Piros Orr Bohócdoktoréknál vendégeskedtünk, és megdöbbentő felfedezésre jutottunk: kiderült, hogy nem csak nevetésről van szó, a bohócdoki fittyet hány a betegségre, az infúzió pedig valójában egy szuperhosszú szívószál, amiben málnaszörp van. Interjú.

Sokan találkozhattunk már a riasztóan fehér kórházi falak közt a legszínesebb gyógyászokkal, a nyomukban felcsendülő kacajról és a tűzpiros krumpliorrukról azonnal felismerhető bohócdoktorokkal. Kevesen tudják viszont, hogy a bohócdoktorok nem terapeuták, hanem művészek, és a puszta vidámságon kívül számos, még annál is fontosabb dolog lapul a tarsolyukban. A Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány művészeti vezetőjével, Gelencsér Tündével beszélgettünk, aki elmondta, kiből lesz jó bohócdoktor, miért érdemes felvidítás helyett olykor a rosszkedvet elrontani, és miért jó a civil életben néha főszerephez engedni a bennünk élő bohócot.

Miért választottad a bohócdoktorságot hivatásképpen?

Megtalált, vagyis életem egyik legfontosabb találkozása volt ez inkább, mint választás. Több mint tizenöt éve vagyok bohócdoktor. Amikor először hallottam erről, épp akkor volt felvételi is. Kiváncsi voltam – hát belevágtam. A legerősebben a misszió vonzott: az, hogy beteg gyerekeknek szerezhetek örömöt, nekik teremthetek olyan atmoszférát, ami segíti a gyógyulásukat. Másrészt a bohóc mint színházi formanyelv, annak szakmaisága, színészi oldala foglalkoztatott nagyon – nem a cirkuszi bohócé, hanem az olyasféle „bohócoké”, mint Charlie Chaplin vagy Buster Keaton. A felvételi egy kétnapos tréning volt, rögtön beszippantott. Amikor művészeti vezető lettem, számomra akkor sem volt kérdés, hogy bohócként is folytatom a működést: szeretem a saját bőrömön érezni a tevékenységünk lényegét.

Mi a bohócdoktori munka lényege? A nevetés?

A fő cél, hogy az atmoszférát megváltoztassuk, hogy azt a helyzetet, amiben a beteg gyerek és szülei minden nap benne vannak, egy időre „kicseréljük” egy másik világra, ezzel oldva a stresszt.

A mi munkánk lényege, hogy bevigyünk egy teljesen új szituációt, egy egész más világot, játékhelyzetet teremtsünk, ahol nem létezik az a fájdalom és szorongás, ami az ő hétköznapjaiknak eleven része. Ha ezt a világot megteremtettük, őket pedig belevontuk, akkor ebből a világból a mi távozásunk után is ott marad valami, ez pedig folyamatosan erősíti őket.

Mi ugyanis nem a betegség miatt jövünk, hanem a gyerek miatt, hogy azt erősítsük benne, ami benne ép. A gyerekre, mégpedig az egészséges részére koncentrálunk azért, mert ez az a rész, ami miatt minden gyerek bármilyen állapotában játékba hívható.

Mi a teendő akkor, ha egy gyerkőc hat lóval sem vonható be a játékba?

Gelencsér Tünde

Ha érezzük, hogy ellenáll, és nem szeretné a közelséget, akkor az a megoldás, hogy – látszólag -nem vele foglalkozunk, ő csak részese, szemlélője lesz a játéknak. Legutóbb egy olyan gyereknél, akin látszott, hogy nagyon hosszú folyamat lesz bevonni, csak megteremtettük az új helyzetet, és nyitva hagytuk, hogy ő beléphessen, ha akar. Nála az ablakot szemeltük ki a játék középpontjának: a játék lényege volt, hogy csak azért megyünk be pont abba a kórterembe, mert éppen abból az ablakból látszott a „csoda”, ami minket annyira érdekelt. Ezzel felkeltettük a gyerek figyelmét, elhúztuk a függönyt, beengedtünk egy kis fényt, fókuszba állítottunk valami izgalmas, rejtélyes, gyönyörű dolgot: felébresztettük benne a kíváncsiságot, majd elhagytuk a szobát. Néha ennyi is elég.

Az ilyen helyzetértékelő- és improvizációs készségen túl milyen tulajdonságai vannak még egy jó bohócdoktornak?

Mivel ez egy művészeti munka, fontos kritérium a színészi, előadóművészi tapasztalat. Ami a személyes jellemvonásokat illeti, nagyon kell az empátia, ám sosem nem szabad túlcsordulnia. Tudnunk kell a másik ember cipőjébe belelépni, de tilos abban akár egy lépést is megtenni.

Nem mi ülünk oda a gyerek mellé a kórházi ágyra, bevonódva az ő fájdalmába, hanem fordítva: el kell érnünk, hogy ő vonódjon be a miénkbe. Nyilván hatással lesz ránk, ami történik, hiszen ez a munka folyamatos nyitottságot, érzékenységet követel, de fontos, hogy ne a civil személyiségünkkel, érzelmeinkkel reagáljunk.

