A pöttyös könyv: örök – #SAJÁTÉLMÉNY: 3 életre szóló tanulság kedvenc gyerekkori olvasmányaimból

Szerző: | 2021. 04. 11. |

Ha megpróbálnám felidézni a legkedvesebb gyerekkori emlékeimet, egészen biztos, hogy előkelő helyet foglalnának el közöttük az olvasással töltött hosszú-hosszú délutánok. Igazi introvertált gyerekként akkor voltam a legboldogabb, ha két-három könyvvel körülbástyázva elmerülhettem a lapok birodalmában: csak én, és a könyv. Az olvasmányok között pedig akad egy igazán klasszikus-kultikus fajta, amire különösen szívesen gondolok vissza: a pöttyös könyv.

Bár a „pöttyös könyv” alkalmasint csíkos, mintás vagy színes csomagolásban érkezett, azt hiszem, szinte mindenki tudja, mit takar ez a név. Röviden: azokat a körülbelül nyolc és tizenhat év közötti gyerekeknek ajánlott könyveket, amik kifejezetten ennek a korosztálynak szóló, egyszerű, mégis szép, elgondolkodtató történeteket mutattak meg.

Pöttyös igazság

Azok a pöttyös könyvek, amiket gyerekként olvastam, jellemzően a magyar történelem igen jellegzetes időszakaiban játszódtak. Azokban, amikor a nagy, hangzatos eszmék mögött szinte észrevétlenül bújtak meg az emberi sorsok. Nem csak olvasással töltött végtelen órákat köszönhetek ezeknek a könyveknek, de tőlük tanultam meg, mi volt a polgári iskola; hogy mit jelentett az a szó, sztahanovista, vagy éppen az: disszidens.

A pöttyös könyveknek hála, a puszta jelentésükön túl azt is megértettem, milyen nagy hatással lehettek ezek a szavak egy-egy életre.

Talán a nosztalgia az oka, de bevallom nektek: én a mai napig szívesen nyúlok a polcomon sorakozó pöttyös kötetekért. Felnőttként ébredtem rá ugyanis, hogy szinte nem is akad köztük, amelyik ne hordozna olyan üzenetet, ami éppen olyan jókor talál meg, és emlékeztet valami igazán fontosra harminc-negyven (vagy még több) évesen, mint ahogy az egykor, gombafrizurás másodikosként történt.

Ezekből az életre szóló tanulságokból szeretnék most megosztani veletek… nos, szívem szerint legalább harmincat, ugyanennyi könyv alapján. Mivel azonban ezzel a cikk legalábbis pöttyös könyv-hosszúságúra nyúlna, megpróbálom a három legfontosabbat kiválasztani.

Szabó Magda: Születésnap – avagy mit jelent igazán felnőttnek lenni

Bori tizennégy éves, és a születésnapja alkalmából egyetlen kívánsága van: hogy lássa végre a világ, főként a szülei, hogy ő bizony már felnőtt, nem kisgyerek többé. A kislányt egy váratlan (szerencsésen kibontakozó, de mégiscsak) krízishelyzet ébreszti rá, hogy a felnőtt lét igazi mérföldköve nem egy dátum a naptár lapjain, hanem annál valami sokkal több.

Amikor az édesanyját baleset éri, Bori szeme kinyílik a világra, és mintha álomból ébredne, egyszerre meglátja mások bajait, szomorúságát, kemény munkáját. Megtanul dolgozni, segíteni, kérni; és ami talán a legfontosabb, figyelni és hallgatni. Munka közben születik meg benne a felismerés:

„Így kell? – viaskodtak önmagukkal az újszülött gondolatok. – Ilyen apró részletekből áll az egész ház, ilyen kicsikből a nagy? Ilyen szeletkék alkotják a házat, ilyen házak az utcát, ilyen utcák a várost, a megyéket, az országot? Nincs külön arcunk, egyetlen óriási arcunk van csupán, amelyben mindünk vonásai egyesülnek? Csak együtt alkothatunk harmóniát, külön-külön nem?”

Bori tizennégy évének hirtelen felnőttségében arra a vezérfonalra talál rá, amit időről időre nála sokkal idősebbek is elfelejtenek.

Hogy olyan egyszerű szavak, mint a „köszönöm”, vagy a „bocsánat”, olykor csodákra képesek. Hogy kimondani: „kérlek, segíts”, nemcsak nem gyengeség, de talán a legnagyobb erő a világon. És hogy olykor éppen azzal tesszük a legtöbbet a saját boldogságunkért, ha éppen nem az lebeg célként a szemünk előtt.

Fehér Klára: Bezzeg az én időmben – avagy a legfontosabb útravaló

„- Anyu, mit szólnál, ha én is szerelmes volnék…

– Majd leszel. Ráérsz.

– Te is tizenöt éves voltál.

– Azok más idők voltak.

Tessék! Most jön a bezzeg. Bezzeg akkor. Bezzeg most. Bezzeg az én időmben. Bezzeg te még iskolába jársz…”

Kati másodikos kereskedelmista, kitűnő tanuló – és szerelmes. Ám korántsem ez az egyetlen titok, amit őriz. Hallgat arról, hogy titokban latinul tanul, hogy egyszer majd orvos lehessen. Arról, hogy mennyire szégyelli az iskolában a jómódú lányok között kopott ruháit, cipőjét, testvéreivel közösen használt tankönyveit, vagyis egy szóval: a szegénységet. Kati problémái nagyon is valósak, jelenbeliek, mégis úgy tűnik, mintha a körülötte élő felnőttektől egyetlen útmutatást kapna: a bezzeget.

