Mi a közös a krematóriumi dolgozóban, akit tévedésből elhamvasztottak, amíg szundított egyet munka közben, és az idős néniben, aki betanította mind a 65 macskáját, hogy csecsebecséket lopjanak a szomszédoktól? Egyrészt az, hogy mindketten az internet sztárjai lettek, hiszen mindkét sztorit legalább 600000 Facebook felhasználó osztotta meg. Másrészt az, hogy egyikük történetének sincs a legapróbb valóságalapja sem.

Persze ez csak kettő a megannyi hihetetlennek hangzó – és valóban hihetetlen és valótlan – hír közül, amelyekbe nap mint nap belefutunk. S ami a legrosszabb, hogy az álhíreknek néha nagyon is valóság-szaga van… Ha pedig egyeznek a saját, a világról alkotott képünkkel, akkor jellemzően hajlandók vagyunk befogni az orrunkat és hinni a leírt szónak akkor is, ha valahol úgy érezzük, itt valami bűzlik – még akkor is, ha nem csupán egy érdekesnek, viccesnek tűnő sztoriról, hanem rendkívül fontos, a jövőbeni életünket érintő kérdésekről van szó.

Harc az álhírekkel

Ezekben a napokban botrány botrányt ér álhírekkel, hamis vagy hamisított híradásokkal, döntéseinket befolyásoló, manipulált információkkal kapcsolatban. Az ide vezető folyamatokról, szándékokról sokat hallhatunk és olvashatunk, ám az is izgalmas kérdés, hogy mégis miért nem teszünk mi magunk erőfeszítést arra, hogy felvértezzük magunkat az internetet elárasztó hamis hírekkel szemben? Hova tesszük ilyenkor a kritikus gondolkodást? A kérdés megválaszolásához egy nemrégiben a Trends in Cognitive Sciences című szaklapban megjelent publikáció vihet közelebb.

Ahogy arra a szerzők is emlékeztetnek, a demokráciák arra alapoznak, hogy a lakosság valós, pontos információkkal rendelkezik a világgal kapcsolatban. Ugyanakkor ez az alapfeltevés, látva az álhírek elsöprő sikerét, igencsak megkérdőjelezhető.

Ráadásul ez sokszor nem csupán egy celebekkel kapcsolatos pletykát jelent, hanem mindennapjainkat, egész életünket befolyásoló területekre vonatkozó tévhiteket. Az egyik ilyen terület a politika, amely a fenti cikk központi témáját képezi: a kutatók ugyanis azt elemezték, hogy egy politikai nézettel való azonosulása hogyan módosítja azt, hogy miként dolgozunk fel egy adott információt. Azt ugyanis nemcsak kutatásokból, de mindennapi tapasztalatainkból is megállapíthatjuk, hogy a politikai hovatartozás befolyásolja gondolkodásmódunkat és viselkedésünket, és nem csak arra vonatkozólag, hogy miként szavazunk, hanem hogy mit fogadunk el igaznak az elénk tárt hírek, információk közül – elég csak az amerikai elnök híveinek a klímaváltozásról alkotott véleményére gondolnunk.

Ez különösen izgalmas azon korábbi eredmények tükrében, amelyek arra engednek következtetni, hogy ez az elköteleződés egy irányzat felé akár emlékezetünkre és észlelésünkre is befolyással bírhat – azaz nézeteink révén ferde szemüvegen keresztül nézzük a múltat és a jelent is. És hogy mire jutottak a szerzők, miért tartjuk feljebbvalónak elköteleződésünket még az igazságnál is?

Értelem és érzelem… és közgazdaságtan

A közgazdaságtan és az idegtudomány keresztmetszetébe befurakodott, viszonylag fiatal tudományág, a neuroökonómia az elmúlt években energiát nem kímélve dolgozott azon, hogy megértse, miként társítunk értékeket egyes választási lehetőségekhez – legyen szó arról, hogy melyik hírportált böngésszük, vagy, hogy melyik párttal szimpatizálunk. Ezzel az értek-társítással alapvetően semmi probléma nem lenne; a baj ott kezdődik, ahol a csoporthoz tartozási vágyunk felülkerekedik azon igényünkön, hogy pontos információkkal rendelkezzünk a világról.

A cikket publikáló, a New York University-n dolgozó kutatók ezt nevezték a meggyőződés identitás-alapú modelljének. Modelljük lényege, hogy egy adott helyzetben, ha több, egymásnak ellentmondó hírrel/nézettel találkozunk, mindhez egy bizonyos értéket társítunk annak függvényében, hogy melyik nézőpont áll a legközelebb a saját értékrendünkhöz, és a legmagasabb értékkel bíró hírt/nézőpontot fogjuk valósként kezelni – még akkor is, ha nyilvánvalóan tévedünk.
Ennek hátterében részben az áll, hogy az elköteleződés egy adott párt mellett a valahová tartozás érzését nyújtja nekünk, és ha el tudjuk mondani, hogy balosok/jobbosok/mérsékeltek vagyunk, máris eggyel több kérdést tudunk megválaszolni önmagunkkal kapcsolatban, amit szintén pozitívumként értékelhetünk. Olyannyira, hogy néha ezt többre tartjuk a valós tényeknél is.

