Elhazudod a boldogságot, vagy megharcolsz a szabadságodért? – A Veszélyes lehet a fagyi című filmet ajánljuk

Sokrétű és mélyen elgondolkodtató film került a mozikba: a Veszélyes lehet a fagyi egyszerre szól erodálódó emberi kapcsolatokról, előítéletekről, elhazudott boldogságról és arról, hogy hogyan és miért érdemes harcolni a szabadságunkért. Filmajánló.

Amióta megnéztem a Veszélyes lehet fagyi című filmet, ott lüktet a fülemben a The HU zenekar Wolf Totem című száma, ami többek között a film zárójelenetében is hallható (a felcsendül szót most szándékosan mellőzöm, ha meghallgatjátok, akkor érteni fogjátok, hogy miért).

Szóval itt ülök, hallgatom a mongol folk metál zenekar harci indulóját és arra gondolok, hogy mennyi minden van az életünkben, amiért, vagy ami ellen nem érdemes harcolni, (mégis megtesszük), és milyen kevés dolog van, amiért viszont tényleg érdemes (lenne) harcolni.

Szerintem a szabadság egy ilyen dolog.

Számomra erről, a belső és külső szabadságért vívott harc jelentőségéről, és az oda vezető útról szól (leginkább) Szilágyi Fanni Veszélyes lehet a fagyi című filmje – de szól még sok minden másról is. Sokrétű film ez, ami finom eszközökkel komponált képeken és jeleneteken keresztül tesz fel kemény és nagyon aktuális kérdéseket.

Hova tűntek az érzéseink? Mivé lettek az emberi kapcsolataink? Miért kell a szabadságért olyan drága árat fizetni ma Magyarországon? Van-e még erőnk harcolni? Tudunk-e még figyelni egymásra és magunkra? Ha nem, miért nem? Lehetséges-e figyelni arra, amit a másik nem enged látni?

A válaszokon ki-ki elgondolkodhat az egypetéjű ikerpár, Adél és Éva története nyomán, főleg, hogy a képsorok sokak számára ismerősek lehetnek. Eleve a film látványvilága – számomra legalábbis – nagyon ismerős volt, miközben néztem, valahogy „otthonosnak” éreztem.

Adél (Stork Natasa) orvos, aki elvágyódik az életéből. Nézőként – látva az ő méltatlan körülményeit, egyszerre űzött és sivár hétköznapjait, toxikus és infantilizáló családi kapcsolatait – nem is nagyon csodálkozunk azon, hogy egy norvég állás reményében a kivándorlást fontolgatja. Szemben testvérével, Évával (Stork Natasa), aki vállalkozó férje oldalán, a város tetején terpeszkedő villájukban, luxuskörülmények között neveli pár hónapos kisfiát.

A film első felében Adél, a második felében pedig Éva szemszögéből figyelhetjük kettejük történetét és ezzel együtt a két teljesen különböző valóságot – ha úgy tetszik a békaperspektívát és a madártávlatot.

Kinek is van itt igaza?

Árgus szemekkel figyelünk – nézőként pontosan azt tesszük, amit olyan gyakran teszünk a hétköznapokban is: egyszemélyes rögtönítélő bíróságként, filmkockáról filmkockára gyűjtögetjük a bizonyítékokat, próbáljuk a lehető leggyorsabban megfejteni, hogy akkor most kinek is van itt igaza, kire süthetjük rá a bűnös/hibás/”úristendegáz” billogot.

Arra már csak később, Éva szemszögét látva döbbenünk rá, hogy a rendező egész idő alatt az orrunknál fogva vezetett minket, hogy aztán amilyen elegánsan csak lehet, beledörgölje azt – mármint az orrunkat – a saját előítéleteinkbe.

Az igazsághoz persze hozzátartozik, és a néző mentségére szolgáljon, hogy ebben a folyamatban saját elménk is ellenünk dolgozik: a szociálpszichológia már régóta foglalkozik az összefüggések felismerése és a tágabb perspektíva észlelése ellen ható egyszerűsítő gondolkodás sajátosságaival.

Az olyan egyszerűsítő kognitív mechanizmus, mint a kategorizálás, a sematikus gondolkodás vagy a sztereotipizálás segít szűrni azt a rengeteg információt, amivel nap mint nap találkozunk. Ezeket képtelenség lenne egytől egyig feldolgozni, minden apró dologban, minden körülményt és összefüggést figyelembe véve döntést hozni. Ezért a saját tapasztalásainkon, sémáinkon, a fejünkben létező kategóriák és forgatókönyvek alapján szűrjük a valóságot. Ez az optimalizáló működésmód nyereség az agynak, ugyanakkor hátrányos lehet, amikor objektíven próbálunk döntést hozni (például arról, hogy milyen sampont vegyünk le a polcról a boltban), vagy mások viselkedését értelmezzük, (például akkor, amikor ennek a szóban forgó filmnek a szereplőit figyeljük).

