Min múlik az, hogy a fellobbanó érzések kölcsönösek-e? Van-e összefüggés a között, ha valaki újból és újból beleesik a viszonzatlan szerelem csapdájába? Van, aki erre hajlamosabb? Milyen lelki tényezők és okok állnak a plátói szerelem hátterében és hogyan lehet megszakítani az ördögi kört? Szakértőnkkel, Geist Klára tanácsadó szakpszichológussal, pár- és családterapeutával, szexuálterapeutával ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat.

„Kettős teher/s kettős kincs, hogy szeretni kell./Ki szeret s párra nem találhat,/oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan/a szükségét végző vadállat.”

József Attila sorainál érzékletesebben nehéz lenne megragadni a viszonzatlan szerelem fájdalmát. A költőóriáshoz hasonlóan bárkivel megeshet, hogy egy lángra lobbanó szerelem beteljesületlen marad – az ő esetében ez a testét-lelkét szétfeszítő vágy (majd a visszautasításból eredő frusztráltság miatt fellobbanó harag) kreatív energia formájában „bugyogott a felszínre”.

(József Attila esetében, saját, önös érdekeink szempontjából ez nem biztos, hogy baj – ha nem ment volna keresztül ezen az egyébként Gyömrői Edit nevű pszichoanalitikushoz fűződő, gyötrelmes szerelmi élményen, akkor a Nagyon fáj című verssel, és az azonos című versciklussal mindenképpen szegényebb lenne a magyar költészet – ahogy sok más művészeti alkotás sem születhetett volna meg a plátói szerelem nélkül.)

De min múlik vajon az, hogy a fellobbanó érzések kölcsönösek-e? Van-e összefüggés a között, ha valaki újból és újból beleesik a viszonzatlan szerelem csapdájába? Van, aki erre hajlamosabb? És hol van az a pont, amikor már érdemes segítséget kérni?

„All you need is love”?

„Viszonzatlan szerelem hétköznapi értelemben bárkit érhet. Ez többnyire nem okoz nehézséget, mert megmarad a vonzalom szintjén, az érintett nem táplálja fantáziában szerelemmé.

A plátói szerelem, vagy a meglévő kapcsolat hiányairól szól, vagy arról, hogy szeretne szerelmes lenni az illető, aki általában hamar felismeri, hogy ez az érzés nem beteljesíthető, és nem elégszik meg ezzel a kamaszos érzéssel.

Baj akkor van, amikor a viszonzatlan szerelem akadályozza az életvezetést. Ez akkor fordulhat elő, amikor egy elérhetetlennek vélt emberre vetül egy idealizált kép, miközben az illető kevesebbnek érzi magát a «szeretett» személynél és nem képes tenni azért, hogy ez a helyzet kimozduljon ebből a bemerevedett állapotból.” – mondja Geist Klára tanácsadó szakpszichológus, pár- és családterapeuta, szexuálterapeuta, aki szerint a viszonzatlan szerelem egyrészt kötődési problémaként, másrészt gondolkodási hibaként is értelmezhető.

„A viszonzatlanságban benne van a kapcsolat nélküliség, a kapcsolattalanság. Serdülőkorban – amikor még külön fogalmazódik meg az érzelmi kapcsolat és a testiség iránti vágyunk, ugyanakkor szorongunk is az érzelmi és fizikai közelségtől – ez egy természetes fejlődési szakasz. Később a pszichoszexuális éréssel ez megoldódik.

Ha viszont valaki már felnőttként sorozatosan belesodródik ezekbe a helyzetekbe, és ebbe az érzésbe, az valamiféle elakadást tükröz. Ezt az elakadást az érintett úgy oldja fel magában, hogy egy olyan fantáziavilágot alakít ki, amelyben egy elérhetetlen személy iránt táplál érzelmeket. Így nem alakul ki a vágyott szerelmi kapcsolat, ami szenvedést okoz.” – mutat rá Geist Klára, aki hozzáteszi:

Ilyenkor az illúzió szebb, mint a valóság. Aki így szeret, az tulajdonképpen a viszonzatlan szerelem érzésébe szerelmesedik bele. A képlet csak látszólag egyszerű. „Menj oda, beszélj vele!” – biztatják az érintettet a jóakarók. Csakhogy ezzel a reménytelenül szerelmes ember a plátói szerelem elvesztését és a kapcsolati sérülést kockáztatja.

