„Szerelmes férfi helyett kenyérre kenhető apuka” – Párkapcsolati nehézségek a mozaikcsaládban

Szerző: | 2019. 06. 24. | Social&Smart | Olvasási idő: 12 perc

„A közös összebújások helyett pótanya lettem, a romantikázás helyett a főzés, a szendvicskészítés és az éjszakai lázmérés jut. A páromban egy kenyérre kenhető apukát látok, aki megszűnt a gyerekes napokon szerelmes férfi lenni. Nekem is anya üzemmódban kell működnöm annak ellenére, hogy nem vagyok a gyerekek anyja. Teljes a káosz, nem tudom, hol a helyem ebben a zűrzavarban.”

A válások számának emelkedésével ugrásszerűen megnőtt azoknak a családoknak a száma, ahol nem a klasszikus családmodell szerint élnek, ahol nem kizárólag az apa, anya, és testvérek alkotják a családot.

Pedig egy induló párkapcsolatban az első időszak a szerelemről, az egymásra figyelésről, kapcsolódásról, romantikus együttlétekről szól. Ha azonban egy olyan párt választunk, aki már elvált és vannak gyermekei, akkor a kapcsolat építése egészen másként valósul meg.

Olyan, mintha nem az alapoktól, a tervezéstől kezdenénk építeni a házunkat, hanem egy meglévőbe költözve próbálnánk építkezni, miközben benne éljük a mindennapokat.

Szerelem vs gyereknevelés

Klári 37 éves közgazdász, párja, Zoli 40 éves vállalkozó, aki a kapcsolatuk kezdete előtt egy évvel, viharos méltatlan körülmények között vált el, egy 9 éves kisfiú és egy 6 éves kislány apukája. Klári is túl volt egy korai házasságon, amiből nem született gyermeke. Kapcsolatuk elejétől kezdve Zoli gyermekei minden második hetet náluk töltöttek, ami igencsak megterhelte az induló kapcsolatot. Klári, Zoli és a gyerekek ebben a felállásban a pótanyás mozaikcsaládot alkottak. (Arról, hogy mi is az a mozaikcsalád és milyen típusai vannak, ebben a cikkünkben bővebben olvashatsz.)

Klári úgy érezte nem találja a helyét, bizonytalan, nem tudta, hogy merje-e fegyelmezni a gyerekeket, vagy Zoli leginkább azt várja el tőle, hogy a háttérben maradjon. Sokszor nem értett egyet az édesanya nevelési elveivel sem.

„A közös összebújások helyett pótanya vagyok, a romantikázás helyett a főzés, a szendvicskészítés és az éjszakai lázmérés a feladatom. Bizonytalan vagyok, hogy rá szabad-e szólnom a gyerkőcökre, ez végtelenül nehézzé teszi az életem. Zoli volt felesége is zavar, mert minden este háromszor idetelefonál, ha nála vannak a gyerekek, akkor is. Dirigál, belerondít a közös időbe, ez nagyon elrontja a hangulatot. Akkor is itt van, amikor valójában nincs.”– panaszkodik Klári.

Zoliban az ébresztett feszültséget, hogy Klári és a volt felesége felé egyaránt meg kell felelnie, hiszen a gyermeknevelés közös felelősség maradt. Zavarta, hogy a két nő féltékenykedett egymásra, nehéz volt elképzelnie, hogy ez valaha rendeződik.
„Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Miközben Klárival lennék kettesben, a gyerekekkel való napi feladatokat kell megoldanom. Bűntudatom van a válás miatt, olyan, mintha lekaszaboltam volna valamit, ami mindennél fontosabb. Éppen ezért szeretnék a gyerekekkel sok időt tölteni, mert riasztó a gondolat, hogy ha nem teszem, akkor mulasztok. A volt nejemmel is szeretném rendezni a kapcsolatot, mert tarthatatlan, hogy egymást utálja a két nő. Ez senkinek nem jelenthet megoldást!”– meséli Zoli.

Én és te = mi

Amikor egy induló párkapcsolat a kezdeti szimbiózis szakaszában van, akkor a hagyományos párkapcsolati fejlődési modell szerint a párnak az a feladata, hogy létrehozzák a kötődést, a biztonságot a kapcsolatban.

Az „én” és a „te” helyett létrehozzák a „mi”-t, ami az ő kettejük kincsesládája. Ez azoknak az érzéseknek a gyűjtőhelye, ami majd később komoly érzelmi tőkét jelenthet a kapcsolatban.

De amikor hirtelen, a kapcsolatépítés elején a párra zúdulnak a mozaikcsalád újraszerveződésével járó nehézségek, akkor könnyen kilátástalannak érezhetik pont azt az időszakot, ami egyébként megalapozná a párkapcsolatukat. A kapcsolat elején megélhető nő/férfi és szexuális partner szerep mellé, bekúszik egy új szerep, a pótanya/pótapa szerepe is.

