„Szeretem, de a családom képtelen elfogadni!” – Két tűz között, boldogtalanul

Azokban a családokban, ahol a szülők nem fogadják el gyermekük választottját, állandó feszültség uralkodik. A bizonytalansággal teli légkört a család minden tagja érzi, így az együtt töltött idő leginkább egy színjátékhoz hasonlít, amiben bármikor felrobbanhat az időzített bomba. A családi találkozókon kínos, bántó és mesterkélt hangulat uralkodik, nyoma sincs a felszabadult, őszinte szeretetnek.

Egy párkapcsolatban rengeteg kellemetlen pillanatot és feszültséget okozhat, ha valamelyik fél szülei akár kimondatlanul, akár konkrétan jelzik azt, hogy nem tudják elfogadni gyermekük választottját. Ezt sok esetben nem is feltétlenül a szimpátia hiánya okozza, hanem egy olyan családon belüli játszma valósul meg ezáltal, ami megkeserítheti a párok életét.

”Hálával tartozol, amiért felneveltelek. Jogom van beleszólni az életedbe!” – üzeni elhatárolódásával a szülő. Válaszul erre a már felnőtt érzelmi életére vágyó gyerekben zsigeri bűntudat keletkezhet: „Cserben hagyom a szüleimet, akik felneveltek!” Ennek eredményeként alakul ki az úgynevezett lojalitáskonfliktus, amikor is a személy a párjának és a szülőnek egyszerre akar megfelelni, ami egyszerűen megugorhatatlan feladat.

Mindez a családon és a párkapcsolaton belül is konfliktusokhoz vezetnek, gyakran szexuális problémákban nyilvánul meg a káros dinamika.

A leválás a kamaszkori lázadással kezdődik

Ahhoz, hogy egy család elfogadja a már felnőtt gyerek autonóm döntését – még akkor is, ha a választottja nem szimpatikus -, a családon belüli határoknak rendben kell lennie. A család működését nagymértékben meghatározzák azok a szabályok és határok, amit a gyermek életkorának megfelelően alakítanak ki a szülők. Az életkor változása, ezzel összhangban a családi dinamika finomhangolása és a rugalmas határok támogatják a gyermek fejlődését. Hiszen egy kamaszodó gyermektől már nem azt várja el a család, amit egy kisiskolástól.

Amikor egy gyermek kicsi, akkor igyekszik úgy viselkedni, ahogyan a szülei elvárják tőle. Ez egészen kamaszkorig természetes működés. A család életében különösen nehéz az a kamaszkor, amikor a fiatal minden létező határt felrúg, azonban a lázadás folyamata vezet az önálló felnőtt élethez. A kamasz akkor mer lázadni, ha a szülők érett személyiségű felnőtt emberek, és képesek megtartó erővel jelen lenni akkor is, amikor gyerekük homlokegyenest mást tesz, mint amit elvárnak tőle. A fiatal azért rúgja fel a szülő által lefektetett határokat, mert meg akarja tapasztalni a saját bátorságát, autonómiáját és a felelősségvállalás súlyát. Azt üzeni a családnak, hogy „tőletek független, felnőtt ember vagyok!”.

Ebben a gyermek és a szülő számára is küzdelmes időszakban rendeződik át a család, és alakul ki egy új, a felnőtt gyermekes családokra jellemző, nagyobb szabadságot adó határrendszer. Létrejön a szülő és gyermek közötti egyenrangú kapcsolódás, ami zöld utat ad a felnőttkori párkapcsolat felé, így a lojalitás áthelyeződése sem okoz konfliktust a családban.

Kit válasszak: az anyámat vagy a páromat?

Kira és az édesanyja egész kicsi kora óta nagyon szoros kapcsolatban élt. Kira édesanyja eddig minden férfit elmart a lánya mellől. Érzelmi zsarolásokkal, bűntudatkeltéssel érte el, hogy a lánya szakítson az éppen aktuális barátjával. Az anya siránkozása miatt Kira mindig az édesanyját választotta, de aztán jött Zoli, és nagyon erős szerelem alakult ki közöttük, ami egy lojalitáskonfliktusba torkollt. Kihez legyek hű? Anyámhoz vagy a páromhoz?

„Már hét éve élünk együtt Zolival, de az anyám képtelen elfogadni, hogy hozzá megyek férjhez. Kölcsönösen utálják egymást, én meg állandóan attól rettegek a karácsonyi ünnepek alatt, hogy mikor tör ki a balhé, meddig bírja Zoli elviselni anyám követelőzését. Például anyám szerint piros függönyt kellene vennünk, Zoli meg zöldet szeretne – én meg legszívesebben kifutnék a világból.

