„Nagyjából megtűrjük egymást a holnappal” – Hogyan segíthet a popzene a gyászban?

„Mi volt előbb? A zene vagy a szenvedés?” A kérdés a Pop, csajok, satöbbi című filmben és könyvben hangzott el, miután a főszereplőt, Robot elhagyta a barátnője. Valószínűleg sokunknak van olyan élménye, hogy egy nehéz élethelyzet feldolgozását bizonyos zeneszámok segítették, de lehet, hogy volt olyan dal, ami minden alkalommal ugyanazt a szomorú eseményt juttatta eszünkbe. Nem csoda, hiszen a zene nemcsak a boldogságban, hanem a fájdalmunkban, akár gyászunkban is velünk lehet, körülölelve, megtartva minket, miközben az érzéseink megélését, átélését és elviselését segíti.

2021. szeptember 30-án az Aurórában tartottunk beszélgetést Hargitai Andrással zenehallgatás és gyász témájában. (A teljes beszélgetés itt hallgatható meg.) Annyi inspiráló gondolatunk született még, ami nem fért bele a program idejébe, hogy úgy gondoltunk, megérne még egy írást a téma néhány további pszichés aspektusának kifejtése.

A popzene tulajdonképpen gyászfeldolgozásra született, sőt az „elhagyott a szerelmem” vagy a „csalódtam és összetört a szívem” toposza valójában már a népzenében is megjelenik.

A kapcsolati veszteségek megéneklése, az érzelmi fájdalom dalba foglalása könnyebben emészthetővé teszi az eseményeket. Mindez a kezdetben elfogadhatatlan veszteség elfogadását segíti, ami tulajdonképpen a gyászmunka célja és eredménye.

Miután azt éljük meg, hogy minden összeomlott körülöttünk vagy bennünk, csak azután tudjuk megkezdeni az újraépítkezést, hogy békére leltünk.

Az élet elképzelhetetlen nélküle

Vagyis veszteségek nélkül. Aminek az élménye viszont lehet annyira fájdalmas, hogy szabályosan elválaszt minket önmagunktól és attól, amit addig tudtunk a világról. Ekkor beszélünk pszichés traumáról. A traumából a gyógyulás útja az újrakapcsolódáson keresztül vezet, a töredékes valóság újbóli összeillesztésével, a folytonosság megteremtésével a „kizökkent időben”.

Veszteségélmények széles skálája kapcsán élhetünk át gyászt: egy szeretett személy halála, egy kapcsolat megszakadása, kisállatunk elvesztése, az egészségi állapotunk megváltozása, lakhely- vagy iskolaváltás, egy új életszakaszba lépés, egy súlyos csalódás vagy kudarcélmény, de régen várt, mégis nagy változást hozó események hatására is. A sor még hosszan folytatható, és elmondhatjuk, hogy a veszteségek megtapasztalása természetes és elkerülhetetlen része az életünknek.

„Ami volt, az most nincs és ennyi”*

Bár nem minden esetben nézünk szembe közvetlenül a halállal, a felsorolt élményekben mégis közös valaminek a végleges és végérvényes lezárulása.

A gyász valójában nem más, mint egy hosszú alkalmazkodási folyamat, ami során felkészülünk arra, hogy elfogadjuk, hogy az életünk örökre megváltozott. Mert nem lesz már ugyanaz az élet az elvesztett fontos személy, egy kapcsolat vagy egy álom nélkül.

Ahhoz, hogy az átmenet érzelmileg is átélhető legyen – hiszen maga a gyászmunka egy érzelmi folyamat –, szükségünk van bizonyos rítusokra. Azok a szertartások, amelyek keretén belül önmagunknak vagy a közösségünknek kimondhatjuk a veszteség tényét (ilyenek a búcsúztatók vagy a temetés), ha nem is azonnal elfogadhatóvá, de valóssá tehetik valami fontosnak a végét. Ahhoz, hogy megtörténhessen a sokszor emlegetett továbblépés (az elengedés), ki kell mondani: valami, ami tegnap még megvolt, ma már nincs. Ezzel pedig az addigi életünk végérvényesen megváltozik.

„nagyjából megtűrjük egymást a holnappal”*

Nem véletlen, hogy a rítusaink állandó kelléke a zene. Ahogy a rítus lényege a veszteség tudatosítása, úgy sokszor a zene teremti meg azt a közeget, amiben megtörténhetnek azok a lelki folyamatok, melyek nagyon fájdalmasak, mégis szükségesek a gyógyuláshoz.

