“A szenvedésben nincs hierarchia” – Az 5 kedvenc gondolatunk a Pszichoforyou Könyvklubról

Szerző: | 2020. 02. 09. |

„Csodálatos írás, nagyon sokat ad – lelkileg, érzelmileg, emberileg.”; „Nekem komplett pszichoterápia volt, nagyon sokat segített!” „Az egyik valaha olvasott, legjobb könyvem!” Edith Eva Eger könyve nem csak a szerkesztőségben számít abszolút szerelemnek, de a visszajelzéseitek alapján titeket, drága Olvasóinkat is ez a könyv érintett meg leginkább. Éppen ezért egyértelműnek, és annyira természetesnek tűnt, hogy az első KönyvKlubunk témája A döntés lesz.

„Olyan szerzők műveiről beszélgetünk a közönség bevonásával, melyek mágikus tükröt tartanak elénk, amibe ha belenézünk, önmagunk teljesebb valóját pillanthatjuk meg” – így foglalta össze Szabó Eszter Judit alapító-főszerkesztő és Herendi Kata vezető szerkesztő az útjára induló KönyvKlub koncepcióját és célját. A kezdeményezéssel egy régi álom vált valóra, ugyanis a könyvek iránti rajongáson túl a meggyőződés is közös: könyvekről beszélgetni jó. Hiszen a könyvek lélegeznek, inspirálnak, többé tesznek, összekötnek és – ahogy ebben az esetben is – közösséget is formálhatnak!

Elég nehéz A döntés című könyvről úgy és olyan jelzőkkel írni, hogy ne tűnjön túlzásnak és hatásvadásznak, ezért óvatosan csak úgy fogalmaznék: terápiás alapmű.

Jóval többet rejt és ad, mint egy önéletrajzi írás vagy egy önsegítő könyv, pedig dr. Edie – ahogy páciensei hívják – csak elmeséli a saját és mások történeteit, amelyek olvasás közben formálnak, megállítanak és legtöbbször be is találnak. „Működik és hat – akár egy mondat szintjén is” – fogalmazta meg a rendezvényen Eszter.

Mi az, amitől így és ennyire működik?

Kata szerint elsősorban azért, mert a szerző „elképesztően, iszonyatosan őszinte. Egy pillanatig sem próbálja szebbre festeni azt az utat, amit végigjárt. A gyógyulások története sokszor csillámmal van beszórva, telis-teli hatalmas horderejű, romantikus pillanatokkal: »akkor és ott rájöttem, felismertem, és onnantól kezdve minden megváltozott!«. 

A döntésben is vannak nagy pillanatok, fontos fordulópontok és felismerések, de az is le van írva, hogy mindez nehéz és fájdalmas volt. Nincs úgy színezve, hogy bárkinek is úgy tűnjön, hogy a gyógyulás útja könnyű, és tulajdonképpen vele nem stimmel valami azért, mert nem tudta megcsinálni, vagy önerejéből nem jutott el odáig.”

Eszter elmondta, úgy látja, hogy valójában nem is az az új, amit a könyv mond, hanem ahogyan mondja: közvetlenül és végtelenül emberien. „Nem azt mondja, hogy »itt vagyok én, Edith Eva Eger, a szaktekintély és a pszichológus, aki megjárta a poklot, és most kinyilatkoztatok«, hanem azt, hogy »itt vagyok én, Edith Eva Eger, az ember, aki megjárta a poklot, aki félt, aki elvált, aki negyven évesen azt sem tudta, hogy ki is ő«. Nem félt attól, hogy beleengedje magát a saját történetébe.” A szerző tehát nem egy elérhetetlen és zavarba ejtően mindentudó szerepből beszél hozzánk, hanem vállalja önmaga tökéletlenségét, nehézségeit és gyenge pontjait – pont ebben rejlik az ereje és a szépsége, és ezért is tudunk könnyen kapcsolódni hozzá.

