„Nem volt jó az, ahogy eddig éltem” – A Nem halok meg című film legfontosabb tanulságai

Szerző: | 2024. 01. 05. | #SAJÁTÉLMÉNY | Olvasási idő: 11 perc

Egy régi polgári lakásban vagyunk. A gyertyafényes félhomályba burkolózó, gondosan berendezett helyiségben összesereglett vendégek – barátok, családtagok, kollégák – előtt egy férfi áll és beszél.

Az esemény apropója némileg szokatlan: egy tumorbúcsúztató bulin vagyunk.

A széksorosan ültetett közönség tagjai hol sírnak, hol nevetnek, miközben a betegsége körülményeiről, érzelmi megéléseiről „sztorizó” házigazdára figyelnek.

A férfit Einspach Gábornak hívják. Ismert és sikeres galerista, műgyűjtő és igazságügyi szakértő, a budapesti művészeti világ egyik meghatározó szereplője. Nem mellesleg a búcsúztatandó tumor „gazdája”, aki az esemény másnapján repülőre száll és Németországba utazik, hogy felkészüljön élete legfontosabb műtétére; arra a beavatkozásra, ahol eltávolítják a testében burjánzó daganatot.

És hogy hogy kerülünk ismeretlenül, moziban ülő nézőként ebbe a nagyon intim helyzetbe?

Úgy, hogy a (szűk öt éve megtartott) beszédet, Einspach Gábor rákkal való küzdelmének sok más mozzanatához hasonlóan egy kamera is rögzíti, hogy aztán a felvételekből dokumentumfilm készüljön, ami tegnap óta látható a hazai mozikban.

Hol kezdődött ez a történet?

Einspach Gábort 50 éves korában diagnosztizálták hasnyálmirigyrákkal, ami az egyik legmagasabb mortalitással (vagyis halálozási aránnyal) lefolyó rákbetegség. Ez a filmben is hivatkozott számok szerint annyit tesz, hogy az érintettek mindössze 5%-a éli túl. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a diagnózis felér egy halálos ítélettel.

Ezzel az ítélettel nézett farkasszemet Gábor, aki – ahogy az a film címéből is kiderül – megcsinálta azt, ami csak nagyon keveseknek sikerül: legyőzte a betegséget. Az ő történetének tanulságait (hála a betegségét, annak lefolyását, körülményeit és hatásait a kamerák előtt is kendőzetlen őszinteséggel felvállaló főszereplőnek, és a film alkotóinak, köztük Dér Asia rendezőnek) mások is megismerhetik.

Ebben a cikkben pedig arra teszünk kísérletet, hogy összegezzük ezeket a tanulságokat, amelyek Gábor sorstársainak, vagy az ő hozzátartozóinak, szeretteinek is segíthetnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy az ő példáját kell követni, ahogy hiba lenne az ő történetét a sajátunkkal vagy máséval összevetni: ahány betegség, annyi ember, annyi sors, annyi körülmény és annyi eltérő lehetőség. Ezekre – mármint az eltérő lehetőségekre – még kitérünk a cikk második részében, de előbb vegyük sorra, hogy ennek a konkrét történetnek a tükrében milyen cselekvési terv rajzolódik ki,

mit tett, mi segíthetett Einspach Gábornak abban, hogy meggyógyuljon?

  1. Nyíltan és őszintén kommunikált

Ahogy a film kiragadott részletéből is kiderül, Einspach Gábor egy pillanatra sem titkolta, hogy beteg. Takargatás, szégyenkezés helyett a legegyenesebb utat választotta: nyíltan és őszintén kommunikált a betegségéről, a benne kavargó érzésekről. Ez azért volt fontos, mert így a körülötte élők könnyebben tudtak hozzá kapcsolódni, hiszen folyamatosan kaptak információt, így miként viszonyuljanak a férfi betegségéhez.

Tisztában voltak vele, hogy Gábor min megy keresztül, mit érez, mire van szüksége.

Ez – ahogy ebben a beszélgetésben Orvos- Tóth Noémi is rámutat – azért fontos, mert így nem maradt egyedül, nem szigetelődött el a betegségében, nem kellett elfojtania a nehéz érzéseit, ami adott esetben tovább súlyosbíthatja egy hasonló betegséggel küzdő ember állapotát.