„Emotions need motion.” – „Az érzelmeknek mozgás kell.”, mondja egy, a pandémia kapcsán sokat idézett cikkben David Kessler gyászterapeuta. A hétköznapokban azt gondolhatjuk, hogy nincs idő a fájdalomra, nincs idő az érzelmekre. A sírást hagyjuk meg az arra kijelölt alkalmakra, vagy csak lépjünk tovább. Ez azonban nem megy a gyászmunka nélkül. A gyász valójában nem más, mint annak a folyamata, hogy képesek leszünk elfogadni az elfogadhatatlant.

Az érzelmeink megfelelő mederbe tereléséhez fontos, hogy megfelelő csatornákat találjunk. A búcsúszertartások „szomorú” zenéi önmagukban is mélyen megérinthetik a lelkünket, spontán sírásra késztetve minket. De hasonlót élhetünk meg akár egy film végén, amikor meghalljuk a drámai vagy megható zárójelenet alatt a zenét.

Én magam például az összes olyan film záróképeinél sírok, ami valamennyire tetszett és átélhető volt számomra.

A sírást általában megkönnyebbülés követi, így segít tehermentesíteni a testünket és a lelkünket is. Érdekesség, hogy a szomorú gyászzeneként azonosított rekviem szó egyszerre jelent gyászmisét és latinul megnyugvást is. Mondhatjuk tehát azt, hogy a megnyugvásnak a gyászban ára van, szomorúság nélkül nem megy. Ennek egyik zseniális megjelenítése az Agymanók című animációs film is, ahol kiderül, hogy Bánat nélkül nem tud továbblépni a főhős.

A megnyugvás, az akár rövid pillanatokra átélt béke érzése lesz az, ami segít elviselni a jelen bizonytalanságát és szembenézni az örökre megváltozott holnap lehetőségeivel. Így már lehet, hogy más jelentést kap a „nyugodjon békében” kívánság is. És sokszor a szomorú zene is lehet a béke szigete.

„Ringasd el magad”

Hogyan segítheti a zene a veszteségeink elgyászolását? Milyen funkciói lehetnek a gyászban?

1. Érzelemszabályozó, átmeneti feszültségcsökkentő, „érzelmi szelep”: ami segít megnyugodni, amivel elringathatjuk magunkat. Nem csak képletesen, hanem szó szerint is: a zene ritmusára végzett, akár önkéntelen mozgások ritmikussága élettani megnyugtató hatással bír. Érzelmeink hullámai lassan a zene hullámaira kerülnek.

A moll hangnemű zenének, amit általában szomorúnak ítélünk, önmagában van fiziológiai nyugtató hatása (pulzus csökkenése, légzés lassulása, bőrellenállás csökkenése). Ezzel szemben a dúr hangnemű, „vidámabb” zene inkább élénkít, aktivizál.

Az aktuális, és lehet, hogy nagyon fájdalmas érzelmi állapotunkra rezonáló zenék összeválogatása akár már önmagában utat jelenthet az érzelmeink megéléséhez és ezek elviseléséhez is. Viszont ahogy a gyászban a teljes érzelmi skálától az érzéstelenségig minden átélhető, az is előfordul, hogy egy ideig egyáltalán nem vagyunk képesek zenét hallgatni, és ez is rendben van.

2. (Újra)kapcsolódás: önmagunkkal, az érzéseinkkel. Ebben mind a dallamvilág, mind a zene szövege segíthet, utóbbi a kimondhatatlan érzelmek szavakba öntésével teremt kapcsolatot belső világunkkal. Ha a szomorúságról és elhagyatottságról szólnak is a dalok, melyekhez a gyászban nyúlunk, mégis lehet az az élményünk, hogy nem vagyunk egyedül – az érzéseinkkel.

3. Traumából művészet: Victor Hugo szerint „a zene azt fejezi ki, amit szavakba önteni nem lehet, de amiről hallgatni is lehetetlen” – idézi Janka Zoltán pszichiáter a zene gyógyhatásait vizsgáló összefoglaló tanulmányában. A gyász nagyon termékeny folyamat is lehet, és nemcsak a zene hallgatása, hanem annak megírása, éneklése, eljátszása is segíthet minket benne. Az alkotás valójában egy helyreállító mechanizmus: pusztulás után teremtés, az élet természetes ritmusa, az élet győzelme a halál felett; az elpusztult helyett örökkévaló, maradandó lenyomat születik, ami egyúttal emléket is állít annak, ami elveszett.

