2012 óta a mai napon, március 20-án ünnepeljük a Boldogság Világnapját. Olyan téma ez, amelyet sokan, sokféleképpen feldolgoztak már (többek között mi is, például itt, itt és itt), hiszen a “boldognak lenni” tétel a legtöbbünk listáján előkelő helyen szerepel, amikor felsoroljuk, mi mindenre vágyunk életünk során. Ezúttal azonban arra gondoltunk, hogy ahelyett, hogy ismét egy tudományosan alátámasztott, kutatási eredményeken alapuló cikket készítenénk a világnap alkalmából, inkább mi, a szerkesztőség tagjai írjuk le saját szavainkkal, mit jelent számunkra ez a bűvös, b-betűs szó. Gondolataink a boldogságról – Szívvel. Lélekkel. Nektek.

Szabó Eszter Judit:

Hogy mi jelenti számomra a boldogságot?

Megtanulni egy új tánclépést. Nevetni, amíg a könnyem kicsordul – magamon is. Hazasétálni a Duna-parton. Budapesten élni. Futni egy nagyot. A napsütés. Először meglátni a Balatont. Egy hátizsákkal elindulni. Kirándulni. Utazni. Felérni egy hegy tetejére. Jólesően elfáradni. Pihenni. Kiolvasni egy könyvet. Főzni. Útba igazítani egy ismeretlent. Összemosolyogni valakivel. Bedobni a hárompontost. Moziba menni. Jó filmet nézni. Ismerősként üdvözölni a közeli étterem pincérét. Csendben lenni. Beszélgetni. Üvöltetni a kedvenc számom. Finom ételt enni. Jó bort inni. Aludni. Sokat aludni. Álmodozni. Belekortyolni a reggeli tejeskávéba. Biciklizni. Szívből tapsolni a darab végén a színházban. Egy hosszú nap végén ágyba bújni. Írni. Olvasni. Szeretni. Ölelni. Kedvesnek lenni. Adni. Hazaérni.
Egyszerű dolgok. De hát minek ezt túlbonyolítani?

„A boldogság útszéli szemét, szedhet eleget, ki lenyújtja kezét, az érlelő kínt kell megérdemelni.”

Weöres Sándor szavaihoz nemigen tudok mást hozzáfűzni. Ez minden, amit a boldogságról mondhatok.

Szabó Anna:

Boldogság: a felismerés, hogy erre a megfoghatatlan, körülírhatatlan valamire (érzés? hangulat? benyomás?), amit boldogságnak nevezünk, még a fájdalmasan szürke hétköznapok legváratlanabb pillanataiban is rábukkanhatok, akkor is, ha folyton-folyvást alakot vált. Számomra épp ebben a folytonos metamorfózisban rejlik a valódi titka: néha igencsak keresni kell, hisz mindenütt más formában van jelen, de pont emiatt tud mindig meglepni váratlan felbukkanásával, még akkor is, ha egy nehezebb szakaszban azt hinném, teljesen eltűnt a színről. Pedig ott rejtőzik valahol, hiába vetnek rá árnyékot mindennapi szorongásaim, nyűgjeim, olykor tehetetlenségem fölötti dühöm, vagy épp elbaltázottnak hitt lépéseim feletti megbánásom.

Ez az örökké változó boldogság néha minden ok nélkül megjelenik, de van, hogy hosszú ideig várat magára, például, mire egy fájdalmas emlék hosszú évek után szívet melengető nosztalgiává szelídül. A változatosság azonban nem csak időben, de mértékben is jelen van: a boldogság néha elképesztően óriásira dagad, például, mikor rádöbbenünk, hogy a boldogságot nem kell dalban kérlelni, hogy jöjjön haza, mert már otthon vár; esetenként azonban az is elég az átéléséhez, hogy 3 hónap fogvacogtató zimankó után végre mérlegelnünk kell reggel, hogy akkor pulcsi, vagy kabát…

A boldogság számomra olyan, mint egy kismacska, amely, mintha nem lenne szilárd váza, képes átsurranni a kerítés szorosan rakott lécei között, vagy épp belehuppanni egy látszólag túl kicsi befőttesüvegbe. Mindig találhatunk életünkben egy kis zugot, ahova pont befér.

A legnagyobb boldogság pedig rádöbbenni, hogy jóval több, mint ezer karakterre lenne szükségem, hogy sorra vegyem a boldogság összes formáját, amelyben elkísér a mindennapok során, akár azért, hogy utat mutasson akkor, amikor eltévedek a saját kétségeim útvesztőjében, vagy, hogy mosolyt csaljon az arcomra, ha a szorongásaim felülkerekedni látszanak, esetleg, felcsillantson egy reménysugarat, ha a nehézségekben csak a kihívást látom, de szem elől tévesztem a kalandot.

