„Egyik élet sem ér véget útközben” – A Vállald fel bátran önmagad című könyvet ajánljuk

Tipikusan azok közé tartoztam, akiket, ha elolvasnak egy olyan jellegű címet, mint ami Ichiro Kishimi és Fumitage Koga „Vállald fel bátran önmagad” című könyvének borítóján díszeleg, azonnal elönt a szkepszis. Az önsegítő könyvek stílusát idéző megfogalmazás azonban pozitív csalódás, hiszen a könyv rácáfol ellenérzéseinkre. Formájában, kivitelezésében és tanításaiban ugyanis egészen más, mint amit várnánk tőle.

Eredeti címén: The Courage to be Disliked, mely durva fordításban valami olyasmire utalna, hogy „bátran legyünk nem közkedveltek”. A provokatív cím azonban nem önzésre és mások érzéseinek figyelmen kívül hagyására bátorít. Sokkal inkább a külső és a magunk által teremtett, belső elvárások nyomása alól próbál felszabadítani.

Honnan ered, és hova ér?

Jöjjön egy kis bevezető rész, ami segít összerakni, mire épül fel a könyv alapgondolata. Alfred Adler pszichiáter az úgynevezett individuálpszichológia atyja, amely azt hirdeti, hogy gyerekkorban az alacsony társadalmi státusz vagy a közízléstől kissé elmaradó fizikai adottságok lenézéshez és mellőzéshez vezethetnek a környezetünk részéről, ami frusztrációt és kisebbrendűségi komplexusokat kelt.

Mindez rögzülhet, és akkor is elkísérhet, amikor körülményeink már megváltoztak. Egy hamis énkép jöhet létre, ami a későbbiekben további kudarcokhoz, sőt akár pszichoszomatikus zavarok kialakulásához vezethet. Azonban

ha képesek vagyunk érzéseink gyökereit megvizsgálni,  létrejöhet egy másfajta, úgynevezett kreatív én, aki jelentéssel és értelemmel láthat el bennünket. Magyarán megtanulunk másképp nézni sorsunkra, változtatunk a szemléletünkön, s ezen keresztül a körülöttünk lévő világ is megváltozik.

A szerzőpáros idősebbik tagja, Ishiro Kishimi  a harmincas évei közepén járt, amikor elkezdett foglalkozni az adleriánus szemlélettel. Alapvetően a klasszikus nyugati filozófia és Platón tanainak tanulmányozójaként és szakértőjeként tevékenykedett, mellette az eudaimonikus elmélettel foglalkozott, mely a boldogság mibenlétére keresi a választ.

Fumitage Koga, a nála több mint húsz évvel fiatalabb szerzőtárs mentort és tanárt keresett benne, amiből életre szóló barátság született.  Megvitatták a világ fontos kérdéseit Adler tanain keresztül, tulajdonképpen leképezve Szókratész és Platón filozófiai vitáit az életben, s ezekből a gondolatokból született meg a könyv.  Mi olvasók ennek folyamatát követhetjük nyomon két fiktív, de félig-meddig mégiscsak valóságos karakter beszélgetése mentén, csak éppen teljesen közérthető és elvihető gondolatok formájában.

Mindannyiunk dilemmái

A Vállald fel bátran önmagad című könyv felépítésénél figyeltek rá a szerzők, hogy ne unjuk el magunkat a filozófiai és pszichológiai elméletek halmazában, épp ezért szokatlan módon, párbeszédes formában íródott. Félreértés ne essék, ne a görög drámák szerkezetét asszociáljuk hozzá, sokkal inkább olyan érzést kelt, mintha egy baráti beszélgetésnek lennénk fültanúi, miközben akarva-akaratlan olykor azonosulunk a kérdezővel.

Nem is véletlenül, hiszen a főszereplő karakterét úgy gyúrták össze, hogy könnyen beleképzelhessük magunkat a helyébe. Adott egy a boldogságkereső mítoszokkal szemben nagyon szkeptikus fiatalember. Távolságtartása nem véletlen; sok terhet cipel magával. A múltjából feldolgozatlan sérüléseket, melyeket a családja okozott, miközben a munkahelyén nem igazán tud kiteljesedni, számos gátlása és komplexusa van a külsejét és az élete menetét illetően.

Folyamatosan úgy érzi, hogy nem ott tart, ahol a külvilág és az élet rendje szerint kellene. Mivel nagyon távol érzi magát az ideális állapottól, ezért tele van kisebbrendűségi érzésekkel és frusztrációval.

Nehézségei megkeserítették, pesszimista beállítódásban sodródik a hétköznapokban, ezért már ott is támadó szándékot lát, ahol valójában nincs. Nem nehéz vele azonosulni, hiszen sokan küzdünk kétségekkel a külsőnket, az életpályánkat, párkapcsolati státuszunkat, családi hátterünket, baráti kapcsolatainkat illetően. „Hol tartunk és milyenek lehetnénk” örök dilemmája kínoz. Valószínűleg rengeteg dolgot tudnánk felsorolni, hogy mi minden hátráltat jelenleg a boldogságunk megélésében.