Egy bohócdoktornak fontos tulajdonsága a rugalmasság és a nyitottság is. A munkánk improvizációra épül, tudnunk kell szeretni azt, hogy a következő pillanatban bármi megtörténhet, és tudnunk kell néha meglepni saját magunkat is. Mindemellett abból lehet jó bohócdoktor, aki tud magán nevetni. Aki fél attól, hogy megmutassa a nevetnivaló oldalát, az csak eljátssza a bohócot, de nem fog tudni igazán átlényegülni.

 


A Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány

Magyarországon a Piros Orr a legismertebb bohócdoktori szervezet. A Red Noses International hálózat részeként, száz százalékig adományokból működő Alapítvány bohócdoktorai – noha szívügyük a misszió – nem önkéntesek: szerződés alapján járják 15 magyarországi gyermekkórház kórtermeit. Előadóművészetük improvizáción alapszik: Gelencsér Tünde, a szervezet művészeti vezetőjének szavaival élve minden vizit kezdete egy fehér lap, mely a „kezelés” végére tele lesz elképesztő színekkel és történetekkel. A bohócdoktorok féléves alapképzésük során általános egészségügyi, pszichológiai, kommunikációs és szociológiai tudást tesznek magukévá, ezután folyamatosan workshopokon, tréningeken képzik magukat: bohóctechnikát, hangszeres játékot, zsonglőrködést, bűvésztrükköket és számos más bohóckészséget sajátítanak el, egységes művészeti-szakmai koncepcióhoz igazodva. A bohócdoktori „nagyvizitek” mellett számos speciális projektet is megvalósítanak, sok piros orral találkozni idősek otthonában, a Pető Intézetben tanuló, fogyatékkal élő gyerekek mellett, nagy sikerrel „halad” útján a Zenekaraván, a Holnemvolt projekt keretében pedig interaktív esti mesékkel segítik a testi-lelki felépülést.


Hogy történik az átlényegülés? Mi történik azzal, aki „átmegy bohócba”?

Párosával dolgozunk, mindig változó partnerrel. Először civilben körbejárjuk a kórházat, egyeztetünk az ápolókkal, megtudjuk, ami tudnunk kell, például hogy ki nem kelhet fel az ágyból, ki vár műtétre stb. Utána az öltözőben elkezdünk lélekben ráhangolódni a vizitre, és közben átlényegülünk a bohóc-karakterünkké, a valódi személyiségünk pedig egyfajta „pilótaként” irányítja a történéseket. Ez a pilóta látja, hogy ott egy infúzió, egy gyógyszeresdoboz, egy kanül, számon tartja, hogy ez a gyerek épp nem kelhet fel – a bohóc viszont mindezt nem érzékeli, vagy homlokegyenest másképp látja. Számára az infúziós cső lehet akár egy szuperhosszú szívószál is, amiben málnaszörp van.

Ahány bohócdoktor, annyi karakter, jól gondolom?

Mindenkinek van saját bohóc-karaktere, ami a tapasztalattal egyre erősödik. A karakter az egyéni személyiségből építkezik, de nem azonos azzal, így óriási szabadságot is ad: ebben a szerepben meg lehet élni olyasmiket, ami a részünk, de a mindennapokban nem tesszük ki a kirakatba. Egy furcsa jellemvonás, egy „beütés”, valami apró mánia, egy számunkra rettentő fontos csekélység: a bohóc-karakteredben épp ez lesz az érdekes és a vicces.

A bohóc engedi látni magát, ezért védtelen – de ezért szerethető, és ezért tudunk kapcsolódni hozzá. Ha valaki csak simán vicces, az nem érinti meg az ember lelkét: míg ha olyan bohócot látok, aki a szív mélyéig tud hatolni az őszinteségével, nyitottságával, az emberi esendőségével, és – ez nagyon fontos! – az érzelmi reakcióival, az a bohóc megrendít és formál.

Ezért mondtam, hogy mi bohócdoktorként nem csak arra törekszünk, hogy a gyerekek nevessenek egy jót, hanem hogy a nyitottság és a bevonódás révén igazi találkozás jöjjön létre abban a néhány percben.

Milyen „titkos csodaszere” van a bohócnak, ami a hétköznapi embernek nincs?

Amikor ott vagyunk a viziten a bohóc-karakterünkben, abszolút jelenidőben vagyunk: annyira a mostban létezünk, hogy egyszerűen nem tudnak eszembe jutni olyan „civil” dolgok, mint hogy kiteregettem-e otthon. Ez nagyon erős energiájú játékhelyzet, ebbe vonjuk be a gyerekeket is. Az segít nekik a legtöbbet, hogy a figyelmüket elvonjuk a fájdalomról és a félelemről.