Ez azt is jelenti, hogy hiába vannak bombabiztos, megbízható hírforrások, amiket esetleg néha böngészünk is, ha úgy érezzük, hogy a cikkeket gyártó csoport egy másik csoportot/pártot/nézőpontot támogat, nem fogunk hinni nekik – akkor sem, ha történetesen a legjobb oknyomozó riporterek és újságírók alaposan körüljárt, forrásokkal és hivatkozásokkal tarkított munkáját olvassuk.

Valaki felkapcsolná a villanyt?

Jó, jó, láthatjuk, hogy elköteleződésünk, ideológiainkba vetett hitünk látszólag sötétbe zár ebben a rendkívül jól álcázott álhírekkel teli világban. De vajon van rá mód, hogy fényt gyújtsunk az éjszakában?
A cikk egyik szerzője, Jay Van Bavel szerint a modelljük lehetne fáklya a feketeségben: “A modellünk pártatlan. Egyszerűen csak felhívja rá a figyelmet, hogy feljebb kell tornásznunk az értéket, amit az igazsághoz társítunk, vagy más utakat találni, hogy csökkentsük a személyes véleményünk, identitásunk – legyen akár jobbos, akár balos – döntéseinkre gyakorolt hatását.”

Persze könnyű azt mondani… De mégis, hogyan lehetséges ez? Van Bavel szerint a nézeteinket érintő vitahelyzetben például egy egyszerű technika lehet megkérni vitapartnerünket, hogy ne csak elvi, de anyagi értéket is társítson a véleménye mellé, például egy fogadással.

Vajon akkor is biztos lenne benne, hogy jövőre több anyagi támogatás jut majd az egészségügy, az oktatás fejlesztésére, mint a sokak által kevésbé fontosnak tartott célokra, ha fogadást kötnétek rá?

Az anyagi veszteség kilátása ugyanis feltornássza az igazságnak tulajdonított értéket, és hopp, máris lelepleztük, hogy a szembenálló felet inkább csak a valahova tartozás, a vak elköteleződés, és nem logikus és/vagy valós híreken alapuló tények vezették.
Ha a meggyőződéseink hatását tompítanánk, megpróbálhatunk a politikai hovatartozás felett álló identitásra hivatkozni, legyen az egy országhoz, vagy például az Európai Unióhoz tartozás. Ugyanakkor a tény, hogy ez nem minden esetben működik, annak is betudható, hogy esetenként nem a kellő szintű óvatossággal közelítünk vitapartnereinkhez.

“Ha csak inzultálod és kritizálod őket, csak feljebb tolod az identitás értékét a tényekkel szemben, hiszen fenyegetve érzik magukat, és kevésbé törődnek azzal, hogy a tényekhez ragaszkodjanak. Ennél eredményesebb lehet, ha mielőtt szembesíted őket az általuk képviselt ideológiának ellentmondó adatokkal, megerősíted őket nézeteikről” – véli Van Bavel, aki szerint publikációjuk üzenete, főleg napjaink politikai viharjaiban, igencsak egyszerű:
“Partizán identitásunk (elköteleződésünk – a szerk.) rávehet, hogy hamis tényeknek higgyünk. Ennek tudatában muszáj hátrébb lépni és távolabbról, kritikusan felmérni, hogy mit és miért hiszünk (el).”

Gondolkodj!

Gondolkodom, tehát vagyok – írja Descartes, mikor arról elmélkedik, hogy ha mindenben kételkedik is, ami körülveszi, a saját létezése mégis megkérdőjelezhetetlen – hisz különben nem tudna kételkedni sem. A kiemelkedő gondolkodó kételyekből állított hadseregének a mai világban méginkább hasznát vehetné, hiszen a kétkedés utánajáráshoz, és így a hamis információk leleplezéséhez vezet. Kövessük a példáját mi is! Ne higgyünk minden klikkhajhász szalagcímnek, és ne hagyjuk, hogy kizárólag az befolyásolja a saját meggyőződéseinket, hogy éppen milyen (ál)hírekkel hoz össze a világháló.

Via:
Science Daily
BuzzFeed News

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Szólj hozzá!

Szabó Anna

Pszichológia BA és Tánctudomány szakon végzett. Főleg a mozgás-és az idegtudomány érdekli. És a nyelvek. Talán ezért is tanul és kutat jelenleg Párizsban – noha szívében mindig pécsi marad. Szeret a szabadban lenni, futni, túrázni, olvasni.

Pin It on Pinterest