Arról, hogy párkapcsolatban is lehet egyedül lenni, sokáig szkeptikusan gondolkodott a világ. Hiszen mennyi film, könyv, reklám hirdeti, hogy ha megvan a társ, akkor létrejön a belső egység érzése is. Minden e körül forog, végső soron társas lények vagyunk, és a társadalom is erőteljesen belénk neveli, hogy életünk egyik legfontosabb célja, hogy megtaláljuk a másik felünk. A kérdés csak az, hogy valakivel azért vagyunk, mert tényleg társra leltünk benne, vagy azért, mert ezt várja tőlünk a világ.

A társas magány azt jelenti, hogy együtt vagyunk valakivel, mégis egyedül érezzük magunkat, magányosak vagyunk. Nincs elég kapcsolódás a felek között, így egy idő után egymás mellett élünk ugyan, de nem egymással.

Miért akarsz meggyőzni a látszatról?

Elmesélek egy történetet, amelyen keresztül „szépen” megmutatkozik a társas magány természete. Egy páciensemmel, – nevezzük Mariannak – minden találkozás olyan élmény volt, mint egy időutazás Jane Austen regényeinek kiházasító világába. Engedelmes jókislányként mindent megfogadott, amit az anyukája tanácsolt neki, köztük azt is, hogy gyorsan férjhez kell menni.

Az elég jó minden kritériumát szintén az ő elvárásaihoz igazította a képzettségtől, a beosztáson át a vallási háttérig. Azonban arról, hogy lelkileg milyen legyen, nem esett köztük szó. Ez a hölgy minden egyes találkozónk alkalmával hangoztatta édesanyja szabályait, amelyeket egy az egyben belsővé tett. Ilyenkor olyan érzésem volt, hogy engem is tanítani akar. Rájöttem, hogy az üléseinken a múltat ismétli, megmutatta nekem milyen lehetett neki az anyukája mellett felnőni.

Harsányan hangoztatott elvei mellett gyakran kiemelte, hogy náluk minden rendben van a párkapcsolatában, amiből egyébként később házasság lett, közös gyerekkel. De az mégis szöget ütött a fejembe, hogy ha ez a kapcsolat olyan remek, akkor ezt miért kell ennyire hangoztatni?

Ha valaki jól van, az úgyis sugárzik róla, nem kell hozzá fényreklám, hogy ezt a külvilág is visszacsatolja.

Aztán egy szép napon, a terápia után eljött érte a párja, így személyesen is megismerhettem. Flegma, arrogáns fiatalember volt, aki látszólag sem külsőleg, sem belsőleg nem passzolt párjához. Mariann nagy igyekezettel próbálta bevonni őt beszélgetésbe, bíztatta, hogy kapcsolódjon hozzánk, mindhiába.

Semmire nem reagált, amit a lány próbált neki mondani, egyetlen mosolyát sem viszonozta, viccesnek szánt hozzászólásait megkritizálta. Pillantása a távolba veszett, még csak a tekintetével sem akart kapcsolódni hozzá. Mintha két különálló szigetet láttam volna magam előtt, ahogy őket néztem.

Hirtelen megértettem, azért kellett ennek a kapcsolatnak a jó „marketing”, mert Mariann valójában saját magát akarta meggyőzni jó választásáról. Képzettségben, anyai elvárásokban megfelelt a fiú, csak éppen lelkileg nem illettek össze.

Félelmetes az egyedüllét

Egyszer aztán elmondta, hogy nem is nagyon beszélgetnek, a férfi mindent romantikus, túlszínezett maszlagnak tart, az intimitás, kapcsolódás irányába mutató próbálkozásokat következetesen elutasítja.

Tanácsot kért, mivel lehetne hatni rá, hogyan tudná megváltoztatni? Mivel azonban a férfinek nem volt belátása saját viselkedésére, nem történt előrelépés. Mariann félt kilépni egy ilyen „biztosnak tűnő” kapcsolatból. Arra hivatkozott, hogy már megvolt a házasságkötés, az anyai áldással, elmúlt 32 éves, hogy is akarhatna mindent újrakezdeni?

Magyarázatokat gyártott, hogy a hiba az ő túl romantikus alkatában van, kell is mellé egy ilyen racionális férj. Egyszer csak rádöbbentem, valójában milyen magányos lehet. Ekkor tudatosult bennem, hogy mit is jelent a társas magány – amit ez a nő folyamatosan legalizált és védett, azzal érvelve, hogy egy kapcsolatban végül is tűrni kell.

Miért kerülünk mégis ilyen kapcsolatba?

Mariannhoz hasonlóan sokan beleerőszakolják magunkat a társas magányba, csak azért, mert félnek az egyedülléttől és a változástól.

