Néven nevezik a fájdalmaikat, a félelmeiket, a traumáikat – A Smoke Sauna Sisterhood című filmet ajánljuk

Anna Hints dokumentumfilmjében öt nő gyűlik össze időről időre valahol, egy észtországi erdőben, egy kicsi, fából épült füstszaunában, hogy élete legfájdalmasabb történéseit, sorsfordító momentumait ossza meg egymással. Nemcsak ruháikat hagyják odakint, amikor belépnek ebbe az intim és félhomályos térbe, képletesen is lemeztelenednek – legijesztőbb gondolataikat és legtraumatikusabb emlékeiket tárják egymás elé a szaunázások alkalmával. És a film végére bizonyossá válik, hogy ennek gyógyító ereje van.

Brené Brown amerikai társadalomtudós, a szégyen és a sebezhetőség kutatója sokszor ír és beszél arról, hogy ha néhány ember van az életünkben, aki képes ítélkezés nélkül meghallgatni a szégyen érzéséhez kapcsolódó történeteinket, elképesztően szerencsések vagyunk. Mert ha vannak, akik látják és elfogadják a tökéletlenségünket, a sebezhetőségünket és a küzdelmeinket, akkor megélhetjük az összetartozást.

A Smoke Sauna Sisterhood ezt az összetartozást, „nővériséget” mutatja be egy kis közösség életének kiragadott pillanatain keresztül: nem tesznek mást ezek a harmincas-negyvenes éveikben járó nők, mint elfogadással és szeretettel hallgatják egymást. Nem adnak tanácsot, nem szakítják félbe egymást, nem akarják megoldani a másik problémáját vagy megszüntetni a másik fájdalmát. És éppen ez az, ami miatt a fájdalom oldódni képes.

Időtlenség

Anna Hints rendező időtlen világba vezeti be a nézőt. A film első hangjai a sötétségben szólalnak meg, egy rituális ráolvasást hallunk: „Legyél, legyél hatalmas! Legyél, legyél erős!” Néhány pillanattal később egy nőt látunk a szaunában, ölében egy kisbabával. A nő arca homályban marad. Sokáig szinte csak meztelen testek részletei és a téli természet képei villannak fel – fák, a szaunából felszálló füst, hó, ég, köd. Valaki léket üt a jégbe, begyújtja a faházban a tüzet. Alig van olyan vizuális vagy verbális kapaszkodó, ami segítene eldönteni, hogy milyen évet írunk.

Ha nem tudnánk, hogy kortárs dokumentumfilmet nézünk, azt is hihetnénk, hogy száz vagy kétszáz évvel ezelőtt járunk.

A füstszaunázás valóban ősi észt tradíció. A szauna nemcsak a megtisztulást, a lecsendesedést és a gyógyulást szolgálja, hanem számos gyakorlati funkciója mellett szakrális hely is. A nők itt adtak életet gyermekeiknek, és spirituális kaput is jelentett a szellemvilágba – a filmben szó esik egy-egy régi szokásról, de főként a képek költői hangulata árulkodik arról, hogy valamiféle ősi vagy univerzális tudás és bölcsesség jelenik meg a szaunázás hagyományában.

A történetmesélés ereje

A szereplők beszélni kezdenek. Szóba kerül a szépség, mint a nők felé támasztott elvárás, az anyasággal és a házassággal kapcsolatos társadalmi nyomás. Felmerül a menstruáció tabusítása, és még számos, nőket érintő téma az abortusztól kezdve a családon belüli erőszakon át a dick pic-ig (péniszfotó). A Tinder említése az első olyan utalás, ami arról árulkodik, hogy a 2020-as években járunk. Furcsa és kontrasztos ebben a környezetben váratlanul az online térről hallani, és szívderítő az a humor és önirónia, amivel a témát kibeszélik.

Nem ismerjük meg a szereplők teljes élettörténetét, nem tudjuk meg, mi a nevük, vagy milyen kötelék fűzi őket egymáshoz. Egy-egy epizód villan fel beszélgetéseik nyomán a gyerek-, kamasz- vagy felnőttkorukból. Mintha hallgatóságként egy különleges, anonim terápiás csoporthoz csatlakoznánk, amelynek tagjai olyan bizalmi viszonyban vannak egymással, hogy a legrejtettebb gondolataikat is ki merik mondani.

„A fájdalom a hasznodra válik”

Egyikük arról beszél, hogy sokszor félt az anyjától gyerekkorában, és azt kívánta, bárcsak meghalna. Majd hozzáteszi, hogy mégis érezte, hogy az anyja szereti őt és a testvéreit – az egyetlen eszköze a szeretetre a totális kontroll volt. Egy másik nő azt meséli el, hogyan erőszakolták meg, amikor tizenhét éves volt. Fejét egy másik nő ölébe téve fekszik, arcát eltakarja a karjával. Miközben beszél, olykor valaki mást mutat a kamera, és ez a másik lehunyt szemmel hallgatja őt.

Feltételezhetjük, hogy némelyik szereplő nem vállalta az arcát – ez azonban nem válik a film kárára, sőt, a néző figyelmét a hallgató fél fontosságára irányítja.

Nem a traumák vannak a film fókuszában, hanem az az együttérzés, amivel a szereplők egymás felé fordulnak. A fájdalommal és szégyennel teli elbeszélések nem nyomják agyon a filmet, a cél nem a néző sokkolása.

Egy-egy megrendítőbb jelenet után a felszabadultság pillanatai következnek: a nők meztelenül szaladnak ki a hóba, hogy merüljenek a lékben, nevetnek, sikongatnak. Máskor hétköznapi momentumokat kapunk el: húst vágnak fel, majd fellógatják szárítani a szaunában. Valaki harmonikázik. Üldögélnek a ház előtt.

Majd újra megrázó történet következik, az egyik nő a halott magzata megszüléséről beszél. „Az a fájdalom, amit szülés közben érzel, a végén a hasznodra válik – mondja –.  Így mire mindennek vége, a fájdalom egy része már kiégett vagy feloldódott.” Ez a mondat érthető akár általános érvényű megállapításként is. A nők beszélgetéseit ugyanis átjárja nemcsak az egymás iránti elfogadás, de az élet elkerülhetetlen, fájdalmas eseményei iránti elfogadás is. A traumák velünk vannak, némelyik a női lét velejárója, némelyik általánosan emberi.

A film összességében azt az üzenetet közvetíti, hogy elkerülni nem lehet a fájdalmat, inkább az a kérdés, hogy mit kezdünk vele. Így a Smoke Sauna Sisterhood nem válik harcos feminista kiáltvánnyá, dogmatikus alkotássá.

Kitavaszodik

A beszélgetések, a szaunázás és a szaunázást megszakító pillanatok váltakozása közben lassan zöldül a táj, olvad a hó. Egyre többször látjuk a tó vizét jég, a fák leveleit fehér takaró nélkül. Megváltoznak a fények, de az otthonosság érzése marad: a kamera úgy közelít az arcokhoz és a meztelen testekhez, hogy az egészben van valami meghitt és természetes. Egy idő után az válik szokatlanná, amikor ruhában látjuk a szereplőket.

A film egy pontján arról beszél az öt nő, hogy hányféle néven említették a szüleik és a nagyszüleik a női nemi szervet, és ők milyen néven beszélnek róla a lányaiknak – kiderül, hogy nemcsak a magyar nyelv, hanem az észt is túlságosan szemérmes ezzel kapcsolatban. Nincs megfelelő név – az egyik infantilis, a másik orvosi. Sokat nevetnek a különböző szavakon: „bolyhos”, „cunci”, „altáj”. „Honnan jön ez a szégyenérzet?” – kérdezi egyikük. Miért nem lehet néven nevezni azt, ami természetes?

Mintha az öt nő erre a kérdésre válaszolna azzal, hogy időről időre összegyűlik a szauna sötétjében. Néven nevezik a fájdalmaikat, a félelmeiket, a traumáikat. És ezzel oldják a bennük élő szégyent. Rituálisan kántálnak a film utolsó perceiben: „Kiizzadjuk ezt a sok fájdalmat. Kiizzadjuk ezt a sok félelmet.”

Az utolsó képsorokon kimennek a szabadba, és megmártóznak a tóban. Minden zöld. Felszabadult sóhajok és kiáltások hallatszanak, ahogy egyre mélyebbre merülnek a vízben. Fák és ég látszik. Tágas tér. Egyikük a víz tetején lebeg. A film lezárása azt üzeni, hogy végül ki lehet lépni a sötétségből a fénybe és a szabadba. Hogy a tél után mindig kitavaszodik.

A film vetítési időpontjairól itt találtok további információkat.