Ha zöldet veszünk, anyu érzelmi zsarolással tesz tönkre, ha pirosat, akkor Zolitól hallgathatok egy életen át. Forr a levegő, nekem összeszorul a gyomrom, enni sem tudok. Szerencsére ott van velünk Béni, a kiskutyánk, így legalább van indokunk gyakran elmenni sétálni, ha otthon vagyunk!”- meséli Kira elkeseredetten.

Vannak olyan családok, ahol belül az elmosódott határok jellemzőek, de kifelé a család határai merevek. Ezek a családok nem tartanak kapcsolatot idegenekkel, nincsenek barátok és társasági élet sem. A családon belüli túlzott közelség a biztonságról szól, a szülő a kényelmi szolgáltatásokkal éri el, hogy a gyermeke ne akarjon tőle távol költözni.

A szorongó-ambivalens kötődésű szülők tudattalanul törekszenek arra, hogy gyermekük ne akarjon leválni és elmenni, hiszen ha a felnőtt gyermek az ő kicsikéje marad, akkor ez a ragaszkodás hosszútávon konzerválja majd az addigi életcélt: gondoskodni a már felnőtt gyermekről. Ezekben a szoros családokban a gyermek lesz egy meghatározó, kapcsolatot összetartó közös cél, ami egyben tartja a szülők már kiüresedett és unalmas párkapcsolatát.

Így a szülők csakis akkor fogadják el a gyermekük társát, ha azt érzik, hogy a választott is beilleszkedik a „gyermek” szerepébe. Így a szülők nem veszítik el az életük értelmét, hiszen egy gyermek helyett most már kettőről gondoskodhatnak. Ezzel együtt a fiatalok is túl szoros és egybeolvadt kapcsolatot alakítanak ki, amiben nincsenek határok, így remekül viselik a féltő közelség adta biztonságot és kényelmet. Egyikőjük sem akar igazán felnőtt lenni, ezért egyáltalán nincsenek konfliktusok a családban.

Kiráéknál más a helyzet: ott Zoli felnőtt érett férfi, aki nem szeretne gyermeki státuszban élni, így a nő lojalitáskonfliktust él át. A megoldást az adhatja, ha Kira megküzdi a leválást, a bűntudat érzése helyett képes meghúzni a felnőtt határait az édesanyja felé, így kialakulhat a lojalitás a párkapcsolatában Ez egy felnőtt nő komoly szándéknyilatkozata a kapcsolat mellett, ahol a gyermek–szülő kapcsolat már az életkornak és az érzelmi felnövekedésnek megfelelően átalakult.

„Senki sem méltó hozzád!” – a nárcisztikus családok ellenállása

A nárcisztikus családok élete első ránézésre igazán irigylésre méltó, ám ha megvizsgáljuk a családban uralkodó dinamikát, akkor láthatjuk, hogy minden a külsőségekről szól. A gyermek érzelmi szükségleteit egyáltalán nem elégítik ki, viszont mindent megadnak és megvesznek neki. Utazások, játékok, lehetőségek, nyelvvizsgák, annyi zsebpénz, amennyit csak szeretne a gyerek.

A nárcisztikus szülők a gyermeket egy „produktumnak” érzik, amibe ők, a szülők rengeteg energiát fektettek azért, hogy igazolást nyerhessen az ő nagyszerűségük. Éppen ezért nagyon ügyelnek arra, hogy gyermekük kizárólag olyan kapcsolatokat létesítsen, ami méltó a családhoz. A kritériumoknak megfelelő társ egy újabb bizonyíték, hogy szülőként tökéletesen teljesítettek.

Fontos, hogy a választott tökéletesen nézzen ki, hiszen a családi fotókon is kifogástalanul kell mutatniuk együtt. Intelligensnek is kell lennie, mert a leendő unokák nem lehetnek buták. Egyáltalán nem mindegy, milyen végzettsége van a leendő vőnek vagy menynek, mert nem térhet be akárki a nagyszerű családba. A társnak éppen annyi hozománnyal kell rendelkeznie, mint amennyit ők adnak a gyermeküknek. Diplomák, nyelvvizsgák is szükségesek, hiszen ők az életüket áldozták azért, hogy gyermekük sikeres legyen – nem lehet, hogy most, egy rossz választás miatt essen kútba az egész.

Ronald érkezik hozzám: ő egy szomorú szemű, szorongó, több diplomás fiatalember, aki Oxfordban végzett. Az egyetem után hazaérkezett a vadonatúj luxuslakásba, amit a szüleitől kapott. A garázsban egy új Volvo állt, amit szintén a szülők finanszíroztak. Ronald egész gyermekkorában magányos volt, minden a tanulásról és a nyelvvizsgákról szólt, mire leérettségizett, három nyelvből teljesítette a felsőfokú vizsgát. Mindent megkapott, három dolgot kivéve: az érzelmi közelséget, a meghittséget és azt a felszabadult életet, amiben kapcsolatokat tudott volna létrehozni.