Számomra fontos tanulság, hogy egy ilyen helyzetben milyen sokat számít a végig transzparens, a szükségleteket, igényeket egyértelműen és világosan kifejező kommunikáció. Ez közvetve ugyan, de mégis nagyon nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy az érintetteket körülvevő szociális háló megtartsa (és jól tartsa meg) a betegséggel küzdőket a legnehezebb időszakokban. Nem véletlen, hogy a film egyik utolsó, a történteket szintetizáló mondata az: „Egyedül nem lehet.”

  1. Lépésről lépésre haladt a pozitív jövőkép felé

A gyógyulás folyamatában rendkívül sokat jelentett, hogy – Gábort idézve – „mindig megvolt az a kiskapu, amikor nem kellett a halálra gondolnia.”

Ez alatt azt értette, hogy a vele együttműködő orvosok mindig, még a legelkeserítőbb helyzetekben is meg tudtak fogalmazni olyan célokat, amelyek kijelölték a gyógyulás irányába vezető utat, és ezzel egy árnyalattal pozitívabb jövőképet.

Amikor kiderült, hogy van áttét és nem lehet műteni, akkor az volt a cél, hogy a betegség visszahúzódjon annyira, hogy műthető állapotba kerüljön. Amikor ez megtörtént, és meg lehetett műteni, akkor a műtét és az azt követő kezelések sikeréért, majd az állapota fenntartásáért kellett dolgoznia.

  1. Aktív és cselekvő személy maradt

A dolgozni szót azért is fontos aláhúzni, mert Gábor egyetlen pillanatig sem volt passzív szemlélője az eseményeknek. Nem viselte a betegséget, vagy hagyta, hogy az megtörténjen vele, hanem a tanítójává fogadta: folyamatosan kereste azokat az információkat, eszközöket és módszereket, amelyek által tenni tudott az állapota javításáért.

Biztosan lesznek, akik a gyógyulását azzal magyarázzák, hogy „Gábor eldöntötte”, hogy nem hal meg, de szerintem nem erről van szó. Sok minden fejben dől el, ahogy sok minden van, ami nem rajtunk, hanem a körülményeken múlik. Az viszont, amikor tettek szintjén is odaállunk-e a döntésünk mellé, elképesztően számít a kitűzött cél elérése szempontjából.

A változás fejben kezdődik, ez igaz, de a sikerhez tettekre és valamiféle szembenézésre is szükség van. Gábor gyógyulásának egyik kulcsa szerintem az volt, hogy megtörtént ez a szembenézés. Ő nem a betegségét ignorálta, hanem annak a lehetőségét, hogy meghalhat.

Nagyon komolyan vette a betegségét, betartott minden orvosi utasítást, emellett folyamatosan aktív és cselekvő személy maradt, aki nem azt mondta, hogy a fejembe vettem és így lesz, hanem azt mondta, hogy a fejembe vettem és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy meggyógyuljak. És ez nagy különbség.

  1. Vállalta a felelősséget

A filmet elemző beszélgetésekben többször is felmerült Gábor halálhoz fűződő viszonya, az hogy akkor félt-e tőle, vagy sem. Ő azt állítja, hogy nem, mert egész egyszerűen nem volt benne a rendszerében, hogy meg fog halni. „Korainak éreztem” – mondta. Gábor attitűdjét azonban nem szabad összekeverni az ilyen típusú betegségek esetében kifejezetten nyomasztó hurráoptimizmussal – tudjátok, „Ne aggódj, úgyis meg fogsz gyógyulni!” „Veled ez nem történhet meg!” stb. Itt szerintem (és hál’ istennek) a betegség legyőzésének lehetőségével kapcsolatos pozitív attitűd nem azt jelentette, hogy nem vett tudomást a betegségről.

Ebben a történetben nem arról van szó, hogy Einspach Gábor eldöntötte, hogy nem hal meg és így is lett. Ebben a történetben Einspach Gábor kapott egy diagnózist, és elkezdte szisztematikusan (és holisztikusan) felderíteni, hogy mi az, amit tehet a gyógyulása érdekében.

