A titok a szégyen gyermeke – Gondolatok A titkok titkos élete című könyv kapcsán

Volt egyszer egy fiatal lány, aki a negyvenes évek elején cselédként szolgált egy arisztokrata családnál. Alig tizenkilenc évesen teherbe esett, lánya született. A faluban a lányt comtesse-nek, azaz grófnőnek csúfolták. Pletykák keltek lábra, miszerint gazdag munkaadójától pénzt kapott. A lányát a nevére vette egy férfi, aki szintén a kastélyban dolgozott. A lányból idősödő nő lett, aki életében először hatvanévesen ment férjhez.

Ez a nő a dédnagymamám volt, aki magával vitte a sírba a gyereke – az én anyai nagymamám – apjának kilétét és fogantatásának körülményeit. A titok és a szégyen így anyáról lányra szállva egyszer csak hozzám is elért. Talán nem véletlen, hogy a szüleim tizenhat éves koromig titkolták előlem, hogy anyukámnak a születésem után gyermekágyi pszichózisa volt.

A titkok nyomasztó terhe

Számomra a titok fogalma olyasmi, amitől elsősorban dühös leszek, és szomorú. Családi titkokra, tabukra gondolok. Eseményekre és személyekre, amelyekről és akikről nem lehetett beszélni. A dédnagymamám és a nagymamám szívbemarkoló történetére. Amióta az eszemet tudom, mindig is azt tartottam a titkokról, hogy ellehetetlenítik az intimitást, a bizalmat, és megakadályozzák, hogy az emberek igazán közel kerüljenek egymáshoz. Szűkebb-tágabb családomban sajnos bőven volt olyasmi, amiről nem lehetett beszélni, és ez a sok kimondatlanság nyomasztó teherként nehezedett rám gyerekként és kamaszként.

Emiatt egészen mostanáig, ha titkokkal kapcsolatos történeteket hallottam, főként azokkal azonosultam, akik elől eltitkoltak valami fontosat, hiszen ebben volt tapasztalatom nekem is. Michael Slepian A titkok titkos élete – Hogyan befolyásolja az életünket a titkolózás című könyvéből azonban mélyebben megismerhettem a titoktartók szemszögét is.

Slepian egy ötvenezer fő részvételével készült, több évig tartó szociálpszichológiai kutatást összegez ebben az izgalmas, történetekkel teli kötetben, amelyből az derül ki, hogy – bár vannak úgynevezett „pozitív” titkok is – a titkolózás árt az egészségünknek és a kapcsolatainknak.

Szándék és szorongás

Az első és legfontosabb dolog, amit Slepian könyvéből a titokról megtudtam, hogy nem cselekvés, hanem szándék: „Bár az információ elrejtése olyan tett, ami szükséges a titok megőrzéséhez, e tett nem egyenlő magával a titokkal.” Hiszen a legtöbb helyzetben nem kell cselekednünk annak érdekében, hogy elrejtsünk valamit a környezetünk elől. Sokkal inkább arról van szó, hogy folyton résen kell lennünk, nehogy eláruljuk magunkat.

A titkot tehát „szándéknak kell tekintenünk: szándékomban áll megakadályozni, hogy az emberek megtudjanak valamit.”

Ez a folyton jelenlévő, háttérben megbújó szándék hatalmas belső feszültséget generálhat a titkolózóban, amit ha másképp nem is, tudattalanul biztosan érezni fog a környezete is. Pszichológia olvasmányaimból jól emlékszem az újra és újra felbukkanó megállapításra, miszerint sokszor nem az a trauma, ami történik, hanem az, ha nem lehet beszélni arról, ami történik. Az esemény kimondatlanul, elrejtve is jelen van – ellentétet és feszültséget keltve az emberben érzései, testérzetei és a kognitív része között. A kapcsolatban pedig láthatatlan falat épít.

Mindenkinek van öt titka

Ártalmas vagy nem ártalmas, feszültséget okoz, vagy sem, „[a]z emberek átlagosan egyszerre öt olyan titkot őriznek, amit soha senkinek nem mondanak el”. Megdöbbentő, ugye? A leggyakrabban a hazugságot, a romantikus vonzalmat, a szexet és a pénzügyeket titkoljuk el. De nem minden titok, amit megtartunk magunknak, hiszen vannak magánügyek is, derül ki Slepian könyvéből. Egy fontos tényező különbözteti meg a kettőt egymástól:

„…minél immorálisabbnak tartjuk az adott személyes élményünket, annál inkább érezzük titoknak, vagyis többnek, mint ha puszta magánügyünk lenne.”

Ha a dédnagymamám történetére gondolok, tudom, hogy abban az időben rettenetes szégyen, sőt stigma volt „zabigyereket” a világra hozni. Itt tehetnék most egy kitérőt azt vizsgálva, hogy miért tekintette a társadalom erkölcstelennek, ha egy nő házasságon kívül élt szexuális életet, és miért „úszták meg” a férfiak sokkal enyhébb címkékkel – de azt hiszem, ennek terjedelme kitenne egy másik cikket. Egy biztos: hihetetlen nagy erő kell ahhoz, hogy valaki felvállalja egy olyan tettét, amit a szűkebb-tágabb környezete elítél.

A titkolózás paradoxona

A morál kultúránként, koronként és egyénenként változik. Slepian kutatásából az derül ki, hogy a morált mégis szinte mindenki a személyisége egyik legfontosabb vonásának tekinti. Ha úgy véljük, hogy immorálisan cselekedtünk, „ennek talán legsúlyosabb következménye a szégyen” – írja.

