„A veszteség élménye közös, de a gyász egyedi” – Az elmúlt év veszteségeiről a Gyászfeldolgozás Módszer vezetőivel beszélgettünk

Pontosan egy évvel ezelőtt, 2020. március 13-án este jelentették be azokat a járványhelyzettel összefüggésben kihirdetett intézkedéseket, amelyek egyszer és mindenkorra megváltoztatták az életünket és a gondolkodásunkat. Az ismeretlen helyzet eleinte valamiféle euforikus hangulattal párosult, mindenki kereste a helyét a bezártságban, az „új életünkben”. Voltak, akik elkeseredtek, míg mások kimondottan örültek, vagy legalábbis bizakodtak az akkor ideiglenesnek hitt rendelkezések bevezetésekor. Azóta nagyon sok minden történt és változott bennünk és körülöttünk.

Ennek a sok elementáris erejű változásnak a nyomán mindenki elveszített valamit vagy valakit – a veszteség közös élményünk lett. De mit is jelent ez pontosan? Milyen gyászreakciókkal kellett és kell – sokszor a tudtunkon kívül – szembenéznünk? Hogyan lehet feldolgozni ezt a hatalmas, kollektív és egyéni szinten egyaránt súlyos vesztesége-csomagot? Milyen érzések kavarognak vagy kavaroghatnak bennünk? Milyen hatással vannak ezek az érzések a hangulatunkra, a hétköznapjainkra? Miért létfontosságú, hogy kezdjünk valamit a veszteségeinkkel? És milyen következményekkel számolhatunk, ha ezt nem tesszük meg?

Ilyen és ehhez hasonló, húsbavágó kérdésekről beszélgettünk dr. Sarungi Emőke felnőtt- és gyermekpszichiáterrel, a Gyászfeldolgozás Módszer Magyarország vezetőjével, valamint Graf Orsolya Gyászfeldolgozás Módszer specialistával.

A pandémia kezdetén több helyen, (például a Pszichoforyou-n is – a szerk.) lehetett olvasni a kollektív veszteség fogalmáról, a járvány során elszenvedett veszteségeinkről, az azokhoz vezető okokról és következményekről. Ellenben a megoldásról, arról, hogy kollektív vagy egyéni szinten mit tehetünk a veszteségeink feldolgozása érdekében, már kevesebb szó esett. Adja magát a kérdés, hogy gyászfeldolgozással foglalkozó szakemberként hogy látjátok, mit tehetünk annak érdekében, hogy együtt vagy külön-külön megfejlődjük, begyógyítsuk a veszteségeink nyomán keletkezett sebeket és hiányokat?

dr. Sarungi Emőke

Dr. Sarungi Emőke: Szerintem az első, vagy még inkább nulladik lépés az lenne, hogy felismerjük, beazonosítsuk, és megengedjük magunknak a gyásszal kapcsolatos testi vagy érzelmi reakciókat, az azokkal kéz a kézben járó nehéz érzéseket. Azt tapasztalom, hogy miközben ebben a helyzetben, a gyász egy teljesen természetes, érthető és normális reakció, sokszor mi magunk sem vagyunk tisztában azzal, hogy mi zajlik bennünk. Egyszerre próbálunk alkalmazkodni a folyamatosan változó körülményekhez, és haragszunk magunkra, amiért a megnövekedett terhelés – legyen az érzelmi vagy fizikai – mellett nem tudunk teljesíteni.

Szégyelljük magunkat, ha például nehezebben koncentrálunk, elfelejtünk dolgokat, miközben ebben a helyzetben elképesztően fontos lenne, hogy megértéssel és elfogadással forduljunk ezek felé az egyébként teljesen természetes reakciók felé.

Ahelyett, hogy még tovább nyomasztjuk magunkat az önmagunkkal szemben támasztott elvárásokkal…

Graf Orsolya: Ennek kapcsán nagyon fontos látni, hogy tavaly tavasz óta egy olyan élményben osztozunk, amiben a mi generációnknak még nem volt része: nem volt tapasztalásunk arról, hogy milyen az, amikor el vagyunk zárva egymástól, és veszélyt jelentünk egymásra. Rengeteg mindent kellett megtanulnunk, egy csomó ismeretlen helyzethez kellett alkalmazkodnunk; egy év leforgása alatt teljesen átrendeződött az életünk. Ezeknek az elementáris erejű változásoknak természetes velejárója a veszteség és a gyász, csak éppen nem ismerjük fel, emiatt nem tudjuk mihez kötni az érzéseinket.

