Hogyan öltöztessem ünneplőbe a szívemet, ha kizökkent az idő? – A rítusok, ünnepek jelentősége az életünkben

Szerző: | 2021. 12. 17. |

„Másnap visszajött a kis herceg.
– Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra is.
– Mi az, hogy szertartás? – kérdezte a kis herceg.
– Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek – mondta a róka. – Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.” (A kis herceg)

Mégis hogyan öltöztessük díszbe a szívünket, amikor „kizökkent az idő”?

2021 végén már a második évünket éljük úgy, hogy az eddigi, akár hétköznapi, akár ünnepi szokásaink teljesen másképp zajlanak, mint korábban. Folyamatos alkalmazkodást igénylő körülmények mellett szembesülhetünk az addigi biztonságos kereteink megváltozásával. A korábbi napi rutinunk mellett átalakulhatott a személyes kapcsolattartás is, ami sokszor az online térre tevődött át, új rutinok kialakítását hozva magával.

Az ünnepek, a hozzájuk tartozó szokások (rítusok) jelentősége vagy felértékelődött vagy átalakult. Lehet olyan, ami a megváltozott körülmények mellett is megmaradt, stabil kapaszkodót nyújtva a “kizökkent időben”.

Más rítusok, például a személyesen ünnepelt születésnapok, a korábban szokásos céges karácsonyi vacsora, vagy akár a nagy családi karácsonyozás hiánya is fájhat, az ekkor érzett szomorúságunk viszont rávezethet arra, mi igazán fontos számunkra az ünnepben.

„Ez a nap más mint a többi”

A rítusok vallási és világi alkalmakhoz kötődő, meghatározott cselekvési, viselkedési formák. Ezek lényege, hogy rámutassanak valami fontosra, átélhetővé tegyenek egy különleges, érzelmi tartalommal teli eseményt. Lehetnek ismétlődő események (születésnap, az évkör ünnepei, mint a karácsony, a szilveszter, de akár a vasárnapi ebéd is), vagy egyedi alkalmak, búcsú- vagy beavatási szertartások (mint a búcsúztatók, a temetés, a halotti tor, a ballagás, az esküvő). Ezek a szertartások legtöbbször közösségben zajlanak, amikben átélhetjük és erősíthetjük a valahová tartozás élményét, a kötődést azokkal, akiket vendégül látunk az ünnepi asztalunknál, vagy meghívunk a születésnapunkra.

A rítusok – Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta szavaival élve – valójában érzelemmel telített szokások. Minden rítusban közös, hogy egy érzelmileg jelentős eseményt jelölnek, ami változással jár. Helyet kaphat bennük valaminek az elengedése, valami újnak az eljövetele, beengedése, az ezt megelőző felkészülés, várakozás (például adventkor).

A rítusok hidat teremtenek, segítve az átmenetet a „már elmúlt” és a „még nincs” állapotában, ami a maga bizonytalansága miatt jellemzően érzelmi feszültséggel jár – gondoljunk csak mondjuk egy ballagásra vagy egy munkahelyi búcsúztatóra. Ez az emocionális töltet, intenzitását tekintve, a várakozás izgalmától egészen a krízisállapotig terjedhet. A rítusaink erre a köztes állapotra irányítják a figyelmet, a szertartásszerűen meghatározott cselekvések, viselkedések a maguk előírásaival mind tulajdonképpen segítenek elviselni az ezzel járó bizonytalanságot.

Például különleges öltözékeket veszünk fel, bizonyos ételeket eszünk, zenéket hallgatunk, vagy akár a rítus része a „mágikus” erővel felruházott szavak, köszöntések, kívánságok megfogalmazása is. A rítusoknak „forgatókönyve” van, aminek eleje és vége, benne a résztvevőknek meghatározott szerepe van, ezzel biztonságot, iránymutatást adnak, és utat engednek az érzelmeink folyamának.

A folytonosság élménye

Nagy segítséget nyújthat mindez nehéz élethelyzetek feldolgozásában, mint egy veszteség. A gyász különböző rítusai, mint a temetés, az elvesztett személytől való búcsúzás és a róla való megemlékezés szokásai nem csökkentik azonnal az érzelmi fájdalmat, de segíthetnek a gyógyulás folyamatában. Sokszor pont a rítusok hiánya nehezíti meg a feldolgozást, a veszteség elfogadását: „az fáj a legjobban, hogy még csak el sem búcsúzhattam tőle” – hallottam már több kliensemtől is, akik komplikált gyászfolyamaton mentek keresztül.