„A szégyen különösen fájdalmas, az ember által önmagára kirótt büntetés, hiszen magával hozza a helytelenítés, a kisebbrendűség és az alacsony önbecsülés érzetét” – folytatja, majd azt is megállapítja, hogy ha emiatt titokban tartjuk az immorálisnak ítélt tettünket, nincs lehetőségünk feloldozásra, hiszen az egyetlen személy, akivel meg tudjuk osztani a titkunkat, mi magunk vagyunk, azaz a titkon „való gondolkodás az egyetlen módja annak, hogy megküzdjünk vele.” Ezért „előfordulhat, hogy akkor is a titkainkon töprengünk, ha egyedül vagyunk, és senki sincs a közelben, aki elől el kellene rejtenünk a titkot.” És ez nemcsak hogy könnyen csap át egészségkárosító ruminációba, de el is magányosít bennünket.

És itt szembetalájuk magunkat a titkolózás paradoxonával. A titkolózás moralitást követő második leggyakoribb oka Slepian kutatása alapján ugyanis a titok kapcsolatainkra tett hatása. Vagyis ha úgy érezzük, hogy az adott információ rossz irányba befolyásolná egy vagy több viszonyunkat, akkor a kapcsolat védelme érdekében inkább titokban tartjuk.

Azonban ha elrejtek valamit a másik elől, akkor nem mutatom meg magam teljes egészében, azaz nem engedem, hogy megismerjen, így a valódi kapcsolódástól egyre messzebbre kerülök.

A szégyentől a sebezhetőségig

Brené Brown, aki évtizedekig kutatta a szégyen mibenlétét, azt találta, hogy a szégyen annak intenzív, fájdalmas érzése vagy tapasztalása, hogy azt hisszük, rosszak vagyunk, és nem vagyunk érdemesek a szeretetre. Amikor úgy érezzük, nem vagyunk méltók a kapcsolódásra. Egy 2019-es tweetjében így fogalmaz: „A szégyennek a titok, a csend és az ítélkezés kedvez. A szégyen nem tud életben maradni, ha beszélnek róla.”

Vagyis ha szégyenkezünk valami miatt, a megoldás éppen az, hogy megosztjuk valakivel a történetünket.

Kapcsolódni ugyanis csak akkor tudunk, ha igazán látnak bennünket. Hibáinkkal, kudarcainkkal, különcségeinkkel együtt. Ami nem más, mint a sebezhetőségünk felvállalása.

„Titkaink felfedése és a kapcsolatteremtés kéz a kézben jár”

Mit nyert és mit veszített vajon a dédnagymamám azzal, hogy titokban tartotta viszonyát egy vagy két férfival? Hogy sohasem beszélt őszintén a lányának arról, hogy mi történt vele: szerelmes lett, vagy erőszakoskodott vele a gróf. Sohasem osztotta meg a lányával, hogy azt a férfit, aki a nevére vette, lefizették-e. Vagy csak megkérték, hogy legyen a névleges apa. Vagy valóban ő volt az apa. Arról sem beszélt, hogy esetleg ő maga sem tudja, ki ejtette teherbe.

Lehet, hogy részlegesen meg tudta tartani azt az önmagáról őrzött képet, amelyben nincsenek botlások és „bűnök”, azonban ezért nagy árat fizetett: a valódi kapcsolódást azzal az emberrel, akinek a legnagyobb szüksége lett volna rá. A lányával.

„A titkok arra valók, hogy megosszák őket”

A titkok titkos élete című könyvből kiderül, hogy kutatások egész sora bizonyítja, hogy „minél többet felfednek magukból a felek, annál egészségesebbé és boldogabbá válik a kapcsolat.”

Brené Brown-hoz hasonlóan Slepian is arra jut, hogy „[h]a kényes titkokat tárunk fel mások előtt, azzal sebezhetővé tesszük magunkat. […] Ez a meghitt kapcsolatok alapja, így kaphatunk segítséget és támogatást másoktól.”

Gyerekkorunkban még ismerjük ezt az összefüggést a titkok és a bensőséges kapcsolatok között. „A gyerekek tudják, de a felnőttek gyakran elfelejtik, hogy a titkok arra valók, hogy megosszák őket” – írja Slepian. A gyerekek szerint a titok „olyasvalami, amit elmondhatnak a barátaiknak, akik ezért nem fogják kinevetni őket.” Kamaszként azonban változni kezd a titokhoz való viszonyunk. Slepian azzal magyarázza ezt, hogy ha egy szüleiről leválni készülő kamasz számára túl sok a betartandó szabály, akkor egy dolog van, ami fölött kontrollt gyakorolhat: hogy mit mond el a szüleinek, és mit nem. Másrészt a félelem attól, hogy kilóg a közösségből, vagy visszautasítást kap, szintén titkolózásra késztethet egy tinit akár a barátai előtt is.

A könyv tanulsága számomra az, hogy nekünk, felnőtteknek kell újratanulnunk, hogy vállaljuk a sebezhetőségünket egymás előtt és a gyerekeink előtt. És megengedőbbnek kell lennünk a kamaszokkal, hogy ne kelljen szégyellniük magukat azért, amit tesznek, éreznek vagy gondolnak, hogy ne késztessük őket titkolózásra. Hiszek benne, hogy ha egyénileg változtatunk, társadalomként sem stigmatizálunk majd senkit, és megszabadulhatunk szégyen szülte titkainktól.