Történetünk egyik főszereplője tehát elakadt; úgy érzi, csak egy helyben toporog az élete. Végső tanácstalanságában keresi fel a sikeres, idős filozófust, hogy megvitassa vele kérdéseit. Azzal az eltökéltséggel érkezik, hogy nem lehet meggyőzni őt a dolgok változtathatóságáról. Kettejük beszélgetésében azok az emberi mantrák kerülnek terítékre, melyek az általános megítélés szerint akadályozhatnak bennünket a boldogság elérésében. Ilyen például, hogy: „miért nem szeretjük önmagunkat; miért és hogyan használjuk a kisebbrendűségi komplexust, mint kifogást; hogyan küzdjük le elismerés iránti vágyunkat”, és még sok mást. Néhány ízelítő gondolat következik a teljesség igénye nélkül, hiszen olyannyira tartalmas és magvas ez a könyv, hogy képtelenség lenne mindazt átadni, amit feldolgoz.

Megfelelés helyett: szabadság

Ha dióhéjban kellene összefoglalnom, azt mondanám, hogy

ez a könyv megvilágítja, mennyi béklyót cipelünk magunkkal és teremtünk a jelenben is, amivel akadályozzunk a saját kiteljesedésünket.

Hogy mennyire sokszor nem merünk szembenézni azzal, hogy nem csak óriási népszerűséggel,  fantasztikus és kimagasló életúttal, külsővel, látszattal lehetünk valakik; és nem attól kellene a boldogságot remélni, hogy megkapjuk-e a külső elismerést, a hátba veregetést.

Miről is szól a megfelelés elengedése? Hogyan legyen bátorságunk felvállalni, ha nem akarunk mindenkinek minden áron megfeleli; közkedveltnek lenni? Egy olyan világban, mint a mai, amikor a közösségi média térhódításával óriási súlya lett a látszatnak, soha nem volt ekkora szükségünk arra, hogy pozitív visszacsatolásokat kapjunk másoktól. Közben azonban észrevétlenül elkezdtük elfelejteni, sőt lekicsinyelni, hogy „like”-ok és a külső elismerés más formái nélkül kik vagyunk.

A közízlésre figyelünk, amitől elkezdünk sablonos, homogén bábukká formálódni, s közben elveszíteni egyediségünket. De közben boldogok vagyunk? És ha igen, mások véleményétől, elfogadásától függetlenül is azok lehetünk?

Az egyik legtalálóbb gondolata a könyvnek számomra pontosan az volt, hogy a dicséret sokszor burkolt manipuláció, épp ezért egy torzító dolog. Nem rólunk szól, hanem „értékítélet, amelyet egy megfelelő képességekkel rendelkező személy alkot egy képességekkel nem rendelkező személyről. Ezért, ha az lesz a célunk, hogy a dicséretet kiérdemeljük, olyan életmódot fogunk választani, amely megfelel egy másik ember értékrendjének.” Mint a mintagyerekek, akik nem szeretik, de mégis magolják a matekot, hogy elnyerjék szüleik tetszését, s felnőve rádöbbennek, hogy nem mernek saját preferenciák mentén élni. Igazán nem is ismerik magukat.

Tulajdonképpen alá-fölé rendeltségi kapcsolati helyzetet teremt a dicsérettől való függés, tehát horizontális viszonyt, amiben nem érezhetjük magunkat másokkal egyenrangúnak. Viszont Adler szerint úgy lehetne ezen változtatni, hogy közben pozitív visszacsatolást is adjunk a másiknak, ha egy egyenrangúbb viszonyra törekszünk. Tehát dicséret (avagy burkolt értékítélet közvetítése) helyett az örömünket, köszönetünket fejezzük ki.

„Csak akkor tudjuk a saját életünket élni, ha nem vesszük figyelembe mások ítéletét, nem félünk attól, hogy nem fognak kedvelni, és megfizetjük az árát azáltal, hogy talán soha nem fogunk elismerést kapni. Másképpen nem lehetünk szabadok.”

Kifogások keresése helyett szemléletváltás

Biztosan ismerünk olyan típusú embereket, akik nem engedik meg, hogy segítsünk rajtuk. Ellenben szeretnek panaszkodni és az élet áldozataként megélni önmagukat. Adler szerint ezek az emberek szinte dicsekszenek a balszerencséjükkel, s valójában meg akarják úszni, hogy felelősséget kelljen vállalni a változásért.