 


Szülői levél egy bohócdoktornak

„Drága Sztracsatella! Tegnap vizitet tartottál a Bókay u.-ban, a sebészeten. Tudom, hogy érdekel, ezért elmondom, hogy Boldi mérnök fiacskánk a mai napon haza is jöhetett. Rohamos gyógyulásának indokait számba véve téged is megemlített. Örülök, hogy megismerhettelek és hogy együtt zenéltünk és bolondoztunk kicsit. Rettentő fontos a munkátok-mókátok, de nem csak a gyámolítandó gyerkőcöknek, hanem az őket bekísérő, féltő, megszeppent szülőknek is. Amíg téged nézünk, mosolygunk – ha csak pár mondat erejéig is, de – hirtelen elfelejtünk félni, aggódni, magunkba zuhanni. Köszönöm minden erőfeszítéseteket.”


Bohócdoktorként a gyógyító jelenbe röpíted a gyerekeket, új atmoszférát, egy egész más világot vagy képes teremteni. Ezeket a „szupererőket” a civil életben is kamatoztatod?

Van, mikor tudatosan, és van, mikor kevésbé. Tulajdonképpen mi is teljesen normális emberek vagyunk, velünk is megesik, hogy beszorulunk egy helyzetbe vagy hangulatba. Ilyenkor jön jól az a tapasztalatunk, hogy hogy lehet egy szempillantás alatt radikálisan más szemmel tekinteni egy dologra. Előfordult, hogy egy családi vita kellős közepén „villant be”, hogy mennyire idétlen, amit csinálunk… ha ezt észrevesszük, akkor tudunk nevetni is rajta.

Egy idő után pedig az emberben ott marad a bohóc és az ő szemlélete: elfogadjuk, hogy el lehet engedni dolgokat, hogy veszíteni, „pofára esni” nem tragédia, és hogy a játék mindig lehetőség. A munkánk során nagyon nagy figyelemmel létezünk, és ez az évek során egyre inkább megmarad a hétköznapokban is. Olyasmit is észreveszek ma már, amiket évekkel ezelőtt nem.

Sokat figyelem az embereket, a reakcióikat, keresem a „bohócos” helyzeteket az életben. És sokat tanulok, tanultam az ikreimtől is, akik három és hatéves koruk között gyakorlatilag talpig bohócból voltak, tele kíváncsisággal, nyitottsággal és érzelemmel, és ha valamit tudtak, azt nagyon tudták – vagyis a vélt és a valós kompetenciáik gyakran köszönőviszonyban sem voltak egymással, ez pedig számtalan vicces szituációhoz vezetett. A gyerekeim egyébként néha azt is mondják, hogy ha fáradt vagyok, akkor én is „bohócból működöm”…

Lehet, hogy ösztönösen csinálod. Hiszen magad mondtad, hogy a jelenidőben levés regenerál…

Ezen még nem is gondolkodtam! (Nevet.) Lehet, hogy ez az én meditációm.

Sokat beszéltünk a gyerekekről, de ti a Piros Orr Alapítványnál egy egész más korosztállyal is foglalkoztok. Mennyiben más az idősotthonokban végzett bohócdoktori munka?

A bohócdoktorok tevékenysége – a közhiedelemmel ellentétben – nem terápia, hiszen nem rendszeresen, viszonylag sűrűn ismétlődő gyógyító tevékenységről van szó. A kórházakban mindig más gyerekekkel találkozunk. Az idősotthonokban viszont hetente ugyanazokhoz az emberekhez térünk vissza. Míg a gyerekeknél a szorongásból  való kizökkentés a cél, addig az időseknél éppen az életüket meghatározó monotonitás ellen küzdünk: ott az a lényeg, hogy bevigyünk valami új impulzust, ami energetizálja, megmozdítja őket. Sokszor régi emlékek előhívásával lehet aktivizálni az életörömöt, de olyan helyzeteket is beviszünk, hogy például most randevúra készülünk, vagy eljátszunk a gondolattal, hogy épp hova utazunk. Ezt mi is nagyon élvezzük, fantasztikus látni, ahogy a nénik-bácsik „beindulnak”, áradnak belőlük az ötletek, visszatér beléjük az életkedv.

Volt egy nénink, aki egy nap nagyon befelé forduló volt, úrrá lett rajta a szomorúság. Azt kérte, hogy ma csak valami bánatosat énekeljünk neki. Hát mi belementünk egy olyan játékba, hogy egy klasszikus pörgős, vidám nótát adtunk elő rettentő gyászos képpel és azzal a tudattal, hogy ez a világ legeslegszomorúbb dala. A néni a végén kipattant az ágyból, és azt mondta: „Engem éppenséggel nem vertek át! Tudom ám, hogy ez egy vidám dal volt! De most már mindegy is, úgyis elrontottátok a rosszkedvemet!” És utána táncoltunk.

A bohócdoktorok tevékenységéről és arról, hogyan segíthetünk nekik, további információ a www.pirosorr.hu oldalon található.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotók: Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány

Szólj hozzá!
Király Eszter

Király Eszter

Szerkesztő, újságíró és csupa fül. Reméli, hogy egyszer kulcstartó lehet a Jóisten zsebében. Szeret a belső hangból szót és dallamot, az elmondhatatlanból biztatót formálni. Szeret írni, énekelni, futni, bicajozni, szereti a hegyeket, a verseket és a madarakat.
Király Eszter

Pin It on Pinterest