Jellemző, hogy ilyenkor a kényszerű bezártsággal, az ingerek hiányával magyarázzuk a felbukkanó nehéz érzéseket, a levertségünket, a fásultságunkat. Ezek szerint ennél összetettebb kérdésről van szó?

Graf Orsolya: Az izoláció, a szabad mozgás lehetőségének elvesztése egy dolog, de csak egy része az egésznek. Rengetegen vannak, akik a nyugalmukat, a legfontosabb emberi kapcsolataikat, az egzisztenciájukat, a békéjüket, a biztonságérzetüket, vagy éppen az identitásukat veszítették el. Mindnyájan veszítettünk valamit, de mindenki mást veszített el.

Graf Orsolya

Gondoljunk csak a művészekre! Régóta dolgozom együtt zenészekkel (Orsi a Pannon Filharmonikusok marketing- és kommunikációs vezetője is – a szerk.), akik kicsi gyerekkoruk óta egymástól karnyújtásnyira zenélnek együtt, egy légtérben, napi sok órán át. És most nem találkozhatnak. Ők nemcsak a társaságukat, hanem az identitásuk, a munkájuknak értelmet adó, az életüket megtartó kereteket is elvesztették az által, hogy hónapokig nem játszhattak együtt a többiekkel. Számosan vagyunk így, rengeteg embernek borult fel teljesen az élete, és/vagy kérdőjeleződött meg a létezésének az értelme.

Vagy ott vannak az érettségi előtt álló fiatalok, akik nagyon fontos közösségi rítusokról maradnak le, ami a felnőtt lét perspektívájából nézve talán semmiség, de az ő életükben egy hatalmas dráma. Vagy a szülők, akik nem lehetnek jelen a gyerekük felnövés-történetének legfontosabb pillanataiban. Én például nem kísérhettem be az osztályterembe az elsős gyerekemet az iskola első napján. És akkor még nem beszéltünk a halálesetekről és azokról, akik a szeretteiket veszítették el…

Innen nézve alig van olyan szeglete az életünknek, ahol nem bukkant fel a gyász…

Dr. Sarungi Emőke: Igen, innen nézve a veszteségeinket nem lehet egy ponton megragadni, de – ahogy azt Orsi is említette – fontos látni, hogy a változás nyomában mindig ott jár a veszteség és a gyász. Az hogy a világ, az életünk, a hétköznapok, egyáltalán az önmagunkról, kapcsolatainkról alkotott felfogásunk az elmúlt egy évben visszavonhatatlanul megváltozott, azt is jelenti, hogy a világképünk egy darabját, azzal együtt a stabilnak hitt viszonyítási pontjainkat is elveszítettük.

Ha nem tisztázzuk és tudatosítjuk magunkban például azt, hogy az izolációval együtt járó változás azt is jelenti, hogy gyászolom azt a létformát, amiben voltam, akkor annyi minden más mellett a saját érzéseinkben való tájékozódás iránytűjét is elveszítem. A következmény egy olyan átfogó, egyre széttöredezőbb elveszettség-élmény lesz, ami még jobban felerősítheti a pandémiához kapcsolódó közösségi krízist.

Graf Orsolya: Az elveszettség-élmény mellett az ellentmondás is egy nagyon fontos kulcsszó a gyászban. Nem véletlenül hangsúlyozzuk a Gyászfeldolgozás Módszer módszer kapcsán is, hogy a gyász az tulajdonképpen egymásnak ellentmondó érzések összessége. Ilyenkor nem egy érzés van bennünk, hanem pozitív és negatív érzések hullámzásában vagyunk benne: kiszámíthatatlanul és váltakozva törnek ránk olyan ellentétes érzések, mint a hála és a bűntudat, az öröm és a bánat. Egyik pillanatban fellobog bennünk valami megmagyarázhatatlan indulat, a következőben meg beleesünk egy apátiába, mintha elérzéstelenítettek volna minket. Azt érezzük, hogy nem érzünk semmit.

Ha jól értjük, a veszteség feldolgozásának egyik legfontosabb előfeltétele, hogy felismerjük a gyászreakciókat. Milyen tipikus vagy éppen atipikus reakciók jelezhetik még, hogy egy gyászfolyamatban vagyunk benne?

Dr. Sarungi Emőke: A tudomány mára meghaladta azt a modellt, amely valamiféle kronológiai sorrend szerint különíti el a gyász szakaszait. Ez viszont nem azt jelenti, hogy nincsenek gyászreakcióink. Vannak, csak éppen teljesen egyedi, hogy ki mikor és milyen sorrendben tapasztalja meg ezeket. A reakciók között ott lehet a bánat, a fájdalom, a düh, de az is lehet, hogy egyszerűen nem tudunk aludni, vagy éppen túl sokat akarunk aludni. Okozhat evészavart, koncentrációs és memóriaproblémákat, vagy azt, hogy eltávolodunk a megszokott kapcsolati rutinunktól, bezárkózunk, visszahúzódunk.

Szintén gyanakvásra adhat okot, ha gyakran nyúlunk az úgynevezett átmeneti energia-felszabadító cselekvésekhez: túl sokat dolgozunk, internetezünk, sorozatozunk. A túlzásba vitt evés, szex, sport, vásárlás, munka, alkohol- és/vagy gyógyszerfogyasztás is olyan tevékenységek, amelyektől átmeneti megkönnyebbülést remélünk.

Azonban ezektől a cselekvésektől valójában nem jobban, csak máshogy érezzük magunkat: rövidtávon talán csökken feszültség, de az alapprobléma nem oldódik meg. Sőt! Ezek a pótcselekvések kifejezetten rombolóan hathatnak.

Azt érezzük, hogy sok szempontból, és főleg a laikusok szemszögéből egy nagyon vékony határvonal húzódik a gyászreakciók és a depresszió között. Hogyan, milyen szempontok mentén tudjuk megkülönböztetni a kettőt egymástól?

Dr. Sarungi Emőke: A depresszió és a gyász – bár van sok átfedés – nem ugyanaz. Vannak olyan depressziós állapotok, aminek egy korábbi, fel nem dolgozott veszteség a kiindulópontja, nagyon gyakran van a kettő között kapcsolat. Egy gyászolóból lehet depressziós vagy szorongásos beteg. De vannak alapvető és jól körülhatárolható különbségek is.

A gyász hullámzik, míg a depressziónak van egy lassabb dinamikájú, de egy irányba mutató érzelmi változása. A gyászoló is lehangolt és/vagy szorong, ez minden normál gyász része. Ugyanakkor a gyászoló a szomorúság mellett képes az örömre is – ezen egyébként maga a gyászoló is meg szokott lepődni, és a környezet gyakran meg is szólja érte. Ezzel szemben a depresszióban szenvedő ember már nem képes örömöt megélni.

A másik fontos különbség, hogy miközben a depressziós ember önvádlása egy általános élmény, a gyászoló esetében a bűntudat, az önvádlás a veszteséghez kötődik. Fontos tisztában lenni azzal, hogy a depressziót önmagában nem oldja meg a gyászfeldolgozás módszer: ebben az esetben pszichológus vagy pszichiáter szakember terápiás támogatására van szükség.

De, ha jól értjük, a veszteségek feldolgozásában pszichológus szakember is tud segíteni?

Dr. Sarungi Emőke: Igen, természetesen. A saját egyedi igényeinken múlik, hogy a veszteségünket milyen módszer vagy szakember támogatásával szeretnénk feldolgozni. Lehet, hogy valakinek az az igénye, hogy meghallgassa egy pszichológus, hogy aztán ebben a folyamatban rábukkanjon olyan mélylélektani összefüggésekre, amelyek egy életén átívelő problémára derítenek fényt. De ha valaki egy olyan gyakorlatiasabb, konkrétabb eszközre vágyik, ami segít cselekvő üzemmódba kapcsolni, akkor a Gyászfeldolgozó Módszert jó választás lehet. Ez utóbbi egyébként hosszabb távon is nagy segítség lehet akkor, amikor az életünkben veszteségélményekkel kell szembenézni – ez által a módszer által egy olyan eszközt is kaphatunk a kezünkbe, amivel ilyen helyzetben aktívan tudunk önmagunkért tenni.

Graf Orsolya: A veszteségektől nem tudjuk megkímélni magunkat, az elmúlás általában is, de ebben az időszakban még inkább része az életünknek. Amit tehetünk az az, hogy feldolgozzuk ezeket a veszteségeket, időről időre. Ehhez ad egy nagyon hatékony eszközt a Gyászfeldolgozás Módszer.

Mi történik, milyen következményekkel számoljunk, ha nem dolgozzuk fel a veszteségünket? Egyáltalán honnan lehet tudni, hogy egy veszteség feldolgozatlan?

Graf Orsolya: A kérdés kapcsán fontos látni, hogy a feldolgozott veszteségek gazdagíthatnak, megerősíthetnek, de a feldolgozatlanok csak elvesznek belőlünk, gyengíthetnek minket. A feldolgozatlan gyász a ki nem fejezett érzelmek miatt marad feldolgozatlan.

Ez a megrekedt állapot befolyásolja többek között a szeretésre való képességünket is. Egy veszteségélmény hatására mindig óvatosabbá válunk, nem engedjük közel magunkhoz az érzéseinket, aminek következtében folyamatosan ott van köztem és a másik között egy távolság, ami gyakorlatilag ellehetetleníti, hogy kialakuljon az a szoros érzelmi kapcsolat, amire egyébként vágyom. Veszteségről veszteségre ékelődnek közénk, és távolítanak el minket a saját feldolgozatlan veszteségeink. Aztán nem értjük, hogy miért nem sikerül közelebb kerülni egymáshoz, miért nem érezzük azt a biztonságot, szeretetet, kötődést, ami például egy tiszta és őszinte kapcsolatnak az előfeltétele.

Olyan ez, mint a hozott minták? Addig, amíg nem látjuk át az összefüggéseket, nem ismerjük fel és értjük meg, hogy mi tart minket távol a másiktól, nem fogunk tudni továbblépni és változtatni?

Graf Orsolya: A gyászmunka kapcsán nagyon fontos lenne megérteni és tudatosítani, hogy ez nem egy intellektuális terület, hanem ez egy érzelmi terület. Önmagam elfogadása ott kezdődik, hogy tisztában vagyok vele, hogy egy érzelmi folyamatban vagyok benne.

Az érzésekkel nem vitatkozunk – nem kérdés, hogy jogos vagy nem jogos, hanem azok vannak. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs mit megérteni: a velünk történt események kereteit és jellemzőit fontos átlátni, de a megértés önmagban nem elég ahhoz, hogy feldolgozzuk a veszteségeinket.

Tudatosság ahhoz kell, hogy beazonosítsam az érzéseimet, de a veszteséget érezni nem pedig érteni fogom. Onnantól kezdve, hogy elkezdem megmagyarázni, pont a lényegről maradok le.

Milyen tipikus sztereotípiák és tévhitek hátráltatják a feldolgozás folyamatát?

Graf Orsolya: Például az, hogy „az idő segít”. Ez nem igaz. Nem az idő az, ami elsősorban segít. Az segít, amit csinálunk ez alatt az idő alatt: az, hogy milyen döntéseket hozunk, és hogyan éljük meg az érzelmeinket. Az idő arra kell, hogy megtapasztaljuk és tudatosítsuk az érzéseinket és azt, hogy mit veszítettünk. Ha nem teszünk semmit, csak várjuk, hogy az idő segítsen, akkor csalódni fogunk. Nagyon fontos, hogy elhiggyük, képesek vagyunk a saját érzelmi reakcióin változtatni – de csak akkor, ha teszünk érte. A gyászmunka szóban a cselekvés is benne van, ehhez mi is kellünk. Ha azt várjuk, hogy az idő megoldja, azzal passzivitásba vonulunk.

Legalább ennyire rombolóan hat, ha a gyászfolyamatban a „Légy erős!” mondattal biztatjuk magunkat vagy egymást. Emiatt sokan azt érzik, hogy valamiféle ellentmondásba keverednek önmagukkal, gyengének és védtelennek tűnnek, ha segítséget kérnek. Ha ebben a helyzetben minden körülmények között erősnek próbáljuk mutatni magunkat, az oda vezethet, hogy még önmagunk elöl is eltagadjuk a gyászunkat. Paradox módon pont ez a tagadás gátolhat meg abban, hogy az érzelmeink felismerése és megnevezése által jobban legyünk.

Sarungi Emőke: Éppen ezért szokták ilyenkor a szakemberek azt tanácsolni, hogy adjunk nevet a jelenségnek, adjunk nevet az érzésnek, és egy biztonságos közegben – amit remélem, hogy mindenki meg tud találni az életében – ezeket mondjuk ki. Ha ezt megtesszük, akkor már egy fél lépéssel előrébb vagyunk. Ezeknek a hiányában a nehéz érzések fokozódni fognak, még inkább elveszettnek érezzük majd magunkat.

Mi segíthet még az elszenvedett veszteségek feldolgozásban?