De nem csak haláleseti gyásszal kapcsolatosan szembesülhettünk a rítusok hiányával a pandémia-sújtotta időkben. Elmaradt ballagással, esküvővel, nyugdíjas búcsúztatóval, évfordulóval vagy akár karácsonyi ebéddel valószínűleg sokunknak lehetett élménye. Ezek közül valamire lehet, hogy azt mondjuk, pótolható, addig is lehet reménykedni, hogy később, vagy a következő évben megtartható lesz. Más esetekben viszont sokan, főleg az iskolát befejező gyerekek és fiatalok élték át átmenet nélkül egy különleges fontosságú – és mondhatni soha vissza nem térő – életszakaszuk lezárulását, majd egy következő életszakaszba lépést.

Onnantól válik ugyanis valódivá az átmenet, a „beavatás”, hogy kimondjuk, és ennek tanúi vannak. Az esemény rólunk szól, mellettünk vannak a számunkra fontos személyek és azok, akik számára ugyancsak nagy jelentőségű az adott esemény, ők a „beavatottak”. Erre szolgálnak az ünnepségek. Arra, hogy együtt éljük át az ünnepet, a kapcsolatot, a közösséghez tartozást, ami saját identitásunkat is erősíti.

A vallásos vagy világi ünnepeink, szokásaink az időt is strukturálják számunkra: megkülönböztetünk munka-, szabad- és ünnepnapokat, megünnepeljük (elbúcsúztatjuk) az évet, az évszakok múlását, hálát adunk azok ajándékaiért (a paraszti hagyományokban az aratás, a szüret rítusai, de akár a disznótor is ilyen). Ünneplünk születésnapokat, házassági évfordulót, meghatározott időnként osztálytalálkozót tartunk. Mindezzel nem csak megemlékezünk e fontos mérföldkövekről a közösségünkben, hanem az idő, az élet természetes menetére és múlására is emlékeztetjük magunkat, melyben e rítusok teremtik meg a folytonosságot, így segítve a mulandóság elfogadását.

A hétköznapokból való örömteli kilépés

A rítusok közös jellemzője a szabályozottság, a kiszámíthatóság. Hogy tudjuk, mi után minek kell következnie, és ezt meg is tudjuk valósítani. Mindehhez viszont fontos, hogy megteremtsük a „helyét” az ünnepnek az életünkben.

Ahhoz, hogy díszbe öltöztessük a szívünket, felkészítsük a lelkünket az ünnepre, a hétköznapokból való biztonságos és örömteli kilépésre, szükségünk van bizonyos „kellékekre”. Olyan külsőségekre, amik segítik a különleges alkalmak, az ünnepek átélését.

Karácsony környékén ilyenek a lakásunk díszei, az ünnepi teríték, illatok, zenék, ünnepi ételek, sütemények, amiket akár közösen is készíthetünk. Mindez jóval több mint tárgyak, külsőségek és üres szokások kötelező körei, ha mi magunk töltjük meg őket lelki tartalommal.

Ha a karácsony körüli rítusaink a vásárlásban merülnek ki, nagyobb eséllyel éljük meg azt, hogy ez is csak olyan, mint a hétköznapi rohanás, csak még több stresszel és pénzköltéssel. Mert mire is vágyunk ilyenkor? Talán éppen arra, hogy megálljunk, önmagunkra és a számunkra fontos kapcsolatainkra irányítsuk a figyelmünket.

Biztonságos menedék

Többektől hallottam, hogy egyáltalán nincs karácsonyi hangulatuk, vannak, akik nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget, inkább csak szeretnének túlleni az ünnep okozta stresszen. Míg másoknak az ünnepet megelőző várakozás nyújt biztonságos menedéket.

Magam az elmúlt körülbelül 5 évben, amióta meggyújtom az adventi koszorún a gyertyákat, az utóbbiak közé tartozom. Egy apró szertartás, egy reményteli gesztus, ami nem is csak a várakozás öröméről szól (hiszen nem várok vagy vágyom valami nagy dolog bekövetkeztére, “csak” valamire, ami minden évben úgyis bekövetkezik, mindegy is lenne, hogy foglalkozom-e vele), számomra ez a biztonság miatt érzett hála szimbóluma. Hogy van hol meggyújtanom a gyertyákat, eggyel többet, mint egy hete, de a számuk véges… és egy pár percig gyönyörködhetek a fényükben.

Tényleg csak annak örülök ilyenkor, hogy biztonságban vagyok. Ez a valódi menedék, amiért hálás vagyok – a rítus ezt segít tudatosítani és átélni.

Talán valami ilyesmire gondolhatott Pilinszky János az advent kapcsán, amikor arról írt, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”

A természet ritmusában

A természetben létrejövő ciklikus változások, a nappal és az éjszaka, a sötétség és a világosság, az évszakváltások, az élet, a halál, a növekedés, a lebomlás, majd az újjászületés ismétlődő körei önmagukban nem tekinthetők rítusoknak.  A természeti kultúrákban és számos ma is élő szokásunkban viszont ezekre hangolódó elemekkel találkozhatunk szerte a világban.