Társas magányt nemcsak a párunk, hanem akár rosszul megválasztott barátaink, rosszabb esetben, családunk körében is megélhetünk. Utóbbi adottság kérdése, nem tehetünk arról, hogy hova születünk. Abban viszont már sokkal több kontrollunk van, hogy milyen típusú személyiségek társaságát keressük.

Van olyan, hogy két hasonló lelki alkattal küzdő, érzelmi visszacsatolásaiban sérült személy alkot egymással egy meglehetősen instabil szövetséget. Viszont legalább ennyire gyakori eset, hogy a társas magánytól csak az egyik fél szenved. Ilyenkor gyakran az áll a háttérben, hogy a másik alapvetően képtelen a kapcsolódásra, hiszen saját szociális közegéből ezt hozza. Valószínűleg nagyon minimálisan, vagy egyáltalán nem közeledtek felé empátiával, nem tanították meg érzelmei kifejezésére. Saját érzései felismerése, tudatosítása, kifejezése nem alakult ki benne, azt félelmetesnek érzi, ezért elutasít és hárít minden ebbe az irányba mutató próbálkozást.

Az ok a kora gyermekkor kötődési problémáiban kereshető. Az egyik opció, hogy elsődleges családi kapcsolataink nem adtak biztonságot, esetleg megszégyenítőek voltak, rossz élményeket adtak, ezért kialakul egy torz minta. Ebből kifolyólag nem kapcsolódunk a másikhoz, mert megtanultuk, hogy a kötődés veszélyes dolog, kiszolgáltatottá tesz, azt jobb elkerülni.

Az is állhat a háttérben, hogy nem volt jelen mindkét szülő neveltetésünk során, főleg, ha épp az ellenkező nemű hiányzott. Vagy fizikailag ugyan jelen volt, de érzelmileg folyamatosan elzárkózott. Valahol ezt ismételjük meg a társas magánynál; ugyan nem vagyok egyedül, ott van velem a másik, érzelmileg viszont teljesen magamra maradok és őt is magára hagyom.

Kit keresek, miért keresek?

A fiatal felnőttkor életszakaszának egyik fő feladata, hogy kialakuljon az intimitásra való képesség. Ebben az időszakban teremtjük meg annak a feltételrendszerét, hogy olyan párt találjunk, akivel ténylegesen tudunk kapcsolódni.

Úgy is szokás mondani, hogy a jól működő párkapcsolat egy hosszú beszélgetésre hasonlít, melyben szinte kifogyhatatlanok a témák. Vannak csendszünetek persze, de összességében a mérleg serpenyőjében a minőségi időből, tartalmas beszélgetésből, egymás szórakoztatásából álló percek sokasodnak. Mindennek gyökere, hogy meg tudunk és merünk nyílni egymás előtt, képesek legyünk mélyebb önmagunkat is megmutatni a másik fél számára, mert adott a bizalom, s nem félünk a másik fél visszacsatolásaitól.

Szokás mondani, hogy tulajdonképpen egy jó párkapcsolat alapja olyan, mint egy érett barátság. Csak a vonzalom, a szerelem és a jövővel való közös szervezés ehhez még pluszban hozzátesz.

Az intimitásra való képesség tehát nem pusztán testi-, hanem lelki értelemben való együttlétet is jelent. De sokak lemondanak arról az igényről, hogy valóban társra találjanak a másik félben, beérik azzal, hogy van mellettük „valaki”. Mint a kabalájukat magukkal hurcoló gyerekek: a magány elől menekülnek, akkor is, ha társaságuk valójában nem igazi kötelék, csak valaki, aki eltereli figyelmüket az egyedülléttől.

Így viszont elveszíti igazi küldetését, jelentését ez az életszakasz, hiszen nem igazi társat, csak egy „valakit” akarunk, aminek szomorú tragikuma, hogy ez egy behelyettesíthető szerep. Valaki, aki bárki lehet és mégis senki; arctalan, megfoghatatlan, alaktalan körvonala egy elképzelt társnak.

Ennek az a veszélye, hogy a megfelelő társ bélyegét bárkire rányomhatjuk, szinte válogatás nélkül. Lehet, hogy az egyébként jogosan elvárható igények fele sem teljesül, de akkor is benne maradunk egy kapcsolatban, amit csak reményeink és vágyaink színeznek ki. A valóságban azonban nem adja meg azt a visszacsatolást, amit szeretnénk.

Egyedüllét helyett társas magány

Egy páciens esetét idézném, aki ambiciózus, értelmes fiatal nőként 27 évesen megijedt az egyedüllét gondolatától, és egy korban tőle lényegesen fiatalabb, lelkileg hozzá éretlen, megbízhatatlan fiúra tette rá az ideális társ címkéjét.