Eszter és Kata nem kevesebb, mint ötven idézettel készültek a közönség számára, amelyekben mindenki megtalálhatta a maga üzenetét és kapcsolódását. Ha a beszélgetés során nem is mind az ötvenet, de jó párat megosztottak a közönséggel.

Ezek közül emelünk most ki öt idézetet, amelyek különösen közel állnak a szívünkhöz.

1. „A gyógyulás útja soha nem egyenesen halad előre.”

Több olyan elképzelés is él a felépülés folyamatáról, melyek inkább akadályozzák, mint segítik a gyógyulást. Az egyik ilyen az, hogy ha igazán elhatároztuk magunkat, ha elég nagy az akaraterőnk és az elszántságunk, akkor zökkenők nélkül, villámtempóban haladhatunk előre célunk felé. Ha azonban nem az általunk elképzelt módon és gyorsasággal történik a változás, elveszíthetjük kitartásunkat és reményünket, saját kudarcunknak foghatjuk fel, holott ez nem így van.

Kata saját tapasztalataiból kiindulva fogalmazza meg: „Sokan kérdezték már tőlem: itt vagyok, csinálom, miért nem vagyok már jobban? Valahogy van bennünk egy olyan érzés, hogy ha egyszer már elszántuk magunkat, hogy elinduljunk az úton, onnantól kezdve minden szinte magától fog menni, gördülékenyen. Nem lesz rajta megtorpanás, nem lesz rajta visszaesés – de ez nincs így.

Mindig kanyargós út az, ha az ember eldönti, hogy elkezd tenni magáért, azért, hogy jobban legyen. Mindig lesz benne olyan pont, amikor úgy tűnik, olyan régóta nem változik körülötted semmi, mintha hosszú-hosszú ideje gyalogolnál egy végtelen síkságon.”

2. „Nem választhatunk fájdalom nélküli életet.”

Hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy a nehéz érzéseink elleni leghatásosabb fegyver az, ha nem veszünk róluk tudomást, ezért minden erőnkkel azon lehetünk, hogy eltereljük a figyelmünket, elfedjük és elfelejtsük – bármit, csak ne érezzük őket.

Úgy vélhetjük, még mindig jobb érzelmektől mentesen, biztonságosnak tűnő apátiában és kontroll alatt élni, mint beismerni, és beleremegni abba a fájdalomba, amit hordozunk magunkban.

Szabó Eszter Judit.

A fájdalom elnyomása látszólag ugyan megment és életben tart, pedig éppen ettől érezhetjük magunkat egyre inkább idegennek saját életünkben. Hogyan is tudnánk leküzdeni azt, aminek a létezését el sem ismerjük, és a nevén se tudjuk nevezni? Még ha úgy tűnik is, hogy annyira fáj, hogy nem fogjuk kibírni, a kimondás és a vele való szembenézés közelebb vihet az elfogadáshoz, az pedig a változáshoz.

3. „Nem dönthetünk úgy, hogy eltüntetjük a sötétséget, de fényt gyújthatunk benne.”

Edith története gyönyörű példa a poszttraumás növekedésre, vagyis arra, hogyan lehet a traumát feldolgozni úgy, hogy a sérülés borzalma ellenére meglássuk annak jelentését és értelmét saját életünkben, és – ahogy a szerző is tette – a pusztítás utáni romokból újult erővel kivirágozhassunk. A kilencvenes éveiben járó Edith magáról beszélve ki szokta emelni, hogy a mai napig küzd az auschwitzi tábor rémképeivel, így ha eltörölni nem is, de el tudta fogadni a sötétséget:

Sosem felejtem el, sosem leszek túl rajta, de megtanultam együtt élni ezzel. Valahogyan, valamilyen módon megbékéltem a történtekkel, így teljes életet élhetek. Auschwitz lehetőséget adott arra, hogy felfedezzem azokat a készségeimet, amikről sosem gondoltam, hogy léteznek”

– vallotta be dr. Edie. A könyv megtanítja nekünk azt, hogy még ha küzdelmek árán, de a ránk telepedő sötétségben világosságot is teremthetünk, és hogy töréseken át rengeteg fény is beáramolhat.