Bibók Bea:

Reggelente a beszűrődő pirkadat és a csöndes hajnal friss levegőjét érzem… hozzásimulok a bőréhez, megfordulunk… illünk egymáshoz, álmodom. A kávé illata ébreszt, mikor még félálmomban a sivatag csöndjét hallgatjuk… álmomban emlékszem… a boldogságban meztelen a lelkünk, mint ahogy az ujjaink között pergő, ártatlan homokszemek… a csillagok ünnepi fényben tündökölnek, fekszünk a dűne tetején…szenvedély…a csönd más perspektívát jelent … máskor a tengerben fénylő planktonok cirógatása űz egymás karjaiba … közös csobbanás, a hullámok táltosodnak…üzekedés.

Létezem… egyedül is együtt magammal … a pillanat enyém, ízlelem.. érzem, ha jó, érzem, ha fáj .. a boldogság muzsikája lüktet bennem, hol mélyek, hol magasak a hangok…a dallamban minden elfér, néha a szünetek is kellenek.

A boldogság nem felezhető. Fülön csípem a pillanatban, a boldogság én vagyok. Ha búvópatakká válik bennem, akkor papírhajón utazva keresem a tengert , hogy majd igazi hullámlovasként tegyem magamévá.

Nem adom.. nem adom fel. Mert a név kötelez: Beáta = boldog.

Király Eszter:

A boldogság történés: törés, törekvés, törődés. (Én vagyok az út…)
A boldogság: tudni, mi nem az. (…az igazság…)
A boldogság: életben lenni. Életben legyek, én legyek ott, és tényleg benne legyek. (…és az élet.)
A boldogságnak szűk az én. Kinőni, és túlmutatni rajta.
A boldogság: észrevenni, hogy az vagyok.
A boldogság megszerzésének egyetlen módja: továbbadni.

A boldogság nem jár nekem, de én bármikor elébe járulhatok. A boldogság mindig tud mit kezdeni velem, velem viszont előfordul, hogy nem becsülöm sem őt, sem magamat. Nem a boldogság van nekem, hanem én vagyok a boldogságnak.

Mivel tökéletes és végtelen, csak én tartozhatok őhozzá, mert tökéletlen vagyok és véges. Ha nekem a legteljesebb, igaz boldogság kell, akkor a legteljesebb, igaz önmagamat kell odaadni a boldogságnak.
A boldogság JÓ IS, TE is, éN is.

Széles-Horváth Anna:

Egészen eddig nem tudtam, hogy létezik a boldogság világnapja. Amikor pedig megtudtam, akkor igazán jó érzéssel töltött el, hogy éppen március 20-ára esik. Arra a napra, amikor a férjemmel megkezdtük a közös időszámításunkat, most már 9 éve. Március 20. az évfordulónk dátuma. Számomra fontos szimbólum ez a véletlen egyezés, és nem azért, mert nem találtam meg önmagamat saját magamban már előtte, meg utána is. Hanem azért, mert onnantól számolom az igazi felszabadult létet. Attól az érzéstől kezdve, amikor pont jó vagy másnak úgy, ahogy vagy. És ő pont jó neked, ahogy van. Még akkor is, ha időközben össze-vissza csiszoljátok egymást.

Amit ebből a március 20-i napból viszek magammal, az nemcsak az elmúlt 9 évem, a felnövésem, az anyává válásom, az önismeretem, az imádott munkám, a megnyugvásom, a biztonságom, a szerelmem, a családom (mert ez nekem mind a Boldogság!) bevezetője.

Hanem egy igazán fontos csomag: a jelenlét képessége. Az első randevúnkon ugyanis nagyon-nagy erővel átjárt egy érzés: hogy ez most az. Addig is a megérzések embere voltam, azóta még inkább. Onnantól számolom, hogy mindig fényképezem a pillanatot. Hogy már a Most-ban ráfigyelek, mit jelenthet majd ez a sor az egész könyvet tekintve. És ez tényleg így van. Sokszor, amikor például bosszankodom a fiaimnak vagy a férjemnek valami hülyeségen, azt gondolom közben: mennyire jó, hogy ez a legnagyobb bajom! Milyen jó, hogy itt vannak! Egészségesek, huncutok és néha el tudnék futni tőlük a világ végére. De ezerszer inkább mégis maradok. Na mi ez, ha nem maga a boldogság?

Érdekesnek vagy hasznosnak találtad a cikket? Ha igen, akkor iratkozz fel  ingyenes hírlevelünkre, így biztosan nem maradsz le a legizgalmasabb pszichológiai témájú hírekről, programokról és cikkekről.

Fotó: itt és itt

Szólj hozzá!

Pin It on Pinterest