„Mi van, ha beleélem magam, és elveszítem?” – Miért nehéz elfogadni a szeretetet?

Ezt a kérdést több másikkal is kiegészíthetnénk, hogy teljesebb képet kapjunk; nálunk miről szólhat. Például, hogy személy szerint miből érezzük azt, hogy szeretve vagyunk? Számunkra mi a szeretet „mértékegysége”? Mi a szeretet kifejezésének az a módja és gyakorisága, amit a külvilág elfogadásaként, megbecsüléseként tudunk lefordítani magunknak? Mit jelent számomra, ha bele merem engedni magam mások szeretetébe? Mitől félek, mi lesz, ha ezt engedem megtörténni, és ha el tudom hinni, hogy megérdemlem mások szeretetét?

Amit nem adhat meg másvalaki, csak én

Kitartok korábbi meggyőződésem mellett, miszerint legfontosabb kapcsolatunk életünk során elsősorban önmagunkhoz fűz.
A szeretet elfogadásának egyik legfőbb akadálya tehát részben az önmagunkkal ápolt kapcsolatunk állapotában rejlik. Vajon meg tudjuk-e adni saját személyünknek azt a szeretetet, amit másoktól nem tudunk elfogadni?

Ritkán érvényes az opció, hogy ha nem engedjük be a külvilágtól a pozitív visszacsatolást, az azért van, mert önmagunknak képesek vagyunk megadni; kvázi nincs szükségünk külső megerősítésekre. Dehogy nincs!

A szeretet és az elfogadhatóság visszacsatolása legalább olyan elengedhetetlen a fejlődéshez, mint a növények számára a napfény. Az esetek többségében inkább arról van szó, hogy nem hisszük el mások pozitív visszacsatolásainak üzeneteit, mert képtelenek vagyunk magunkban meglátni a szerethetőséget.

Ez egy örökös ördögi kört vetít előre, hiszen ha mélyen nem hiszünk a szerethetőségünkben, akkor azt sem fogjuk elhinni, amikor más próbálja bizonyítani azt. Magyarán nem lesz az a páratlan, nagyvonalú gesztus, kedves szó, megható szívesség, ami tartósan ki tudna billenteni önmagunkkal kapcsolatos bizonytalanságunkból, ha mi magunk képtelenek vagyunk megérteni az ennek nyomán keletkezett űrt a lelkünkben.

Átfedések és kerülőutak

Honnan eredhet a szeretet elfogadásának képtelensége, mi lehet annak súlyos kiindulópontja? Úgy fogalmaztam a bevezetőben, hogy a szeretetnek van egyfajta „mértékegysége”, ami mindannyiunknál más. Mint az ujjlenyomatok; nincs belőle kettő egyforma. Eddigi utunk, élettörténetünk tapasztalatai és tanulságai alakítják ki ebben a mennyiséget és az elfogadást megengedő belső mércét.

Ennek egyik pontja a sokat emlegetett gyerekkor. Kicsiként a jutalmazás és büntetés hálójában formálódik jellemünk. Kialakul egy mintánk rá, hogy a környezetünkben mi az, amit jónak vagy rossznak aposztrofálnak.

Lesznek körülöttünk „bezzeg-gyerekek”, akikről az a benyomásunk, hogy mindent a jónál is jobban csinálnak, sőt talán itt indul az a belső meggyőződésünk, hogy vannak emberek, akiknek egyszerűen minden sikerül. Belefutunk okleveles „jó tanuló, jó sportoló”, színötös testvérekbe, diák- és padtársakba, és az örökös összehasonlítgatás mentén elkezd kialakulni bennünk egy kép, hogy hol is helyezkedhetünk el a „jó-rossz tengely” két véglete közti skálán.

Ez így lesz a képességekben és a külső tényezőkben egyaránt. Például a kamaszfiúk megfigyelik, melyiküknek a legszélesebb a válla; teljesítménynél azt, kinek megy a legjobban az idegen nyelvek tanulása, a matek, ki a legszórakoztatóbb, legnépszerűbb figura.

Belső kis grafikonok ezreit gyártjuk le, amelyen mérjük magunkat.

Ezek óhatatlan dolgok, és valahol elkerülhetetlenek, hiszen hozzuk az evolúciós gyökereinkből annak mély tapasztalatát, hogy csak a legerősebb maradhat fenn. Aki szerethető, azt körbeveszik többen, kevésbé kiszolgáltatott.

Viszont ha van egy jó és megtartó, feltétel nélkül elfogadó közegünk, ahol nem a teljesítmény mentén szerettek bennünket, hanem csak úgy önmagunkért is, és ezt hitelesen átadták, akkor kevésbé szorulunk rá később külső megerősítésekre.

Jó és rossz tulajdonságainkkal sokkal inkább képben vagyunk, és ennek mentén tudjuk reálisan kezelni a dicséretet és a kritikát is. Továbbgondolva; kevésbé kérdőjelezzük meg a felénk áradó szeretetet, ha tudjuk magunkról, hogy valahol megérdemeljük.