Dr. Sarungi Emőke: Először is a saját gyászreakcióinkkal kapcsolatos elfogadó attitűd. Ehhez az kell, hogy ne csak tudatosítsuk, hanem elfogadjuk, hogy esetleg nem alszunk úgy, vagy nem tudunk úgy teljesíteni, ahogy korábban. Időt adni magunknak és elfogadni ezt az irányvesztett állapotot, megengedni magunknak, hogy hiába keressük, nem találjuk rögtön a megoldást, de törekszünk rá – ez egy nagyon fontos lépés.

Segíthet még, ha megnevezzük, hogy mi minden változott bennünk és körülöttünk. Ha tudatosítjuk és kimondjuk, hogy megváltozott a munkánkhoz való viszonyunk, vagy elveszítettünk egy vagy több fontos kapcsolatot. Miután szétszálaztam és megneveztem a konkrét veszteségeket, már hozzá lehet nyúlni olyan, a feldolgozást támogató módszerekhez, mint amilyen például a Gyászfeldolgozás Módszertan.

De mind közül talán a legfontosabb lépés: tudatosítani, hogy van lehetőségünk megoldást keresni. Ezt felismerni, egyúttal felvállalni a felelősséget a saját érzelmi reakcióink alakításáért, elindulni az úton és aktívan tenni önmagunkért – talán ez az a paradigma-váltás, ahova sokszor a legnehezebb eljutni.

A Gyászfeldolgozás Módszertan kapcsán gyakran hangsúlyozzátok, hogy minden gyász egyedi, és a veszteségeinket nem szabad(na) egymás veszteségeihez méregetnünk. Az elmúlt egy évből sokaknak ismerős lehet a bűntudat érzése, és azzal együtt a kérdés, hogy „Mégis milyen jogon érzem magam rosszul? Miközben mások nálam sokkal többet veszítettek, hozzájuk képest szerencsés vagyok…”

Dr. Sarungi Emőke: Igen, ez a méricskélő attitűd és a bűntudatos érzések szintén tipikus jelenségek. Pedig a feldolgozás folyamatának az egyik kulcsmozzanata éppen az lenne, hogy elfogadjuk a saját veszteségélményünk egyediségét. Ha ez megtörténik, akkor tudunk a saját igényeink szerint elindulni a megoldás irányába.

Graf Orsolya: A kérdés kapcsán fontos látni, hogy nem azért beszélünk egy kollektív gyászfolyamatról, mert a COVID következtében nagyon sok mindenki meghal, hanem azért, mert a veszteség egy közös élményünk, amit az elmúlt egy évben valamilyen formában mindenki megtapasztalt. Ez nem egy kollektív gyász. Ez egy kollektív veszteségélmény. A veszteség élménye közös, de a gyász az egyedi.

Ahányan vagyunk, annyiféle gyászreakció van. Azt, hogy hogyan hat ránk egy veszteség nagyon sok minden befolyásolja. Teljesen különböző előtörténettel, ha úgy tetszik „veszteségportfólióval” éljük az életünket. Ráadásul a helyzetet tovább bonyolítja, hogy egy veszteségesemény mentén lehet több veszteségélményünk, ami felerősíthet, megbolygathat egy vagy több korábbi, fel nem dolgozott veszteséget. Ezek aztán összeadódnak, és az a bizonyos veszteségbatyu egyre nagyobb és nagyobb lesz, és egy ponton túl nem fér bele több.

Ez is az oka annak, hogy olyan sok „érzelmi karambol” történt és történik mostanában?

Graf Orsolya: Igen, ezekre a helyzetekre jellemző, hogy fogalmad sincs se neked, se a másiknak, hogy mi történik, csak állsz dermedten és nem érted, hogy mi van. Egy halálesettel összefüggő gyász abból a szempontból egyértelműbb, hogy akkor a környezet valamennyire tisztában van vele, min megy keresztül az érintett, és emiatt jobban tolerálják ezt az érzelmi hullámzást. Ha viszont valaki elveszíti, és ezzel együtt gyászolja a munkáját, az egzisztenciáját, vagy egy emberi kapcsolatát, akkor már kevésbé egyértelmű az összefüggés – miközben ugyanazok a heves érzelmi reakciók párosulhatnak egy ilyen típusú veszteségélményhez.

A feldolgozatlan veszteség olyan, mintha alágyújtanál egy teáskannának, és aztán ledugaszolod: forr és forr, addig, amíg a hő hatására keletkező nyomás ki nem löki a dugót. Valami hasonló történik velünk is akkor, amikor nem bírjuk már elviselni a feldolgozatlan veszteségek feszültségét. Ilyenkor a legkisebb, pitiáner dolgon is kiborulunk – azért, mert már egész egyszerűen nem fér több bele.

És ilyenkor a feszültségünk úgy csapódik a másikra, mint a forró teagőz a bőrünkre…

Igen, ez nagyon tud fájni, és valószínűleg ezzel a folyamatosan növekvő feszültséggel és az azt stimuláló tényezők felerősödésével – az egzisztenciális nyomással, összezártsággal stb. – is összefügg, hogy megszaporodtak a válások. Mi is azt tapasztaljuk, hogy az utóbbi egy évben jelentősen megemelkedett a párkapcsolati veszteségekkel hozzánk forduló emberek száma.

Mit tegyen az olvasó, aki az interjút olvasva önmagán, vagy akár egy hozzátartozóján felismerte a saját veszteségélménye nyomán keletkezett gyászreakcióit, és szeretne kezdeni valamit ezzel a felismeréssel?

Graf Orsolya: Viszonylag könnyen felismerhető és körvonalazható az az állapot, amikor nem érezzük jól magunkat, amikor a rossz érzéseink valahogy nagyobbak nálunk. Ha valaki azt észleli, hogy itt, ebben az állapotban van, akkor azt javasoljunk, hogy okvetlenül kérjen segítséget!

Mindenki veszteséggel él. Minden felnőtt ember hordoz a hátán egy veszteségbatyut, ami a módszer specialistáinál nem lehet rossz helyen. Ha valaki csak egy dologgal kapcsolatban – ami nem feltétlenül egy haláleset vagy egy kapcsolati veszteség – meg tudja fogalmazni, hogy mit veszítette el, ha például ki tudja mondani, hogy elveszítettem a nyugalmam, az egzisztenciám, a biztonságérzetem, akkor már biztos, hogy érdemes segítséget kérnie. Gyászolóként, veszteséget átélt emberként ez talán a legfontosabb; hozzuk meg azt a döntést, hogy segítséget kérünk!

Hozzátartozóként pedig azzal tudunk a legtöbbet segíteni a gyászolónak, ha – ahelyett, hogy tanácsokkal bombázzuk – ítélkezés nélkül meghallgatjuk, hagyjuk, hogy nyíltan és őszintén kommunikáljon az érzéseiről. Emellett az is nagy segítség lehet, ha megmutatjuk az elérhető segítséget – ezt sokszor a beszűkült tudatállapot miatt a gyászoló nem látja, nem merül fel benne, hogy odaforduljon például a Gyászfeldolgozás Módszer, vagy bármilyen más, a veszteség feldolgozását támogató segítség felé.

Hatalmas változásokat hozhat, mégsem jellemző, hogy a veszteségeinkkel kapcsolatban, pláne, ha az nem közvetlenül halálesettel kapcsolatos, segítséget kérünk. A gyászreakciók felismerésén túl miért olyan nehéz megtenni ezt a lépést?

Graf Orsolya: A gyász fogalmához – ahogy arra te is utaltál a kérdésedben – a legtöbbször a halál társul, amit pedig a saját halálunkhoz, ez elmúláshoz kapcsolunk. Ez egy tabutéma, amivel nem szívesen foglalkozunk, mert azt gondoljuk, hogy addig is, amíg nem foglalkozunk vele, messzebb van tőlünk. Ez a tabusítás az egyik legfőbb oka az érzelmi kommunikáció hiányának. Ha én nem merek beszélni arról, hogy félek a haláltól és attól, hogy elveszítem a szeretteimet, vagyis még saját magammal sem nem merek nyílt érzelmi kommunikációt folytatni, akkor sajnos garantált a veszteség feldolgozatlansága. Ezen a téren és más kérdésekkel kapcsolatban is.

A másik ok, hogy egy meglehetősen individualista társadalomban élünk. Elszoktunk attól, hogy megbízzunk egymásban. Arra vagyunk nevelve, hogy egyedül oldjunk meg mindent. Emiatt eleve bizalmatlanul állunk minden olyan helyzethez, amibe a terheinket, a félelmeinket, a nehéz érzéseinket kellene megosztani. Azzal az előfeltevéssel fordulunk egy ilyen módszer vagy helyzet felé, hogy teljesen ki kell tárulkoznunk, de ez nem így van. Amire valójában szükség van, az az érzelmi őszinteség, vagyis az, hogy a történtekhez, az adott veszteségeseményhez kapcsolódó érzelmeimről nyíltan és őszintén tudjak beszélni – ez a kulcsa az egésznek.

A Gyászfeldolgozás Módszerről és az aktuális eseményekről, programokról itt találsz további információt.