Lényeg a lényeg: nagyfokú tudatosságot és önrefelxiót feltételez, ha valaki képes túllátni a saját elméje által beszűkített valóságon, de a mai, extrémen gyors, ingergazdag és információval túlterhelt világban ez még nagyobb kihívás, már-már lehetetlen küldetés…

És mindez hogyan hat a kapcsolatainkra?

Na, erre a kérdésre ad egy egyszerre elgondolkodtató, érett és frappáns választ a rendező, aki egy-egy jeleneten vagy képen keresztül azt is megmutatja, hogy

ebben a nagy rohanásban „elfelejtettünk” figyelni.

Annyira el vagyunk foglalva a saját frusztrációnkkal, hogy szinte kikopott a rendszerünkből az a képesség, hogy receptívek legyünk egymás érzéseire, jelzéseire.

Akár egy régi kocsi ütött-kopott kasztnija, erodálódtak az emberi kapcsolataink is: nem vesszük észre, ha rosszul vagyunk, ahogy azt sem, ha a hozzánk közel álló emberek, a szeretteink szenvednek. Nem vagyunk kíváncsiak egymásra. A felszín sem fecseg, csak koromsötéten hallgat a mély. Már azt sem kérdezzük meg egymástól, hogy van a másik, vagy ha mégis megtesszük, akkor nem figyelünk a válaszra. Ehelyett ki-ki a saját szorongásaitól, fásultságától torz belső forgatókönyvei szerint egyszerűsíti a valóságot.

Sajnáljuk magunkat, amiért nem tudjuk rendesen feltekerni az autónkon az ablakot, miközben nem vesszük észre, hogy a másiké szilánkosra van törve.

Ha foglalkozunk is egymással, éppen csak annyira, hogy gyorsan hozzámérjük az életünket, és meglássuk, miért érezhetjük kevésnek magunkat, hogy aztán őt is magunkkal rántsuk oda, ahol vagyunk: mélyre. Egymás életét és „problémáit” irigyeljük, keserűen konstatáljuk, milyen (hab)könnyű a másik élete. Csakhogy éppen a saját frusztrációnk akadályoz abban, hogy meglássuk: az üres fecsegés a színjáték része, a kifelé mutatott kép csak díszlet, aminek az a funkciója, hogy eltakarja a színfalak mögött lüktető, fájdalmas valóságot.

Kapcsolatgyilkos világ

Beszorított csapdahelyzet ez, aminek nagyon sok őszintén kimondott szó esik áldozatul – és ezek a szavak egy ilyen kapcsolatgyilkos világban, az érdeklődés teljes hiányában nemigen akarnak a szánkra jönni. Végtelenül magányosnak és elveszettnek érezhetjük ilyenkor magunkat, függetlenül attól, hogy egy teljesen üres villában, vagy egy vendégekkel zsúfolt nappaliban vagyunk.

A Veszélyes lehet a fagyi című film számomra azt mutatta meg, hogy

ezekben a pillanatokban, életünk legsötétebb időszakaiban, a legbeszorítottabb és kiszolgáltatottabb helyzetekben is, a társas magány legmélyebb bugyraiban is, akkor, amikor magunkon kívül senkire, de tényleg senkire sem számíthatunk, megtalálhatjuk magunkban azt a kis részt, ahol még lüktet bennünk az élet.

Sokszor nagyon mélyre kell ásni, de ott van, ott kell, hogy legyen! És ha figyelünk rá, az segíthet meglátni a reményt, ami megvilágíthatja a szabadság felé vezető utat. Az a bizonyos szabadság, amit – ahogy azt Viktor Frankl és Edith Eva Eger vonatkozó írásai kapcsán már többször is idéztük – senki nem vehet el tőlünk.

Mert arról, hogy hogyan viszonyulunk egy helyzethez, (legyen az akár olyan szélsőségesen kétségbeejtő, mint például egy bántalmazó kapcsolat) szabadon dönthetünk. Ez a viszonyulás azt is jelenti, hogy dönthetek másként.

Dönthetek úgy, hogy a másoknak és magamnak elhazudott boldogság helyett az igaz utat járom, hogy megharcolok a szabadságomért.

A Veszélyes lehet a fagyi című filmet megtaláljátok a Cinego kínálatában.