Kíméletlen őszintéséggel nézett szembe azzal a kérdéssel, hogy milyen okok vezették ehhez a betegséghez, neki ebben mekkora a felelőssége, és hogy min kell változtatatnia annak érdekében, hogy egészségi állapota is változzon.

Nemcsak vállalta, hanem felvállalta annak a felelősségét, hogy „Nem volt jó az, ahogy eddig élt.” Persze sokszor még ez is kevésnek bizonyul, de az esélyeket mindenképpen javítja, ha a fejben meghozott döntéseket konkrét lépések is követik, ha képesek vagyunk reflektálni a hibáinkra azáltal, hogy változtatunk.

Fájó hiány

És ha már hibák…

Maximális tisztelet és elismerés illeti meg Gábort és a róla szóló dokumentumfilm készítőit, amiért megszületett ez az elképesztően fontos mozi, ami rengeteg embernek és sorstársnak fog erőt és kapaszkodót adni. Belegondolni is nehéz, mennyi bátorság kell ahhoz, hogy az életed legintimebb pillanataiban, annak legmélyebb pontjain, akkor, amikor a legsebezhetőbb vagy, a kamerák előtt is (!) felvállald minden gyengeséged, gyarlóságod, fájdalmad és félelmed. Ez sokaknak kamerák nélkül sem megy…

Ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni egy fájdalmasan hiányzó részlet mellett. Ez pedig a kiváltságosságra való reflexió. Gábor számára sikeres üzletemberként nagyon sok olyan, a gyógyulását támogató eszköz, módszer és szakmai segítség volt elérhető, amiről egy átlagember még csak nem is álmodhat.

Önmagában az anyagi biztonság, a tudat, hogy nem kell aggódnom amiatt, hogy mi történik a saját és a családom egzisztenciájával, amíg én gyenge és keresőképtelen vagyok, csak egy szűk réteg számára hozzáférhető, felfoghatatlan luxus, ami Gábornak megadatott.

Ez persze semmit sem vesz el az ő érdemeiből, hiszen ugyanúgy meg kellet, hogy küzdjön ezzel a betegséggel. Csakhogy fontos látni, és egy ilyen film esetében talán láttatni is, hogy szívszorítóan nagy különbségek vannak ma Magyarországon abban, hogy ki az, aki egyáltalán hozzáfér a gyógyulás lehetőségéhez és nem kell közben kalkulálnia ezzel a plusz stressz faktorral. És ha tetszik, ha nem, ez bizony az anyagi lehetőségeinken is múlik – és Gábor győzelméhez vélhetően ez is hozzátett.

Ha a film célja a példamutatás és az, hogy erőt adjon másoknak, akkor nagyon fontos lenne, vagy lett volna erre a kiváltságos helyzetre legalább egy mondat erejéig reflektálni, ami talán kicsit tompította volna a kevésbé kiváltságos helyzetben lévő sorstársak frusztrációját.

Gyógyító történet

Ezt leszámítva a „Nem halok meg” egy jó és fontos film, amitől nem szabad várni őrületes katarzist vagy világmegváltó felismeréseket. Ez a film nincs tele hidegrázós pillanatokkal, hatalmas AHA-élményekkel, látványos nagyjelenetekkel. Vannak viszont esetlenül hangzó, de nagyon őszinte mondatok, kényelmetlen csendek, suta reakciók, semmibe vesző tekintetek – egy csomó nagyon igazi, nagyon emberi reakció és jelenet, amit nézőként nagyon közelről láthatunk.

Ez a közelség néha kifejezetten nyomasztó, és még a mozi kényelmes székéből ülve sem egyszerű elhordozni a történések súlyát, de ha már – az alkotóknak hála – ennyire közel mehetünk, akkor érdemes alaposan megmártózni ebben a gyógyító történetben.

A film vetítési időpontjairól itt találtok további információkat. A témához kapcsolódó beszélgetéseket, köztük a Riskó Ágnes onkopszichológussal készült interjút itt láthatjátok.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This