Ez a bizonyos „bezzeg” az, amit ma is gyakran emlegetünk, ha gyerekekről, fiatalabbakról, vagy úgy egyáltalán, másokról van szó. Hiszen nekünk nem volt ennyi mindenünk, ennyi lehetőségünk, szabadságunk…

A bezzegnek azonban van egy nagy hátulütője: senki nem lett még attól igazán boldog (vagy akár csak hálás), hogy ezredszer is meghallgatta, hogy régen nem így volt, és másoknak talán még rosszabb.

Az egyik legfontosabb tanítás, amit a gyerekeinknek, a fiatalabbaknak, egymásnak átadhatunk az, hogy hogyan tanulhatunk meg a saját életeseményeinkhez, a saját erőforrásaink segítségével rugalmasan alkalmazkodni. A reziliencia nem véletlenül az elmúlt évek egyik leggyakrabban emlegetett képessége. A lényege ugyanis az, hogy képesek legyünk biztonságot teremteni a változásban. Ehhez pedig szükség van arra, hogy elfogadjuk ennek a változásnak az állandóságát. És arra is, hogy elég bátrak legyünk megengedni másoknak, hogy a változás jobb irányba vihesse őket. Még akkor is, ha nekünk magunknak rosszabb volt. Hiszen ki tudja, mekkora szükségük lehet erre az útravalóra?

Thury Zsuzsa: Angéla – avagy a szeretet mozaikja

„Ő csupán fölösleges harmadik a házban, tulajdonképpen örülniük kellene, hogy egy időre megszabadulnak tőle, de nem! Ferkó Sándor kimondta a magáét, azzal el van intézve. Anya már öreg, harminckét éves, nem csoda, hogy mindennél előbbrevalónak tartja a családi békét, lelkének nyugalmát és derűjét. Nem is az fáj olyan keservesen, hanem hogy olyan könnyűszerrel elintézi a lányát. Apa, ha élne, azt mondaná, mindennél fontosabb a kislány jövője, azt kell szem előtt tartani – feltétlenül így beszélne.

Én, mondta magában Angéla a teknő szélén ülve, én most kezdek élni! (…) És valami jóleső önkínzással azt is megállapította: Egészen egyedül vagyok a világon, nincs senkim…”

Angélát, ezt a szép, csendes kislányt fátyolként fonja körül az, amit egyetlen gyerek közelében sem látunk szívesen: a magány. Édesapja évekkel ezelőtt meghalt, mostohaapjával pedig sehogy sem találják a közös hangot, és ez édesanyjával való viszonyára is rányomja a bélyegét. Ebbe a feszült helyzetbe robban be a nagy lehetőség: egy nyári utazás.

Angéla kiharcolja, hogy egy csapat válogatott úttörővel együtt ő is népdalgyűjtéssel tölthesse a nyarat a messzi Zalanyéken. A rég elfeledettnek hitt nótákon kívül azonban más értékes kincsekre is rábukkan az otthonától távol. Felfedezi, hogy az örökre szólónak tűnő magányt nem csupán az az egy enyhítheti, aki olyan nagyon hiányzik.

Ráébred, hogy a szeretet néha nem egyetlen emberhez kötődik, hanem többhöz. Sőt, akár egy egész csapathoz, hiszen mindenkiben találhatunk legalább egy kicsi szeretnivalót. És néha éppen ezekből a kicsikből állhat össze az, ami már elég erős ahhoz, hogy újra érezzük: szeretnek. Fontosak vagyunk. Nem vagyunk egyedül.

Örök pöttyös

Emlékeztek arra, mekkora sikert aratott 2016-ban Deák Kristóf Mindenki című filmje? Az egyik ok, amiért én személy szerint különösen szerettem azt a filmet, az volt, hogy számomra nagyon szépen, sallangoktól mentes egyszerűséggel mutatott meg olyan univerzális emberi tapasztalatokat, amiket tudományosan megmagyarázni hosszú-hosszú kötetek hasábjain át sem sikerül a maguk teljességében. Magány, kétség, szégyen, közösség, erő, igazság, becsület, bizalom – mennyi hangzatos szó! Ám ha valaki megfogja mind, és beágyazza őket egy történet mozzanataiba, arcot, nevet ad nekik, hirtelen mindenki lelkében megpendül egy húr: igen, értem.

Valami hasonlót jelképeznek számomra a pöttyös könyvek. Egyszerű, gyerekeknek szóló kötetek; színes, játékos borítók mögött megbújva, és mégis: annyi fontos dolgot tanulhatunk, érthetünk meg általuk. Ki tudja, talán azért, mert ha felnőttként újra a kezünkbe vesszük őket, és fellapozzuk a már kissé megsárgult oldalakat, nem csak a régebbi korokba vezetnek minket vissza, hanem a gyerekkori önmagunkhoz is utat találhatunk általuk. És talán rájövünk: nem is biztos, hogy annyira távol vagyunk már tőle, mint ahogy gondoltuk.



LESZEL AZ ÚTITÁRSUNK?

Saját fejlesztésű önismereti programunk keretében további exkluzív tartalmainkhoz is hozzáférhetsz. Videók, filmek, önismereti gyakorlatok szívvel-lélekkel neked. MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Herendi Kata
Pszichológus, szakfordító. Szeret beszélni, de hallgatni, figyelni és írni még inkább. Imádja az állatokat, az őszt, az angol nyelvet. Két dolog nem létezik számára: túl hosszú séta, és túl sok könyv – ezekből sosem elég.

Pin It on Pinterest

Share This