Kegyetlen mérce vagy fejlődésre ösztönző erő? – Mindent az önkritikáról, és annak hiányáról

Az önkritika pusztán az önbecsülés hiányát jelzi, vagy inkább az alázatosságot? Támogat vagy hátráltat a céljaink elérésében? Kegyetlen mérce vagy inkább fejlődésre ösztönző erő? Szövetséges vagy ádáz ellenség? Az önkritikáról való gondolkodás során megkerülhetetlen kérdések ezek, amelyekre nehéz egyértelmű választ adni. Azért nehéz, mert, ahogy a legtöbb esetben, az önkritikával kapcsolatban sem egy egzakt választ, hanem a megfelelő egyensúlyt keressük. Na de merre találjuk?

Vitathatatlan, hogy az önkritikában van egy fejlődési potenciál. Hiszen aki képes objektíven szemlélni a cselekedeteit, odafigyelni arra, hogy másokra hogyan hat a működése, az valószínűleg képes ezt a tulajdonságot önfejlesztésre és a kapcsolatai erősítésére használni. 

Szövetségesből azonban könnyen a legádázabb ellenségünkké válhat ez a tulajdonság. De vajon min múlik, hogy merre billen a mérleg nyelve? A válasz felé vezető úton tanulságos egy pillantást vetni a fogalmi magyarázatra.

Közös többszörös

Az Idegen szavak szótárában az önkritikára a következő szinonimákat találjuk: önbírálat, önítélet, reális önismeret, belátás, megbánás, önértékelés, önismeret. Ezek nem pont ugyanazt jelentik, de érezni lehet, hol van az átfedés.

Az önkritika valamiféle érettséget sejtet. Azt feltételezi, hogy képesek vagyunk reálisan értékelni önmagunkat, hibáinkat fel- és elismerni, jó tulajdonságaink mellett a javítandó jellemvonásokat is észrevenni.  

A nagyszótár szerint az önkritika hiánya, amikor a köznyelvben úgy fogalmazunk, hogy valakinek nincs (semmi) önkritikája: „a) nem látja be saját hibáját, fogyatkozását, elfogult önmaga iránt; b) (bizalmas) hozzá nem illő módon öltözködik, viselkedik, szépíti magát.” Ez utóbbi megfogalmazásból érződik valami hamisság, önáltatás, a valóság elkenésére tett kísérlet – már ami a saját felelősséget illeti.

Amikor tehát képesek vagyunk egy külső szemlélő perspektívájából önvizsgálatot tartani, és a pozitívumok mellett azt is látjuk, hogy miben kell fejlődnünk az már a reális önkritika irányába mutat. Jelzi, hogy van bennünk lelkiismeretesség, képesség önmagunk reális értékelésére, igény a helyzetek értelmezésére, és  a jobbá formálódásra. Van benne felelősségvállalás a tetteinkért, és a másokkal való kapcsolatokért.

Önkritikából önsorsrontás – avagy történetünk az önkritikával

De vajon min múlik, hogy az önkritika egy fejlődésre ösztönző, vagy önsorsrontó erőként van jelen az életünkben? Egy valami biztos; senki sem születik úgy, hogy önkritikus magával, ez a képesség a neveltetésünk során, a környezetünk hatására alakul ki és válik a részünkké.

Gyerekként, amikor a lelkiismeretességre, a szabályok betartására, a jobb teljesítmény igényére próbálnak nevelni bennünket, óhatatlanul megjelenik egy kritikus él a ránk vonatkozó visszajelzésekben, pozitív és negatív irányban egyaránt. 

Az elég jó arány valahol középen van, amikor nem vagyunk túldicsérve, ugyanakkor nem vagyunk felmentve sem minden saját tettünkért vállalt felelősség alól – ez utóbbi ugyanis nagyon megnehezíti, hogy reálisan lássuk önmagunkat. Ugyanígy nem támogatja az egészséges önkritika kialakulását, ha örökösen a hibáink kerülnek reflektorfénybe.

Az önmagukat túl kritikusan szemlélők működésének hátterében gyakran az áll, hogy gyerekként sokat hibáztatták, okolták, s egy idő után gyerekként belsővé tették azt a gondolkodást, hogy ők tehetnek mindenről, hogy aztán felnőttként is rendszeresen magukra vállalják a rossz szerepét. 

Nárcisztikus szülők vs túlzott önkritika

Ha szüleink önmagunkkal is nagyon kritikusak, szigorúak voltak, akkor jó eséllyel mi is ezt a mintát követjük.

Jó példa erre a nárcisztikus szülői működés, ami sajnos tipikusan összefüggésbe hozható a túl magas önkritikával. Az ilyen nevelés mellett felnövekvők folyamatosan azt tapasztalják, hogy elvitatják az igényeiket és a szükségleteiket. 

Young és munkatársai kutatásaik során arra jutottak, hogy a nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő szülők idejük jelentős részét egy úgynevezett felnagyított énállapotban töltik, ami miatt elhárítják maguktól saját működésük kifogásolható pontjait.

Teszik ezt úgy, hogy „a hibás” szerepét a külvilágra, nem ritkán a saját gyerekeikre vetítik. Ily módon a bennük élő, sérült gyermeknek nem kell megélnie a magányosságot, alkalmatlanságot, szégyenérzetet, melyet a felnagyított, tökéletességet képviselő énkép elfed.

Agresszív, kontrolláló és manipulációs technikákkal érik el, hogy ne hagyják el őket gyerekeik, például azáltal, hogy hibáik kihangsúlyozásával azt éreztetik velük, hogy alkalmatlanok és ügyetlenek. Valójában mindezek mögött a saját szégyenérzetük elhárítása áll, ami nyilván nem menti fel őket, de fontos látni, hogy éppen a fel nem dolgozott sebeik lehetetlenítik el azt, hogy rálássanak a gyerekeinknek okozott károkra. 

A kilengés jelei

Senki sem tökéletes, a kritikát pedig nem lehet megúszni, ezért is érdemes róla gondolkodni.

Ha rápillantasz minden eddigi kapcsolatodra – legyen az családi, baráti, munkahelyi, ismerősi – mit jeleztek eddig vissza az önkritikáddal kapcsolatban? Kaptál-e valaha arra vonatkozóan visszajelzést, hogy kilengsz egyik vagy másik irányba? Túl sok, vagy túl kevés benned az önkritika? Hogy értelmezted, amit mondtak?

Ezek lehettek igazságtalan visszajelzések részei is, például egy vitahelyzet során, ami egy ponton úgy elfajult, hogy csak a bántás volt a cél. De lehetséges-e, hogy volt a visszajelzésekben icipici igazság?

Hogyan van jelen az önkritika az életedben? Segíti, építi a kapcsolataidat? Volt már, hogy ennek segítségével sikerült átgondolnod egy helyzetet, megbeszélni egy konfliktust, jobbá tenni az életed? Ha ez utóbbit tapasztalod, az azt jelzi, hogy jól tudod használni azt az egyensúlyt, ami lehetővé teszi, hogy dolgozz a hibáidon és jóban legyél magaddal. 

A másik véglet…

…viszont aggasztóbb. Ilyenkor az érzékeled, hogy az önkritikusság napi szinten kísér, s mint egy belső zsarnok, örökösen a hibáidra, hiányosságaidra emlékeztet, azt éreztetve, hogy soha nem felelhetsz meg. 

Sajnos az ilyen működéssel egy húron pendülők környezetükben is (nem feltétlenül tudatosan) azokat a kapcsolatokat, körülményeket fogják keresni, melyek illeszkednek a magasra tett belső mércékhez. Például olyan munkahelyen robotolnak, ahol nem értékelik őket, sőt, inkább a hibáikat hangsúlyozzák, túlterhelik őket, s közben azt éreztetik, hogy bármit tesznek, sosem érik el azt a színvonalat, amit elvárnának tőlük.

Vagy olyan társat választanak, akik előszeretettel emelik ki a hiányosságaikat, a jó tulajdonságaikat természetesnek veszik, és szó nélkül hagyják, vagy akár ezeket is megkérdőjelezik.

Miért nehéz változtatni?

Akár túlzásba visszük, vagy épp ellenkezőleg, egyáltalán nem gyakoroljuk az önkritikát, a változás útja nem mindig sima…

A túlzott önkritika esetében a változás gátja lehet, hogy sokan – téves árukapcsolásként – összekeverik a lelkiismeretességgel, és úgy tekintenek rá, mint a maximalizmushoz szükséges alázat kellékére. Szükség van rá, mert, akár egy belső edző, folyamatosan magas teljesítményre ösztönöz. Tehát pozitív tulajdonságként keretezünk egy alapvetően kártékony működésmódot. 

Ezzel szemben az alacsony önkritika esetében a kritikátlanság a törékeny önbecsülésünket védi. Ha engem nem lehet megkérdőjelezni, ha én tévedhetetlen vagyok, akkor nem kell újra átélnem azt a fájdalmat, amit gyerekként tapasztaltam akkor, amikor velem szemben voltak túlzottan kritikusak. Akkor nem kell szembesülnöm azzal, hogy a lényem egy része „rossz” és „elfogadhatatlan”.

Aki képtelen beismeri a hibáit, reálisan ránézve azokra a pontjaira, melyekben fejlődnie lehetne, az azért hárít, mert van benne egy belső gyengeség, amivel nem tud szembesülni. Az „én mindent jól csináltam” mögött masszív hárítás lapul. 

Amikor valaki elmenekül a szembenézéstől, és kifelé mutat a hiba kizárólagos forrását keresve, ott vélelmezhetően a fájdalom elkerülése a cél, és a háttérben egy sérülékeny gyerek áll, aki nem akarja átélni azt a fájdalmat, ami erre a megküzdésre tanította. Nem akar megint szembesülni azzal, hogy mi történik, ha ő, vagy egy része, elfogadhatatlan.

Kevés önkritika: egyenes út a magány felé?

A kilengés útjelzői akár a „túlzott mértékű” vagy a „túl kevés” irányában kapcsolataink minősége mutatja meg. A kevés önkritikával rendelkező  ember egy idő után azon veheti észre magát, hogy egyedül maradt; kapcsolati élete elszegényedett, a barátok, ismerősök elmaradoztak a környezetéből. Nem keresik, vagy csak kevéssé érdeklődnek felőle. Egy ideig ezt sértett önérzettel vehetik tudomásul, újfent kívülre mutatva, a hálátlan, alkalmatlan másokra, akik eddig sem érdemelték meg a figyelmüket. A magány azonban kérlelhetetlenül kitart mellettük, ami szenvedést okozhat, és depresszív tünetekben ölthet testet. Tehát főleg a másokkal való kapcsolatban ölthet testet eleinte, majd észrevétlenül átkúszik saját közérzetükre is, negatív tartós érzelmi állapot formájában.  

A túlzott önkritikát az önmagunkkal való kapcsolat deformitása jelzi. Azon vesszük észre magunkat, hogy bár már rég nem állnak hátunk mögött egykori kritikusaink, mi továbbra is ostorozzuk magunkat, tetteinket negatív szűrőn keresztül szemléljük, és soha semmi nem lehet elég belső mércéinknek.

 Nem szeretjük magunkat, és ez meglátszik a kisugárzásunkon is. Gyakran érzünk gondterheltséget, szomorúságot, érzelmi szürkeséget, alapvetően azt, hogy nem jó a bőrünkben lenni, mert képtelenek vagyunk az elégedettségre.

Önmagunkkal való kapcsolatunk kísér el a legtovább életünk során, ezért elsősorban ezt a viszonyt érdemes rendben tartani. Ha ez jól működik, az a kapcsolataink minőségén is érződik. Ezért érdemes megvizsgálni saját történetünket az önkritikával.