„Amikor rossz emberre haragszunk” – Mi is az a projekció, és miért érdemes többet tudni róla? 

A projekció lényege, hogy kirakok, kivetítek valamit magamból, ami bennem indulatot kelt, dolgom lenne vele, de nehéz elviselni, tartalmazni, s azzal, hogy önmagamtól távol helyezem, megkönnyebbülök. Például amikor megszakad egy kapcsolat, gyakran keressük kívül a hibást. Haragszunk rá, eltávolodunk tőle, és azzal, hogy a másikat tesszük felelőssé a saját rossz érzéseink miatt, megoldottnak érezzük a problémát. Számtalan köteléket elveszíthetünk így, anélkül, hogy felismernénk, nekünk magunknak milyen részünk volt a történések alakulásában. Vajon tényleg mindig kívül van a dolgok felelőse? Hogy szólhat rólunk és mit taníthat nekünk a projekció folyamata?

Az indulatokat nem lehet lomtalanítani

Ha hátrahagyunk egy nehéz helyzetet, például egy rossz emlékeket idéző helyszínt, vagy egy konfliktusokkal terhelt kapcsolatot – átmenetileg megkönnyebbülhetünk. Ugyanakkor az elkerülés nem biztos, hogy a megoldást jelenti.

A projekció jelensége során valami hasonló történik, csakhogy az a bökkenő, hogy az indulatos érzések forrása kívülről és belülről is fakadhat.

A projekció lényege, hogy a nehéz érzéseinket teljes egészében egy másik ember viselkedésének tulajdonítjuk, meg vagyunk győződve arról, hogy azokat ő okozta. Ez egy önvédelmi mechanizmus, amivel saját belső, nehezen elviselhető indulatainkat próbáljuk elkerülni és távol tartani.

Valahogy úgy van ez, mint a lomtalanításnál. Amikor találunk egy csomó olyan tárgyat, amit már nincs hova rakni, sőt egyenesen zavarnak, mert például kellemetlen mementói életünk egy olyan szakaszának, amire nem szívesen gondolunk vissza, akkor elkezdünk azon gondolkodni, hogy hogyan szabadulhatnánk meg tőlük. Hirtelen olyan érzésünk támad, mintha elszívnák előlünk a levegőt, elviselhetetlen teherré válik a jelenlétük.

Amikor viszont az érzéseink, indulataink válnak nehézzé, olyannyira, hogy már önmagunkkal romlik meg a viszonyunk, akkor a feszültségünket nem tudjuk elvinni egy szemétlerakóba.

Ilyenkor aktiválódhat a projekció folyamata, amelynek a célja, hogy visszaszerezzük a lelki egyensúlyunkat. Csak éppen – akár egy illegális szemétlerakó – ez a folyamat is inkább távolít a valódi megoldástól.

Mi a projekció?

A szó önmagában kivetítést jelent. A pszichoanalitikus fogalom arra a lelki működésre utal, amikor az egyén saját el-, vagy fel nem ismert (jellemzően ) érzéseit, vágyait másoknak tulajdonítja, illetve azokat másokban látja. Ilyen módon nem kell szembenéznie, miközben kerülőúton mégis kifejezésre jutnak.

A projektorok, vetítőgépek juthatnak eszünkbe erről a kifejezésről, amelyek lényegesen nagyobb felbontásban jelenítettek meg apró diafilmeket, az eredeti szerkezettől távol – egy falon, vagy hatalmas vásznon. Az előadások során hasznos, demonstratív eszköz jól szemlélteti azt a folyamatot, ami a lélekben is lezajlik.

Lényege, hogy kirakok, kivetítek valamit magamból, ami bennem indulatot kelt, dolgom lenne vele, de nehéz elviselni, tartalmazni, s azzal, hogy önmagamtól távol helyezem, megkönnyebbülök.

A hordozója ezúttal más lesz, mert számomra túlságosan nehéz, ezért ezt a „csomagot” a külvilágom egyik szereplője kapja meg. Rá haragszom, mert neki, az ő viselkedésének tulajdonítom azt az indulatot, ami valójában bennem keletkezett.

Sigmund Freud a projekciót, mint a lélek műveletét, elsősorban a paranoia kórképnél fedezte fel, mint elhárítási módot, mely a belső „üldöző” fantáziákat a külvilágba helyezi. Például a paranoid kórképben szenvedő betegeknek meggyőződésük, hogy bántani akarják őket, holott ez az elképzelés alaptalan meggyőződésből fakad.