4. Menedék, kapaszkodó, biztonságos hely: ezt is jelentheti a zene. Akár hallgatjuk, akár mi magunk műveljük. A krízisben, amikor azt éljük meg, hogy minden bizonytalanná vált, önkéntelenül is keressük az ismerős, biztos pontokat. Veszteség esetén ez fokozottan igaz lehet, ragaszkodunk, kapaszkodunk például az emlékekbe, vagy bármibe, ami még megmaradt. Szükségünk van egy komfortzónára, ami amellett, hogy ismerős és kiszámítható, a vigasz érzését is adja (az angolban a comfort szó egyszerre jelöli a kényelmet és a vigaszt).

Az újra és újra lejátszott zeneszámok egyrészt ezt a biztonságos ismerősségélményt nyújtják, másrészt a folyamatos ismétlés a végnélküliség illúzióját is adhatja. A túlzott ragaszkodás azért egy bizonyos pont után akadályozhatja a feldolgozást. A megbékélés viszont magával hozza az elengedést.

5. A hiány ellenpólusa, a nosztalgia: gondolhatunk erre is egyfajta menedékként vagy menekülési útként. A nosztalgikus, keserédes, békebeli hangulat, ami felidézhető bizonyos zenékkel, átmenetileg segíthet a gyászban érzett hiánnyal való megküzdésben. Lehet, hogy bizonyos dalok valakire (“az ő kedvenc dala volt”), egy életszakaszra, élményre vagy kapcsolatra emlékeztetnek (“a mi közös dalunk”, “ez a szám szólt akkor”, “ezt abban az időszakban nagyon sokat hallgattam”). A nosztalgia valójában elvágyódás a jelenből abba a (talán idealizált) múltba, amikor még minden rendben volt. De legalábbis ismerősek, kiszámíthatóak voltak a keretek, szemben a jelen és a jövő elviselhetetlen bizonytalanságával.

6. A rítus része, közvetítő közeg: a búcsú rituáléiban a zene mint közvetítő közeg van jelen. A közös zenehallgatásban, éneklésben vagy zenélésben megjelenik az érzelmek nyelve, mint közös nyelv.

Kimondhatóvá tenni

Már szinte közhely, hogy a halálra tabuként tekintünk, de ugyanígy viszonyulunk a gyászhoz is. Az elvárások valahogy így néznek ki: “ne sírj, csak a temetésen, és lehetőleg hétfőre szedd össze magad, és menj dolgozni, ahogy addig.” Ezzel szemben a krízis valósága a kontrollálhatatlan érzelmi hullámzás, amire legszívesebben gyógyszert vennénk be.

A gyászra azonban nincs orvosság, hiszen maga a gyász az, ami bármilyen nehéz is, a gyógyírt jelenti a veszteség fájdalmára.

A tabuk megtörése viszont a kimondással, a kimondhatóvá tétellel kezdődik, és ebben ma már komoly szerepet kap a popzene. Egyre inkább megjelennek az érzelmi tabuk ledöntésének törekvései, és az érzelmi őszinteség például a gyász kapcsán. A magyar rapper, Krúbi például hihetetlen hitelességgel volt képes zenéjében megfogalmazni a testvére halála miatt érzett fájdalmát Jéghideg című dalában, amiben a gyászfolyamat minden egyes érzelmi állapota fellelhető.

Álljon itt a dalból egy részlet a valódi lelki átkelésről – egészen az elengedésig.

Dúdoltál nekem egy dalt

Én majd felkelek fejemben ezzel a szólammal

Hogy megköszönjek mindent

És elmondjam remélem nem kell

Többé írnom rólad dalt.

Felhasznált források:

Scott Berianto: That Discomfort You’re Feeling Is Grief. ITT.

Dr. Janka Zoltán: Musica et medicina. Orvosi Hetilap 2019; 160(11): 403–418. ITT.

Tanult Tehetetlenség: Zenefogyasztás és gyász (Hargitai András, Horváth Gabriella). Auróra, 2021.09.30. ITT.

Idézetek:

Címadó és *-ozott idézetek: Krúbi: Jéghideg

Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi

William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi, ford. Arany János

LGT: Ringasd el magad