Ez az egyik legnagyobb buktató. Kapni egy gyereket, akit nem mi neveltünk, de nincsen lehetőség arra, hogy beleszóljunk, döntsünk. Sokszor érezhetjük eszköztelennek magunkat. Miközben össze akarnánk olvadni a párunkkal – hiszen éppen abban a kapcsolati szakaszban vagyunk (szimbiózis) – el kell viselnünk, hogy ő folyamatosan kapcsolatban áll az exével. Bár tudjuk, hogy nem szexuális kapcsolat van köztük, mégis felbukkan a féltékenység.

Mindeközben a volt a feleségben is intenzív érzelmek dúlnak: félti a gyermekét az „új nőtől”, dühöt érez iránta. Ha a válás okozta sebek és sérelmek feldolgozása még nem történt meg, akkor az új partner egy remek projekciós felület a számára, akire rávetíthetőek a negatív érzelmek. Dühös, mert a napi feladatokkal egyedül kell megbirkóznia, hiszen a hétköznapokat vele töltik a gyerekek. Nincs pihenő, minden felelősség a nyakába zuhan. Pedig már elváltak, mégis úgy érzi, az új nő elvette tőle a férjét, miközben ténylegesen már a végleges elszakadást éli meg. Az új kapcsolat már a visszavonhatatlanságot jelenti számára, amit tudomásul kell vennie – és ez bizony nem könnyű feladat.

Szerepek és határok – a párkapcsolat védelme

Ahogy az a fent leírtakból is kirajzolódik, az induló párkapcsolat és az új mozaikcsalád építése párhuzamosan történik. Ez adja a helyzet nehézségét.

A „gyerek” egy varázsszó, amit ha kiejt az exfeleség/exférj, akkor a szerelmes férfi/nő hirtelen apa/anya üzemmódba vált. Ilyenkor az új társ úgy érezheti, elvették tőle a kedvesét, csalódottságot, dühöt, kitaszítottságot és tehetetlenséget él meg. A pótszülőnek hirtelen meg kell tanulnia, hogy a szerelmes társ szerepe mellé bekerül egy új szerep, ami nehezen definiálható, de mindenképpen más, mint az anyai vagy apai szerep. Miközben egész lényével a párjára vágyik, a párjával járó „csomagként” megkapta a gyerekeket is.

A pótanyának szintén nehéz érzéseket okoz, hogy a volt feleség és férj – aki az ő jelenlegi párja – életük végéig együtt felelősek a gyerekek neveléséért, és ilyen értelemben ő háttérbe szorul. A helyzet különösen nehéz, amikor nem egyeznek a nevelési elvek.

Fontos, hogy ebben a cirkalmas helyzetben a pótszülő a gyerekeket kellő távolságból tudja szeretni. Csupán önmagát kell adnia. Jó hangulatban eltöltött közös időt, gondoskodást, beszélgetéseket.

Rengeteg tudatosságra van szükség ahhoz, hogy párhuzamosan a családi rendszer is és a párkapcsolat is fejlődni tudjon.

Hogyan lehet ezt jól csinálni?

1. Ha a pár két tagja képes őszintén beszélgetni önmagáról, a nehézségekről, elakadásaikról, érzelmeikről, akkor a nyílt kommunikáció segíti a kapcsolati bizalom és biztonság kialakulását. Ne várjuk meg, amíg robban bennünk a bomba, előzzük ezt meg azzal, hogy a felbukkanó sérelmeket megfogalmazzuk és közösen kitalálunk ezekre valamilyen megoldást.

2. Ha a párkapcsolatban a szerepeket és határokat definiáljuk, akkor minden sokkal egyértelműbbé válik. Ki mit vár a másiktól, milyen feladatokkal bővül a gyermekes időszak? Érdemes lehet megbeszélni, hogy ebben az időszakban az új társ miben tud segíteni oly módon, hogy ne lépje át a saját szerepéből fakadó határokat. Például a pótszülő ne lépjen az édesanya helyébe, mert ez joggal “veri ki a biztosítékot” mind a gyerekekben, mind az édesanyában. A túl sok helyett annyit adjunk, hogy éppen elég legyen számukra. Gyakori jelenség, hogy mentesíteni akarjuk a párunkat a szülői feladata alól, így át akarjuk venni tőle a teendők egy részét, mondván, egy nő jobban tudja ezt csinálni. Próbáljuk megállni, hogy az ő szerepéből fakadó feladatokat ő láthassa el.