Rád haragszom vagy magamra?

Társas lényként oda-vissza hatunk egymásra, érzések keletkeznek bennünk, melyek kihatnak másokra, s reakcióik mentén prizmaként visszahatnak ránk. Bár van olyan, hogy egy külső személy fájdalmat okoz nekünk, és rámutathatunk, hogy miatta szenvedünk, de a legtöbb emberi kapcsolat történetében nem ilyen egyszerűek a képletek.

Mivel egy emberi kötelék legalább két személyt feltételez, furcsa lenne mindig arra következtetni, hogy csakis kívülről, kizárólag másvalaki miatt romolhatnak el a dolgok.

Itt jön be a kérdés, hogy vajon rólunk hogyan szól, hogy kívülre hárítjuk a feszültség forrását?

Réka 31 éves hajadon, kórházban dolgozik egy nagyobb csapat részeként. Elsőként tudja a pletykákat kollégái magánéletéről, és sietve továbbítja őket barátnőjének, aki szintén az osztályon dolgozik. Örömét nehezen leplezve mesélt arról, ha valaki párkapcsolata mégsem hozta be a hozzá fűzött reményeket. Amikor egy kolléganőnek új kapcsolata lett, fitymálva nyilatkozott annak párjáról. Ő maga egyedül él, sokszor érzi magát magányosnak, üresnek, vagy éppen dühösnek, reménytelennek, hogy valódi társra leljen. Egy alkalommal konfliktusa támadt barátnőjével, mert az nem úgy reagált, ahogy elvárta volna tőle. Megszakította vele a kapcsolatot, arra hivatkozva, hogy a kolléganője rossz ember, mert pletykás, örül, ha mások kapcsolata véget ér, és nincs egy jó szava kolléganői új partnereire. Ő ennél jobb ember, és olyanokat keres a jövőben barátként, akik nem ilyen rosszindulatúak.

Észre sem vette, hogy azt kiabálta a másikra, ami valójában rá volt elsősorban igaz. De azáltal, hogy kivetítette a barátnőjére, ő megkönnyebbülhetett. Nem kellett megélnie a haragját önmaga felé, amiért emberileg megkérdőjelezhető gesztusokat tett, s ezáltal feloldozhatta magát a felelősség alól.

Amikor például nagy mértékű indulatot él meg valaki, de mégis azt mondja, ez az érzés valaki másból fakad, akkor projektál. Kivetíti azt, amivel neki lenne dolga. Gyakori oka a kapcsolatok megromlásának, hogy egyoldalúan, kifelé mutatunk, amikor hibást keressük. De vajon átgondoltuk korábban saját szerepünket a helyzet?

Megérteni, nem kirakni

Ha végignézünk életünk eddigi kapcsolati térképén, mit látunk? Van-e valami hasonló tendencia kötelékeink alakulásában? Például, hogy többen eltávolodtak tőlünk, általában egy nagy vita kapcsán, ahol utólag a másik felet éreztük egyoldalúan rossznak.

Lehet, hogy nem ismerjük fel még azokat a tulajdonságokat, érzelmeket, vágyakat magunkban, amiket mindezidáig csakis másoknak tulajdonítottunk. De ha szánunk rá időt, hogy mintegy lassított felvételként alaposabban végiggondoljuk eddigi kenyértöréshez vezető konfliktusainkat, talán felismerünk benne a magunk részéről is valamilyen gyakran ismétlődő reakciót.

Vajon mindig eljön az a pont, amikor kívülre kerül a hibás szerepe? Szoktunk-e azzal szembenézni, velünk, bennünk mi van? Mi mit tettünk hozzá a helyzet alakulásához? Ha a másik fél helyébe képzelnénk magunkat, mit éreznénk, gondolnánk magunkról?

Ha feltesszük magunknak és időt szánunk ezeknek az elgondolkodtató, önismereti kérdéseknek a megválaszolására, ahhoz hasonló hatással lehet ránk, mint a futballmérkőzések góllövéseinek lassított felvételei. Azzal, hogy visszanézünk és megpróbáljuk megérteni, ami történt, időt hagyunk a felismerésre egy gyorsan lezajló eseménysor hátterében.

S minél közelebb kerülünk önmagunk megértéséhez, annál kisebb eséllyel lesz szükségünk erre a kapcsolatainkat alapvetően romboló megküzdési folyamatra.

Forrás:
Pszichoanalitikus kifejezések magyarázata. Összeállította: Jakab Margó, 2010.