Ronald későn kezdett lányokkal ismerkedni, ami a családban óriási ellenállást szült. Ha jött egy szerelem, Ronald édesanyja szigorú pillantásokkal vizslatta az új lányt, és mindig talált kivetni valót. Egyiken egy pici tetoválás, a másik lány rövid lába verte ki a biztosítékot, ráadásul a mellei is kicsik voltak. Minden lányra kritikusan nézett, mert a leendő unokáknak tökéletesnek kell lenniük. Miközben állandóan az unokákról beszélt, és követelte Ronaldtól, hogy hozzon már végre egy tisztességes lányt, azonnal el is űzte azt a néhány nőt, akit fia bemutatott.

Ronald munkahelyen ismerkedett meg Zsuzsival, aki egy egyszerűbb családból származott.

„Zsuzsiba szerelmes lettem, még soha életemben nem éreztem ilyet. Nagyon vonzott a vidámsága és az életrevalósága. Jókedv költözött az életembe, és vele felszabadultnak éreztem magam. A szex is nagyon jól működött közöttünk.

Komolyra fordult a kapcsolatunk, de az apám és az anyám Zsuzsi családját nem tartotta méltónak hozzánk. Zsuzsi szülei elváltak, ez a mi családunkban elfogadhatatlan. A szüleim ultimátumot adtak, hogy ha Zsuzsit választom, akkor az örökségből nem kapok semmit. Zsuzsi sem kedveli a szüleimet, ráadásul az általuk berendezett lakás helyett szeretne egy közös otthont. Őrlődöm, és nagyon nehéz időszakot élek meg.”– meséli a férfi.

Ronald lojalitás konfliktust él át, hiszen tudja, hogy az eddig megszokott életszínvonalat csak úgy lehet fenntartani, ha a szülei támogatását elfogadja. Ez viszont azzal jár, hogy eleget kell tennie a szülői elvárásoknak. A szülei igényét teljesítve, párkapcsolatáról lemondva nem lennének anyagi gondjai, viszont ha Zsuzsi felé köteleződik el, akkor kettőjüknek kell előteremteniük a közös életük feltételeit.

Fontos lenne, hogy a férfi saját függetlensége és önbizalma érdekében képessé váljon arra, hogy a szülői vagyontól függetlenül élje a párkapcsolatát. Ez a megküzdés adhatja meg neki az autonóm, független felnőtt életet, amit teljes mértékben ő alakíthat. Ehhez meg kell tudnia húzni a szülei felé a határokat.

„Nekem már csak az a dolgom, hogy büszkén hátradőljek”

A szülő küldetése befejeződik azzal, hogy felnő egy gyermek. Abban az esetben nincsen lojalitáskonfliktus, ha a szülő biztonságos kötődést alakít ki a gyermekében. Ha olyan üzeneteket küld, hogy a gyermek mer és tud önmaga lenni. Képes irányítani az életét, így megküzd azért a lehetőségért, hogy felszabadultan és boldogan éljen. A mérgező, féltő nevelés helyett egy bizalmat árasztó szülői hozzáállás segít a fiatalnak abban, hogy bízzon önmagában. ami egészséges határokhoz, tisztelethez és méltósághoz vezet.

Hogy milyen is ez a hozzáállás? A következő gondolatok jól megmutathatják azt, hogyan tudunk szülőként bizalmat és szabadságot adni már felnőtt gyermekünknek. Egyszer találkoztam egy fiatal hegymászó édesapjával és megkérdeztem tőle, milyen érzés elengednie a fiát a Himalájába? Hogyan tudja kezelni az aggodalmát, vajon hazatér-e a fia? Ő azt válaszolta:

„Tudja, nekem az volt a dolgom, hogy a megszületett fiamat a legjobb tudásom szerint felneveljem, átadjam neki, amit az életről tudok. Én ezt megtettem. Biztos vagyok benne, hogy jól gazdálkodik ezzel a tudással. Nekem már csak az a dolgom, hogy büszkén hátradőljek, és nézzem, hogy boldog ember válik belőle.

Ha ő a hegyekben boldog, akkor oda kell mennie akkor is, ha veszélyes, és akkor is, ha én aggódom érte. Ha meg kell halnia, akkor nekem viselnem kell az ő hiányát. Neki a saját életét kell élnie, nekem meg a saját félelmeimmel kell megküzdenem. Ettől erős szövetség a miénk! Tudja, ez a bizalom és a felszabadult élet!”