4. „Bárcsak tudtam volna: nem selejtes vagyok, hanem egy félbeszakított élet káros kihatásaitól szenvedek.”

Eszter a beszélgetés során feltett egy olyan kérdést, mely valószínűleg többünket is megszólíthat: éreztünk-e valaha bűntudatot, szégyent és félelmet olyan helyzetekben, ahol külső szemmel erre valójában nem volt semmi okunk? Ezen intenzív, olykor irreálisnak tűnő érzések nyomán fogalmazódhatnak meg bennünk a következő szavak: „valami baj van velem”.

Ha egy adott helyzetben szokatlanul, furcsán és túlzóan viselkedünk és érzünk, hajlamosak vagyunk azt saját gyengeségünknek és hibánknak tulajdonítani, ami még inkább arra késztethet, hogy összehúzzuk és szégyelljük magunkat.

Edith is szenvedett a poszttraumás stressz tüneteitől, azonban hosszú éveken át még nem volt meg az a pszichológiai tudása, hogy felismerje ezt – inkább magáról gondolta azt, hogy valami végképp eltört, elromlott benne, és selejtes. Megkönnyebbülést hozott számára az a tudat, hogy a tapasztalt tünetek valójában természetesek egy olyan súlyos megrázkódtatás után, amit átélt, és úgymond normális az, hogy összeroppant, rettegett, és nem érezte magát biztonságban.

„Ha eljutunk addig az érzésig, hogy valami nincs rendben velünk, ne féljünk utánajárni annak, hogy ennek mi az oka. Gyakran félünk attól, hogy ha elmegyünk szakemberhez, akkor kiderül az, hogy igen, tényleg valami baj van velünk. Sok esetben azonban nem feltétlenül velünk van a baj, hanem szenvedünk valamitől, amiről nem biztos, hogy mi tehetünk”

– fűzte hozzá Eszter.

5. „A szenvedésben nincs hierarchia.”

„Edith története kivételesen megrázó és fordulatos életút” – szögezte le Kata. „A könyv olvasása közben gondolhatjuk azt is, hogy »Na igen, neki tényleg kijutott a traumákból. Hol van az én bajom ehhez képest? Hol van ettől az én konfliktusom a főnökömmel, az ellaposodott párkapcsolatom, a nem teljesen rendezett viszonyom a szüleimmel? Hogy jövök én ahhoz, hogy ezek után panaszkodjak, vagy segítséget kérjek?«” Szerencsére a szerző már az első oldalakon eloszlatja ezeket a kérdéseket azzal a kijelentésével, hogy a szenvedés nem valamiféle objektív skálán mérhető, összehasonlítható dolog.

„Nincs olyan, hogy a te bajod nagyobb, az enyém pedig kisebb. Nincs olyan, hogy te nem kérhetsz segítséget, mert neked »csak ez« a bajod.

Ha a saját, szubjektív szenvedésünk akkora abban a pillanatban, hogy úgy érezzük, nem bírjuk tovább, akkor jogunkban áll segítséget kérni. Dr. Edie nem azért osztotta meg a történetét, mert azt akarja, hogy mások – az övét látva – kisebbnek érezzék a saját szenvedésüket. Azt szerette volna elérni, hogy lássák: ha neki ment, akkor másoknak is fog; ha ő megcsinálta, akkor én is meg tudom csinálni – attól függetlenül, hogy éppen milyen problémával küzdök.”

Fotó: Gradvolt Endre

A következő Pszichoforyou Könyvklubon Erich Fromm A szeretet művészete című könyvéről beszélgetünk. Ha velünk tartanál, várunk szeretettel 2020. március 19-én a MEMO-ban. További információ és jegyvásárlás itt.



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.

Pin It on Pinterest

Share This