Ki hajlamos rá?

A plátói szerelem csapdájába gyakran belegabalyodó emberek temperamentumukat tekintve általában félénkek, óvatosak, hajlamosak az álmodozásra és arra, hogy nagy ívben elkerüljék a kudarcgyanús helyzeteket – mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne kelljen kapcsolatot felvenni, sérülni. Az imádott személy viselkedéséből, apró jelekből messzemenő következtetéseket vonnak le, fantáziavilágot táplálnak.

Azonban fontos megjegyezni, hogy a nárcisztikus megnyilvánulásokra, és ezzel együtt a rajongásra, mások idealizálásra hajlamos emberek szintén fogékonyak a viszonzatlan szerelemre. Ők jellemzően nem alulbecsülik, hanem túlbecsülik önmagukat, annyira fontos számukra a siker, hogy ha valaki nem viszonozza az érdeklődésüket, egy olyan fantáziavilágot építenek fel, amelyben a beteljesületlen szerelem kvázi hőseként tetszeleghetnek – a másik fél pedig inkább csak egyfajta díszletként funkcionál.

Általában mindkét esetben gyerekkori kapcsolati sérülés áll a háttérben, azonban abban, hogy melyik típus mennyire kitartó, már lehetnek különbségek. A félénk, álmodozó típus akár évekig lehet viszonzatlanul szerelmes, míg a nárcisztikus körül gyakran változnak a szereplők.

Arra is van példa, hogy valaki egy valódi kapcsolatban megy keresztül a viszonzatlan szerelem viszontagságain: bár kapcsolatban él, valójában nem tudja azt megélni, elkerüli a partnerével való kapcsolatot, miközben vágyait egy szerelmét nem viszonzó személyre vetíti. Mindkét helyzetben kapcsolatot kerül az illető, miközben igényei csak részben elégülnek ki, így egyik kapcsolatban sem tud funkcionálni. Gyakori, hogy fejben versenyezteti partnerét és a másik személyt, akibe viszonzatlanul szerelmes. Néha ez nem is titok, így komoly gondokat okozhat az alapkapcsolatban az idealizált másik és a rivalizációs helyzet. Érzelmileg bizonytalan emberek számára – mivel nem hiszik el, hogy szerethetőek – ez a „lehetséges másik” egyfajta illuzórikus „kiskapu”. Legyen hova kilépni, ha nem jön össze a meglévő kapcsolat.

Miért szeretjük azt, aki nem szeret minket?

Többféle tudattalan oka lehet annak, amikor valaki sorozatosan viszonzatlan szerelmi helyzeteket alakít ki. Ráadásul az érintettek sokszor nem is érzik a kapcsolat hiányát ebben a saját ízlésük szerint berendezett álomvilágban. Ennek az egyik oka lehet, hogy egész egyszerűen nincs tapasztalatuk stabil kapcsolatról; az általuk kreált és kontrollált fantáziavilág biztonságosabb, mint a valóság, segít elkerülni a csalódást.

Geist Klára az egyik kliense esetét hozza fel példaként: a szóban forgó hölgy gyermekkorában fizikailag és érzelmileg is távol állt az apjától, állandóan sóvárgott utána, érzelmileg teljesen kiszolgáltatott volt. Soha nem kapott lehetőséget arra, hogy magára vonja a figyelmét, ami miatt úgy érezhette, nem is méltó arra. Nem véletlen, hogy aztán később ez vált a férfiakkal kialakítható kapcsolati mintájává: felnőtt nőként beteljesületlen szerelmeket élt meg tartósan, és ezek a helyzetek pontosan ugyanazt üzenték neki, amit a gyerekkora: „Én nem kellek és nem vagyok méltó”. A másik személyt hol idealizálta, hol meg dühös volt rá, de közben félt valós kapcsolatba kerülni, így arra sem volt esélye, hogy új tapasztalatokat szerezzen.