„Megörültem, hogy »kellhetek« valakinek.” Ugyanakkor hamar kiderült, hogy nincsenek közös témáik, terveik egészen különbözőek voltak, szinte egyáltalán nem tudtak kapcsolódni egymáshoz. Mindezek ellenére több évig együtt voltak: a lány folyamatosan meg akarta győzni magát arról, hogy ez a frigy működhet, sőt elképzelte, hogy majd mellette megváltozik a másik, és hozzá illő férj válhat belőle.

Magára erőltette ezt a gondolatot, miközben elnyomta a saját igényeit és vágyait, mondván, hogy még ad egy utolsó esélyt…

Megelőzés vagy kiút a társas magányból

Hol lehetett volna megakasztani ezt a negatív lavinagörgeteget? Mi lehetett volna a megoldás, hogy ne vegyen el ennyi időt és energiát, két össze nem illő ember életéből? Hogyan lehetséges megtalálni a békét ebben az egymás mellett, de mégis önmagunkkal folytatott néma harcban?

A kulcs valójában ebben, a saját magunkkal való szembenézésben van. Ez az, amit lespórolunk, miközben éppen ez lenne a legfontosabb: hogy letisztuljon a fejünkben a kép, találjuk meg a választ azokra a kérdésekre, hogy mit is, kit is keresünk? Mire vágyunk? Ki kell, miért ő, mi legyen benne, mi ne legyen?

Ne csak beszéljünk az értékrendünkről tartalom nélkül, hanem teremtsük is meg azokat! Csak így van esély arra, hogy a belső iránytűnk megtalálja a helyes utat. Ha nem tisztázzuk magunkban, hogy hova utazunk, nem várhatjuk el, hogy megérkezzünk. E nélkül bárki „jó lehet” a társ szerepére, ami viszont iszonyúan kiszolgáltatott helyzetbe hoz bennünket.

Ha nekünk kell folyamatosan alkalmazkodni, nyelni, saját igényeket elnyomni egy nem megfelelő társ mellett, elsorvad az energiánk, ami hosszabb távon kifejezetten káros, romboló és az egészségünkre nézve is fatális következményekkel járhat.

A legokosabb tehát, amit tehetünk, ha megelőzzük, hogy egy hozzánk nem illő társat válasszunk.

De mit tehetünk akkor, ha már benne vagyunk egy ilyen kapcsolatban?

Innen némileg nehezebb a továbblépés, de a helyzet továbbra sem reménytelen. Ami biztos: a néma tűrés nem jó stratégia.  Első körben fontos lenne kihangosítani, hogy mit is várunk a másiktól. Ne akarjuk, hogy hosszú hónapok, esetleg évek csöndben töltött estéi után váratlanul kitalálja, hogy mit szeretnénk. Nagyon hasznos lehet, ha leülünk, és elmondjuk nyíltan, őszintén, de nem bántóan, csak határozottan, hogy miben látjuk a problémát. Azonban ne feledjük, hogy ami évek alatt vésődött be, az nem fog egy beszélgetés után megváltozni. Idő és gyakorlás kell a változáshoz.

Érdemes még közös programokban gondolkodni, lehetőleg ketten, barátok, gyerekek nélkül többször kimozdulni, minőségi időt tölteni egymással.

Hasznos lehet a párterápia, ahol stratégiákat kaphatunk egy külső szemlélőtől. Ezek a stratégiák változtathatnak az egymáshoz való viszonyulásunkon, színt hozhatnak a kapcsolatba. Felejtsük el azokat a leegyszerűsítő sztereotípiákat, hogy akinek külső beavatkozás kell, az már előkészítheti a szakítást. Inkább gondoljunk erre úgy, mint egy mentőkötélre, egy olyan kapaszkodóra, amelynek segítségével újra megtalálhatjuk egymásban mindazt, amiért egykor egymásba szerettünk.

Ne feledjük, az érzelmi intelligencia fejleszthető, sosincs késő hozzá, ha megvan bennünk az akarat és a kitartás. Sokszor ismételt mondásom itt is megállja a helyét: az önismeret nem lespórolható az emberi kapcsolatainkban.

Ha pedig végképp nem segít semmi, akkor legalább elmondhatjuk, hogy mindent megtettünk a kapcsolatért, s nem arról van szó, hogy erőfeszítések nélkül engedtük el egymást. Nem csak a félelem teremtette „kényelem” miatt maradtunk együtt.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!
Barkász Heléna

Barkász Heléna

Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.
Barkász Heléna

Pin It on Pinterest