Mennyivel könnyebb azt mondani, hogy azért nem leszek sosem boldog, mert ez és ez van az életemben, mintsem azokkal az adottságokkal kezdeni valamit, amik a jelenben megvannak? De ehhez fogható, amikor a múltra hivatkozunk folyamatosan, vagy a jövőtől szorongunk, és közben nem vagyunk itt és most jelen.

„A múlt felemlegetése nem más, mint menekülő útvonal. Ellenben az élet pillanatok sora. Ha ezt megragadjuk, nem lesz többé szükség a történetre.” Adler szerint mivel vannak dolgok, amiken nem változtathatunk sajnos, ezért valamilyen szinten el kell fogadnunk ezeket, és megkeresni életünkben azokat a részeket, amikre igenis van ráhatásunk.

„Mivel sem a múlt, sem a jövő nem létezik, beszéljünk a mostról! Nem a tegnap vagy a holnap határozzák meg. Itt és most történik.”

Ehhez hasonló kifogáskeresés, amikor úgymond „elhalasztjuk az életünket.” Boldog lehetnék, ha egyszer ez és ez történne – sokszor hallott frázis, mely közben általában minimális erőfeszítéseket teszünk a változásért. Vagy még azokat sem, így az élet csupán türelmi időnek tűnik. De amikor például kitűzünk magunk elé egy célt, mondjuk, hogy teljesítünk egy felvételi vizsgát, akkor az itt és most valóságos dologgá válik.

A Vállald fel bátran önmagad című könyv tisztázza a fogalmi tévedéseinket is, például a sokat emlegetett  kisebbrendűségi érzést. Kiderül belőle, hogy ez nem egy ördögtől való dolog, hiszen fejlődésre ösztönözhet bennünket; ha például nem vagyunk elég olvasottak és ez zavar, elkezdhetjük beleásni magunkat a szépirodalomba. Ellenben a kisebbrendűségi komplexus az, amit hamis irányt követve arra használhatunk, hogy mentségeket keresünk a változás elkerüléséhez.

„A kődarab tehetetlen. Ha egyszer elindult a lejtőn, addig fog gurulni, amíg a gravitáció és a tehetetlenség hatnak rá. Ám mi nem vagyunk kődarabok. Képesek vagyunk megállítani lefelé botladozó énünket és felfelé mászni.”

Az élet tánca

Talán az egyik legmeghatározóbb gondolata a könyvnek az a rész, amikor arról beszélnek, hogy az élet elvihető pillanatokból áll, melyet a tánchoz lehetne hasonlítani. Ha folyton úgy képzeljük el, mintha egy utazáson vennénk részt, ahol unottan figyeljük a tájat, míg oda nem érünk a célhoz, akkor az nem nevezhető igazi életnek. Hiszen valóban nem élünk ilyenkor, úgy igazán. Segíthet, ha úgy éljük az életet, mint amikor egy táncban veszünk részt. A pillanat öröméért tesszük, az itt és mostban; tart, ameddig tart. „A táncban maga a tánc a cél, és senki nem azzal foglalkozik, hogy valahová megérkezzen.” Csak éljük a pillanatot, és nem attól tesszük függővé saját értékességünket, hogy sikerült-e elérni azt a népszerűséget, amire vágytunk, milyen szakmai sikereket tűztünk ki és hol tartunk ezekben.

„A hegedűvel táncolók közül lesznek olyanok, akik nem térnek le az útról, és hivatásos zenész válik belőlük. A jogi szakvizsga táncosai közül lesznek olyanok, akikből ügyvéd lesz. Vannak, akik az írás táncát választják és író lesz belőlük. Természetesen megtörténik, hogy teljesen máshol kötnek ki.

Viszont egyik élet sem ér véget útközben.

Elég, ha elégedettséget érzünk ott és akkor, ahol és amikor táncolunk.”

A könyvön végigívelő párbeszédből kiderül, hogy az élet nem verseny, ahol mindaddig, míg vetélytársként tekintünk egymásra és hasonlítjuk magunkat, eltaszítjuk magunktól az önelfogadást. Valójában bajtársak vagyunk, néhányan előrébb tartanak a pályán, mások hátrébb, de mind egyfelé tartunk.  Épp ezért tegyünk egy lépést hátra, és nézzük csak így, az itt és most pillanatában magunkat, mert a jelenből lesz egyszer a múlt, és ennek pilléreiből építjük majd a jövőnket.

Elvihető és megfontolandó gondolata a könyvnek, hogy mire érdemes figyelni, ha tényleg fel akarjuk szabadítani magunkat attól a nyomástól, amit valójában egy idő után már nem kívülről kapunk. Önmagunknak teremtjük.  Nem éppen strandtáskába való, könnyed olvasmány, de mégis közérthető, melynek végére érve kételkedésem megtört. Úgy tettem le a könyvet, hogy közben azt éreztem, sok mindent helyére került bennem, erősebb, tudatos jelenléttel és bizalommal tekintek a jövőbe.