Tévhitek a szeretet megengedése körül

Ismerősek azok a szemléletek, hogy: „ha elhiszem, hogy szerethető vagyok, akkor elbízom magam”, vagy amikor így fogalmaz valaki, hogy: „mi van, ha beleélem magam, és akkor egyszercsak elveszítem a másik szeretetét”? A klasszikust a végére hagytam: „ha elfogadom a szeretetet, akkor valahol önző vagyok; a szeretetet csak adni szép.”

Ha már voltunk olyan helyzetben, amikor valakit folyamatosan győzködni kellett arról, hogy ő úgy jó, ahogy van, és számunkra fontos, de minden igyekezetünk ellenére mégis visszasüppedt szerethetősége tagadásába, akkor tudjuk, hogy ez mennyire nehéz szerep. Meghallgatja visszajelzésünket, de gondolatban megrágja, majd elvitatja azok igazságát. Így lassanként azt érezzük, hogy kifogytunk az érvekből.

Aki nem szereti magát, másnak sem tudja elhinni, hogy ő szerethető. Kételkedését kivetíti a mellette levőkre, akik eleinte próbálják megerősíteni ebben, óvó-védő szerepkörbe helyezkedve, de a sikertelen megerősítési kísérletektől egyre frusztráltabbá válnak.
Ez valahol egy mindig negatív önbeteljesítő kör, valahogy így: „Nem lehet engem szeretni – hiába mondja, úgyse hihetem el, hogy szeret – eltávolodik, tehát tényleg szerethetetlen vagyok”.

Pár közbeiktatott dimenzió azonban kimarad ebből: például, észrevettem-e, hogy fenntartom magamnak ezt a szemléletet? Miért tartom fenn? Mivel érem el valójában az eltávolodást?

Megengedem a másik embernek, hogy ő másképp lásson, mint én saját magam?

A gyenge önbizalmú emberek kivetítik félelmeiket a hozzájuk közel állókra, így gyakran az ő érzéseiket és elfogadásukat kérdőjelezik meg ahelyett, hogy megvizsgálnák, ők maguk miért képtelenek meglátni magukban a szerethetőség forrásait.

Út a szeretet megengedéséhez

A gyógyulás első lépése, hogy azonosítjuk azokat a tévhiteket, amelyekkel benne tartjuk magunkat a szeretet elutasításának zárt rendszerében. A második pedig, hogy feltérképezzük; honnan erednek ezek. Mi bennünk a szeretet „mértékegysége”? A jó teljesítmény, a tökéletes külső, a hatalmas baráti kör, a különleges tehetség? Mondta-e bárki valaha, hogy szerethetőek vagyunk, és ezt mire mondta? Mit dicsért, mit azonosított értékként bennünk? El tudtuk-e hinni valaha is bárkinek, hogy megérdemeljük a szeretetet?

A mai, tökéletességet hajszoló világban a szerethetőség megítélése torzul: a különbségeket egyre kiélezőbb, aránytalan versengésbe csap át. Ennek jó részéről nem tehetünk, hozza magával a külvilág. Van azonban egy pont, amit átértékeléssel, megértéssel még befolyásolhatunk. Ez pedig az a belső vértünk, amit otthonról és a fontos kapcsolatainkból származó élményeinkből hozunk. Nevezetesen, hogy mennyire alakult ki egy reális képünk a képességeinket, kinézetünket, bármilyen pozitív-negatív adottságunkat illetően? Vajon mennyire engedte meg eddigi életünk során a külvilág, hogy elvárásoktól függetlenül, bűntudat nélkül fogadjuk el a szeretetet?

Hol tartok az önszeretetben?

Nézzünk meg egy apró vizualizációs gyakorlatot. Hunyjuk be a szemünket, vegyünk három-négy mély lélegzetet, miközben orrunkon szívjuk be, és szánkon át fújjuk ki a levegőt, majd képzeljünk el egy házat. Figyeljük meg, milyen környezetben látjuk, milyen állapotban vannak a falai. Benyomás szempontjából mi a meglátásunk: biztonságérzetet kelt ez a ház, vagy inkább félelmet, elkerülésre emlékeztető érzéseket? Volna-e kedvünk bemenni és szétnézni, vagy inkább biztos távolból figyelnénk tovább?

Ez a ház most a lelkünket, belső önmagunkat szimbolizálja. Állapota nagyon is meghatározó jelentőségű, hiszen érzésben átadja azt, ahogyan a saját emberi minőségünk, belső állapotunk, teljes mivoltunk kapcsán érzünk. Ne ijedjünk meg, ha most még romos ez a ház! Ne írjuk le reménytelen esetként magunkat, inkább nézzünk egy kicsit körül. Itt tartunk most.

Ahogy már beszéltünk erről az önelfogadással kapcsolatos cikkünkben, nagyon fontos a saját magunkkal való „jól-lét” előidézésében, hogy képesek legyünk megengedni magunknak az olykor kellemetlen, nehéz érzéseink megélését is, mint a feszültség vagy a fájdalom. Nem cél elnyomni őket; az, hogy megengedjük magunknak, hogy rájuk nézzünk és megértsük hátterüket, a feldolgozás és a megbékélés egy fontos lépése. De ebbe nem ragadhatunk bele, hanem meg kell látni a múlt sablonjaitól független jelen lehetőségeit is. Mivel tartom fenn most a szeretet elfogadásának képtelenségét? Ha ezt látom; változtatni is tudok rajta.