Ahogy az a fenti esetben is történt, gyakran a gyermekkori kapcsolati terepet, vagyis az elérhetetlen, szeretett személy iránti sóvárgást, kiszolgáltatottságot és azt éli újra az illető, hogy ő nem méltó figyelemre, szeretetre. Ha pedig nagy nehezen kialakul egy kapcsolat, abban sincs sok köszönet…

A leírtakat olvasva és a helyzetet kívülről nézve szépen kirajzolódik előttünk a viszonzatlan szerelem képlete, ami tulajdonképpen egy ördögi körhöz hasonlítható. Geist Klára szerint ebből a csapdából egészen addig lehetetlen kiszabadulni, amíg át nem alakulnak a szeretetről, a párkapcsolatról, a saját szerethetőségről alkotott fogalmak.

És hogy miként lehet átírni a képletet?

„Annak érdekében, hogy valaki ne csak viszonzatlan szerelmeket éljen át egész életében, tudatosan meg kell értenie, fel kell ismernie, hogy miért választja mindig ezeket a távolról sóvárgós helyzeteket – lényeges, hogy az illető megértse a viszonzatlan szerelem funkcióját az életében. Ehhez egyrészt szükséges átalakítani a szeretetről kialakult fogalmakat, például azt, hogy mit jelent számunkra «kapcsolatban lenni», «szeretve lenni»” – mondja Geist Klára, aki szerint a mintázat megszakításához elsősorban a kapcsolatteremtési készség felépítése szükséges. Gyakran kiderül ugyanis, hogy kisebb szenvedés a viszonzatlan szerelem csapdájában elszigetelődni a valós kapcsolatoktól, mint élő kapcsolatba kerülve kockáztatni az érzelmi sérülés lehetőségét.

„A siker esélye fel sem merül, mivel az illető azt tanulta, „ő nem kell a másiknak/a másik túl jó, vagy nem méltó”. Éppen ezért – ahogy arra már utaltam – a „szeretve lenni” fogalmának és a „szeretetre méltóság”, valamint az önbizalomról alkotott elképzelések elmélyítése, a másokba vetett bizalom megerősítése szükséges ahhoz, hogy átalakuljon ez a minta, tudatosabban építsen kapcsolatot az illető és jobban megértse saját viszonyulásait. ” – teszi hozzá szakértőnk.

Ha ezáltal megtanul az illető különbséget tenni fantáziavilág, felületes kapcsolat, barátság és vonzalom között, tehát megtanulja felismerni és helyesen értelmezni az emberi viszonyokat, akkor nagy valószínűséggel közelebb kerülhet egy valós kapcsolat kialakításának a lehetőségéhez.

Epilógus

„Még a hangját sem hallottam soha” – sóhajt fel Hervé Joncour, Alessandro Baricco Selyem című könyvének főhőse. „Különös fájdalom” (…) „Belehalni a vágyódásba olyasmi után, amit soha nem fog az ember átélni”.

Ez az idézet jól tükrözi a viszonzatlan szerelem hiábavalóságát. Azonban, ha már beleestünk ebbe a csapdába – Baricco főhőséhez hasonlóan –, érdemes erre egy lépcsőfokként, vagy lehetőségként tekinteni. Olyan lehetőségként, amely, miután tudatosodott bennünk ez a hiábavalóság, közelebb vihet minket a valódi és kölcsönös szerelem, és ezzel együtt egy hús-vér kapcsolat örömeihez.

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt, itt és itt

Szólj hozzá!

Szabó Eszter Judit

Kommunikációs szakember, újságíró. Szeret szép dolgokat fotózgatni és jógázni. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy kosarazni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest