Szerencsés embernek tartod magad? – Ha igen, akkor az óriási mázli!

Szerző: | 2017. 03. 27. | Social&Smart | Olvasási idő: 10 perc

A szerencse olyan dolog, amire mindenki vágyik. Bármilyen keményen dolgoztunk a vágyott eredmény eléréséért, bízunk benne, hogy a döntő pillanatban mellénk szegődik. Sokszor igyekszünk is megkönnyíteni Fortuna dolgát, például amikor időt és fáradtságot nem kímélve felkutatunk egy négylevelűt a lóherék között, vagy sokat próbált, garantáltan szerencsét hozó tollunkkal írjuk alá a fontos okmányokat. Vajon valóban működik a varázs? És ha igen, a toll szerencsés – vagy mi magunk?

Forgandó vagy állandó?

A szerencsének a világ minden táján megvannak a maga szimbólumai. A négylevelű lóhere, a patkó, a nyúlláb talán a legismertebbek, de sok európai országban a katicabogár is igazi szerencsehozónak számít.

Azonban még ezekkel a mágikus szimbólumokkal felszerelkezve is előfordulhat, hogy cserbenhagy minket a szerencse.

Megbukunk a vizsgán, elveszítjük a versenyt, megbüntet az ellenőr; kisebb-nagyobb szerencsétlenségek bárkit, bármikor érhetnek, hiszen ahogy a mondás tartja: a szerencse forgandó. Kivéve a mázlista emberek esetében.

A burokban született, akinek minden összejön – akinek a sikereire csak bólintunk, hiszen bármibe fog, mindig jól jön ki belőle. Mindenki ismer egy ilyen embert, „szerencsés” esetben az is lehet, hogy mi magunk vagyunk azok. Lehetséges vajon, hogy ők valóban szerencsére születtek?

Az a bizonyos csillagzat

Richard Wiseman, a Hertfordshire-i Egyetem pszichológus professzora szerint nem. Wiseman tíz éven át kutatta a szerencse faktorát az emberek életében. Egy általa is hivatkozott kutatási eredmény szerint ugyanis igen nagy szerepet tulajdonítunk a szerencsének: az emberek 78%-a vallja magát babonásnak, és 72%-uk birtokol legalább egy olyan tárgyat, amelyről úgy gondolja, szerencsét hoz.

Wiseman szerint ezzel az a probléma, hogy a babonák bizonyítottan nem működnek.

Valahányszor az átörökített hiedelmeinknek megfelelően átszórjuk a sót a bal vállunk fölött, lekopogunk valamit, vagy kikerülünk egy falnak támasztott létrát, újra és újra megerősítjük magunkat abban a hitben, hogy a szerencse valamiféle titokzatos, ismeretlen hatalom, aminek a jóindulatát csak úgy nyerhetjük el, ha végrehajtjuk ezeket a (sokszor elég bizarr) cselekvéseket.

A mázlista emberekről pedig hajlamosak vagyunk hinni, hogy ők ennek a hatalomnak a különös kegyeltjei, akiknek minden lépését szerencse kíséri. Wiseman kutatási eredményei azonban ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják.

A Szerencse Projekt

A kutatásához, amely a The Luck Project, azaz a Szerencse Projekt nevet viselte, Wiseman olyan önkéntesek jelentkezését kérte, akik kifejezetten szerencsésnek, vagy ellenkezőleg, balszerencsésnek érezték magukat eddigi életük során.

Az évek alatt a jelentkezők történetei alapján több száz, a külső szemlélő számára néha igen szórakoztató esettanulmány gyűlt össze. A balszerencsés esetek között például megtalálható egy fiatal stewardess története, aki már a karrierje első évében rossz ómenné vált a kollégái szemében, ugyanis három olyan gépen is teljesített szolgálatot, amelynek kényszerleszállást kellett végrehajtania (problémás utasok, műszaki hiba, és az egyik esetben villámcsapás miatt)… A fiatal nő meg volt győződve arról, hogy a balszerencséje ragályos: soha nem kívánt szerencsét senkinek, mivel egy idő után ráébredt, hogy ha megteszi, az illető törvényszerűen kudarcot vall.

Wiseman elsősorban arra volt kíváncsi, létezik-e olyan dolog, ami szerencséssé vagy balszerencséssé tesz valakit, és ha igen, mi az. Az interjúk során arra lett figyelmes, hogy

jelentős különbség van abban, ahogyan a két csoport a lehetőségeket észleli, és abban, ahogyan az esetleges kevésbé szerencsés fordulatokat kezelik.

Te vajon észrevennéd?

Az eseteket tanulmányozva Wiseman felfigyelt arra, hogy a szerencsés emberek sokkal jobbak a lehetőségek észrevételében és megragadásában. Ezt egy nagyon egyszerű kísérlettel bizonyította: egy újságot átnyújtva arra kérte az önkénteseit, számolják meg a lapban található fényképeket. Míg a balszerencsés embereknek ez átlagosan két percükbe telt, a szerencsések mindössze néhány másodperc után letették az újságot, jelezve, hogy elkészültek a feladattal.

Hogyan lehetséges ez? A trükk nem más, mint az, hogy Wiseman elhelyezett egy hirdetést az újság második oldalán, amelyen az állt: „Fejezd be a számolást, az újságban 43 kép található.” Bár az üzenet egy fél oldalt foglalt el, és hatcentis betűkkel íródott, az önmagukat balszerencsésnek ítélő emberek mégsem vették észre, mert túlságosan lefoglalta őket a fényképekre való fókuszálás.

A jelenséget az alábbi videó is jól bemutatja. A feladat egyszerű: mindössze annyi a dolgunk, hogy megszámoljuk, hányszor passzolják egymásnak a labdát a fehér pólót viselő csapat tagjai.

Ahogy a videóban is elhangzik, a helyes válasz az, hogy a passzok száma 13 volt. Azonban miközben azzal vagyunk elfoglalva, hogy a szemünkkel a gyorsan mozgó játékosokat kövessük, vajon hányan vannak közöttünk, akiknek sikerül elsőre kiszúrni a passzolgatók között áttáncoló, medvének öltözött férfit?

Nagyon kevesen. A figyelmünket ugyanis leköti az eredeti feladat, csakúgy, mint Wiseman kísérletében.

A balszerencsés emberek olyan erősen fókuszáltak a képek számolására, és annyira szorongtak, hogy sikerüljön teljesíteniük a feladatot, hogy egyszerűen átsiklottak a megoldás felett, ami mindvégig ott volt előttük.

Ne félj esélyt adni a véletlennek!

Wiseman szerint a két csoport közötti különbség elsősorban abban rejlett, hogy az önmagukat szerencsésnek tartó emberek nyitottabbak az újdonságokra, ezért képesek ott is meglátni a lehetőséget, ahol nem is keresték. A professzor úgy gondolja, bárki szerencsésebbé válhat, ha sikerül elsajátítania ezt a képességet.

Aki szerencsésnek érzi magát, kevésbé ragaszkodik a régi, megszokott rutinjaihoz, és nem fél változtatni az életén, ha a körülmények úgy alakulnak. Wiseman egy szemléletes példával érzékelteti ezt a tulajdonságot: képzeljük el, hogy egy almáskert közepén élünk, és mindennap az a feladatunk, hogy szedjünk egy kosárnyi almát. Az első napokban még mindegy, merre indulunk el, hiszen mindenütt rengeteg alma vár ránk. A napok múlásával azonban azokon a helyeken, ahol már jártunk, egyre kevesebb almát találunk, ezért újabb és újabb utakat kell felfedeznünk.

Az életünk hasonlóan működik: ha mindig ugyanazokon az útvonalakon járunk, ugyanazokat a dolgokat csináljuk, ugyanazokkal az emberekkel találkozunk, az almák, azaz az új lehetőségek száma elkezd csökkenni.

Ha azonban esélyt adunk magunknak, és nem félünk új dolgokat kipróbálni, új helyeken megfordulni, új emberekkel találkozni, új utak nyílhatnak meg előttünk.

A balszerencse áradása

A szerencsés élet azonban nem csupán a lehetőségek megragadásából áll. A két csoport közötti másik fontos különbség abban rejlett, ahogy egy-egy kevésbé szerencsés fordulathoz viszonyultak.

Wiseman ezt is egy beszédes példával érzékelteti: az olimpiai bajnokok közül azok, akik ezüstéremmel térhetnek haza, a kutatások szerint sokkal kevésbé élik meg pozitívan a győzelmet, mint azok, akik bronzérmet nyertek.

A magyarázat szerint ennek az az oka, hogy míg az ezüstérmesek tudatában vannak, hogy egy kicsivel jobb teljesítmény aranyérmet jelenthetett volna számukra, a dobogó harmadik fokán állók tisztában vannak vele, hogy egy kicsivel rosszabb teljesítmény következtében fel sem juthattak volna arra.

A kutatása során Wiseman arra volt kíváncsi, vajon az önmagukat szerencsésnek tartó emberek is hasonló séma szerint gondolkodnak-e. Ezért arra kérte a két csoport tagjait, képzeljék maguk elé azt a szituációt, hogy egy bankban várakozva hirtelen egy rablótámadás kellős közepén találják magukat, ahol a rabló elsüti a fegyvert, és a golyó éppen az ő karjukat találja el.

A kérdésre, hogy szerencsésnek tartják-e magukat ebben a helyzetben, a balszerencsés emberek egyértelműen nemmel feleltek, hiszen voltak annyira pechesek, hogy egy olyan bankba térjenek be, amit kirabolnak, ráadásul még meg is sebesülnek.

A szerencsés csoport tagjai azonban határozott igennel válaszoltak. Ahogy egyikük fogalmazott: „Ez sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Mi van, ha véletlenül a fejemet találja el a golyó? Így legalább túlélem, és az újságok könyörögni fognak a sztoriért.”

Wiseman ebből azt a következtetést vonta le, hogy

a szerencsés emberek birtokában vannak annak a képességnek, hogy lássák, mennyivel kevésbé szerencsésen is alakulhatna egy-egy életesemény. Ezért jellemzően sokkal pozitívabban tekintenek jelenlegi életükre, ami további lendületet ad számukra, hogy még több szerencsés fordulatot élhessenek át.

Tényleg te magad vagy a kovácsa

A szerencse fontos szerepet játszik az életünkben. És bár senki sem születik mázlistának, mindenkiben ott rejtőzik a képesség, hogy a saját szerencséje kovácsa legyen. Ahelyett, hogy messziről kerülnénk minden fekete macskát, vagy a tizenhármas számot, elegendő, ha annyit teszünk, hogy nyitott szemmel járunk, esélyt adunk új lehetőségeknek, és az eddigi életünkön végigtekintve néha emlékeztetjük magunkat, valójában milyen szerencsések vagyunk.

Fotó: itt, itt és itt

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This