesz. Egy jól működő kapcsolatban a felek egyenrangúnak tekintik egymást, az együttérzés, a másikról való gondoskodás és a feltétel nélküli segítés csak erősíti a köteléket. Egy szenvedélybeteg kapcsolatban azonban a határok meghúzása és az önérvényesítés nélkül a másik fél csak sérülni fog. Bizonyos értelemben a hozzátartozónak is ki kell józanodnia a családon belüli érzelmi részegségből – azonban ahogy a szenvedélybetegnél sem hoz tartós változást az, ha más kedvéért próbál józanodni, úgy a hozzátartozónak is a saját maga érdekében kell kiutat találnia a függő játszmából, és kialakítani saját értékrendjét, melynek az első helyén önmaga – végre önmaga áll.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This