A téli napforduló is egy ilyen kitüntetett időszak. Az addig hosszabbodó éjszakákat – ami az elmúlásra emlékeztet és a befelé figyelésre, akár számadásra sarkall – fokozatosan felváltja a fény.

A karácsony időszakában számos kultúrkörben a „megváltó” fény megszületésének megünneplése történik. Erősítve ezzel magunkban és közösségünkben a reményt, a bizonyosság élményét, akár a belső erőforrásokat is, amelyekkel a következő év vagy a hosszú tél nehézségeivel is könnyebben nézünk szembe.

Ennek egyik szertartásos eleme a gyertyagyújtás, ami különböző ünnepekben és rítusokban is megjelenhet az (új) élet, a lélek, az otthon, az erő és a remény szimbólumaként egyaránt.

Hogyan használhatjuk ki a rítusokban rejlő lehetőségeket?

Emlékeztessük magunkat arra, ami valóban fontos, és ezt bátran osszuk meg másokkal! Lássunk néhány szempontot, miként is tehetjük segítőtársainkká a rítusainkat.

  • A tartalom számítson, ne csak a forma!
    Ha rendhagyó formában is, de kellenek a rítusok. Hogy ne csak tudjuk, hogy valami megtörténik velünk, hanem valóban érezzük, mert csak így jöhet létre a lélektani értelemben is valódi változás, az újjászületés. Még egy online lánybúcsú is jobb a semminél, hiszen az esküvő után ezt már nem lehet megtartani, hiszen az a lélektani pillanat, amiről a búcsúrítus szól, addigra már elmúlt.
  • Végezzünk önreflexiót!
    A születésnapi vagy évvégi számadás, a megállás és befelé figyelés mind olyan tevékenységek, amik egy biztos pontot jelenthetnek a jelenünkben, ahonnan ráláthatunk, mekkora utat tettünk meg valójában. Az egyre népszerűbb évrendező füzetek (például a Yearcompass) hasznos eszközök lehetnek ebben.
  • Legyenek valódi rítusaink!
    Olyanok, amikkel azonosulni tudunk, és jól érezzük bennük magunkat. Lehet, hogy a családi karácsonyok gyerekkorban megismert és szeretett menetét és szereposztását szeretnénk továbbvinni felnőtt életünkben, de át is alakíthatjuk ezeket, vagy teljesen új szokásokat is bevihetünk az életünkbe. A lényeg, hogy önazonosnak érezzük. Ismét Kozma-Vízkeleti Dánielt idézve: „ha átélt rítusokkal élünk, nem lesz szükségünk pót-rítusokra, amelyek igazából nem visznek bennünket sehová.”
  • Tudatosítsuk a hétköznapi rítusainkat is – a rutinokon túl!
    Ha nem is az intenzív érzések jutnak eszünkbe hétköznapi szokásainkról, mégis kötődhet hozzájuk a biztonság, a stabilitás, az öröm és a hála élménye, így nagyban hozzájárulhatnak a mindennapi jóllétünkhöz és kiegyensúlyozottságunkhoz. Egy egyszerű teázás is szertartássá válhat, ha megadjuk a módját és tudatosítjuk a biztonságélményünket erősítő, „megtartó” voltát.

Ugyanígy bevihetjük az ünnepet a hétköznapjainkba úgy is, ha megjutalmazzuk magunkat valamilyen gyengéd gesztussal akár kisebb sikereinkért is (ez lehet egy különleges étel vagy bármiféle szép vagy kedves dolog, amit szívesen kapnánk ajándékba). Ezzel emlékeztethetjük magunkat arra, hogy az erőfeszítéseink és úgy általában a létezésünk a mindennapokban is értékes.

 

Felhasznált idézetek:

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg, ford. Rónay György

William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi, ford. Arany János

Halász Judit: Boldog születésnapot

Pilinszky János: Advent

Kozma-Vízkeleti Dániel: Átélhető ünnep, vagy túlélendő stressz (online előadás) ITT.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Horváth Gabriella
Horváth Gabriella pszichológus, képzőművészet-terapeuta. A változásban éli meg az állandóságot, és a természetből merít energiát és inspirációt. Örök kíváncsisággal tekint a külvilágra, ami lelkesíti, azt szívesen megosztja másokkal is, emellett egyre inkább értékeli az önmagával töltött időt. Szereti, ha a dolgok színe és fonákja is látszik – hiszen így teljes a kép.

Pin It on Pinterest

Share This