3. Ha kapcsolat valóban komoly, akkor érdemes az exfeleséget és az új partnert bemutatni egymásnak. Bár ez elsőre nem tűnik egyszerű dolognak, hosszabb távon sok konfliktushelyzetet megelőzhetünk: a személyes kapcsolat – a fantázia helyett – konkrét információt ad egymásról mindkét fél számára. Nem kell jó barátokká válni, de a kulturált kommunikáció lehetősége segíti a helyzet elfogadását. Így a párkapcsolat nem válik brazil szappanoperává, nem a féltékenység és ármánykodás teszi mozgalmassá a mindennapokat. A családtagok együttműködése segíti a családi harmónia kialakulását.

4. Jelöljünk ki egy olyan időintervallumot, amikor az édes szülők telefonon beszámolnak egymásnak a gyerekekről. Ez is egy határtartás az édes szülő részéről a volt társ felé, amivel tulajdonképpen a jelenlegi párkapcsolatát védi. Legszerencsésebb, ha ez a kapcsolattartás napközben, munkaidőben történik, nem az esti, intimitással teli közös időben.

5. Ha a párkapcsolatban élők elég tudatosak, akkor megtervezik a gyermekek nélkül töltött időszakban a közös időt. Ilyenkor van lehetőség azokra a programokra, amiket gyerekekkel nem lehet megvalósítani. Ekkor tudják megvalósítani és megélni a szimbiózist, amiben gyűjtik a szép és fontos érzéseket, amitől erősödik kettejük között a kötődés.

6. A szülő/pótszülő szerep nem azt jelenti, hogy a gyerekek előtt nem élhető meg az érzelmekkel teli társi szerep. Sok párnál tapasztalom, hogy nem merik kimutatni a gyerekek előtt azt, hogy szeretik a társukat. Ha az édes szülő új párját is bevonva képes felvállalni az érzelmeit és képes erről a gyerekekkel is beszélgetni – természetesen a koruknak megfelelően – akkor a gyerekek nem érzik magukat bizonytalanságban. Általában, ha a szülő nem vállalja fel az új párkapcsolatát, netán szégyelli magát a gyermekei előtt és úgy tesz, mintha nem lennének érzelmei, akkor elveszítheti a hitelességét, és a gyermekek bizalmát.

7. Eleinte a pár szexuális életét is érinti a periodikusság, hiszen a gyermekes időszakban sokszor érzik úgy, hogy nem szabad szeretkezniük. Törekedni kellene arra, hogy a gyerekekkel is kialakuljon egy családi szokásrendszer, ami gördülékennyé teszi a mindennapokat és nem fárasztja le a felnőtteket. Így a szexuális élet is kiegyensúlyozottá válhat.

8. Ezért is fontos, hogy a gyerekekkel állítsunk össze egy olyan „házirendet”, ami a család minden tagja számára segíti az alkalmazkodást. A kétlakiság óriási alkalmazkodást kíván a gyerekektől, ezt megkönnyíti a közösen megbeszélt szabályrendszer. Például, mikor, ki, mit csinál, mi a feladata, mikor van lefekvés stb. Így könnyebben ki tudunk alakítani egy olyan rituálékkal színesített együttélést, ami senkitől nem igényel túl nagy alkalmazkodást és előbb-utóbb elfogadottá és szerethetővé válik. Ez a párkapcsolat szempontjából azt jelenti, hogy a gyerekekkel együtt töltött idő nem egy teljesítendő feladat, hanem egy természetes együttlét, amiben szintén egymásnak örülve tudunk együtt lenni a párunkkal.

A mozaikcsaládok fejlődése egy folyamat, amit csakis az idő tud táplálni. Idő kell ahhoz, hogy minden családtag megtalálja a helyét a rendszerben.

Ha ez a folyamat konfliktusokkal van tele, akkor a családtagok közül néhányan érzelmileg sérülhetnek. Kilátástalanná és megoldhatatlanná válhatnak a hétköznapok. Ekkor érdemes család- és párterápiás segítséget kérni, amiben egy külső segítő „beavatkozik” a rendszer működésébe. Ennek eredményeként a családtagok személyes fejlődésével párhuzamosan a családi vagy párkapcsolati rendszer is harmonikusabban működik majd.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Bibók Bea
Pszichológus, szexuálpszichológus. Három felnőtt lány édesanyja. Terápiákat tart pároknak és egyéneknek, cikkeket ír a szexualitásról és a párkapcsolatokról. Bogozza az elé tárt problémagombócokat, sportol, lekvárt főz, köt, egyfolytában tanul, mindig akar valamit. Érzékeny, aktív, nyílt energiabomba, aki folyamatosan, fáradhatatlanul fejlődni szeretne.

Pin It on Pinterest

Share This