Meddig hibáztathatjuk a világot, és mikortól nézzünk magunkba? – A járatlan út című könyvet ajánljuk

Szerző: | 2020. 10. 11. | Lélekerősítő | Olvasási idő: 12 perc

Bátorság, kitartás, felelősségvállalás, szeretet – ezek azok a kulcsszavak, melyek egymás után pattognak gondolataimban, miközben próbálom egyetlen cikkben átadni, milyen receptet ajánl a szerző a teljesebb élethez. M. Scott Peck A járatlan út című könyve iránymutatás helyett szempontrendszer, melyen keresztül lehetőségünk lesz mérlegelni hozzáállásunkat eddigi életünkhöz, illetve felülírni eddigi berögződéseinket. Ez a könyv provokálja téves meggyőződéseinket, hogy ennek mentén vezessen el a változtatás szabadságához. Magánemberként és pszichológusként is sokat elvihetünk belőle.

M. Scott Peck (1936-2005) pszichiáteri praxisa tapasztalatai és saját élettörténeti vonatkozásai nyomán vetette papírra gondolatait A járatlan út című könyvben, mely először 1976-ban látott napvilágot. Örökérvényű gondolatait fémjelzi, hogy napjainkban, több mint négy évtizeddel az első megjelenés után továbbra is értéktartó alapműnek számít a mű.

Eltérően a legtöbb személytelenül, madártávlatból fogalmazó elméletalkotótól, sorai hitelesen és őszintén csengenek, hiszen folyamatos önvizsgálatot tart. Elismeri és közelebbről megvizsgálja saját tévedéseit, felelősséget vállal értük, és tanítani próbál általuk. Ezzel a példamutató hitelességgel és közvetlen stílusával már néhány oldal után a könyv lapjaihoz szögez, miközben arról álmodozunk, milyen jó is lenne a pácienseként életvezetési tanácsadásért hozzá fordulni.

Félelem a megszokott stratégiák elengedésétől

Miért van az, hogy sokszori elhatározás ellenére sem sikerül a változás útjára lépni? Eltervezzük, hogy más szempontok szerint fogjuk élni az életünket, de mégsem könnyű beleugrani az ismeretlenbe. Miért hátrálunk meg? Peck szerint azért, mert a cselekedet néha sokkal erősebb félelemmel jár, mint amit a csatába induló katona érez. De míg a katona nem futamodhat meg, hiszen mögötte ugyanúgy puska van, mint előtte, úgy az egyén mindvégig kacérkodhat azzal a lehetőséggel, hogy kibúvókat keresve inkább visszahúzódjon az ismerősebb, ámbár korlátoltabb múltjába.

Azonban elfeledkezünk egy fontos alapigazságról: az élet senkinek sem egyszerű; még az igazán nyugodt, anyagilag és érzelmileg legkielégítőbb mindennapokban is felbukkannak megoldandó feladatok. Az élet tulajdonképpen nem is más, mint problémák végeláthatatlan sorozata, mindig nehéz marad, s éppúgy tele lesz fájdalommal, mint örömmel.

„Mégis éppen a gondok felismerésének és megoldásának folyamatában rejlik az élet értelme. A probléma a próba, mellyel elkülönítjük a sikert és a kudarcot.”

Tulajdonképpen gazdagodunk is a gondjaink révén, nem csak szenvedünk tőlük, hiszen ezek tesznek bennünket bátrakká és bölcsekké azáltal, hogy folyamatos fejlődésre, alkalmazkodásra, összpontosításra sarkallnak. Részben erre a szemléletváltásra próbál ösztönözni ez a könyv.

Sajnos megúszhatatlan, hogy problémákkal szembesüljünk, ami mindig fájdalommal jár, és további nehéz érzések garmadáját rántja magával, mint a szomorúság, gyász, csalódás, magány, bűntudat… Ezek azok az érzelmi állapotok, amiket leginkább elkerülnénk, amikor a megoldandó feladatok, így kvázi a változás elől hátrálni kezdünk. Peck szerint azonban épp itt jön el az a pont, ahol bizonyos szempontból újra kell gondolnunk a világhoz való hozzáállásunkat.

Meddig hibáztathatjuk a külvilágot, és mikortól nézzünk magunkba?

A terápiára érkező emberek között neurotikus vagy valamilyen jellemhibával küzdő személyiséget lehet leggyakrabban találni. Előbbi azonnal önmagát kezdi hibáztatni, ha valami történik, utóbbi épp ellenkezőleg; ahol tudja, áthárítja a felelősséget a külvilágra. Attól, hogy másokat okolunk a nehézségeinkért, még a probléma ugyanúgy megmarad.

„Ha az ember nem a megoldásnak a része, akkor a problémának.”

Ez a jelenség a rendelők falain kívül is sokszor felfedezhető, még ha enyhébb formában is. Peck szerint az emberek azért maradhatnak tartós, megoldhatatlannak tűnő problémáik körforgásában, mert talán sosem tisztázták le magukban teljesen, hogy meddig terjed a maguk és a külvilág felelőssége.

Mint ahogy beszéltünk róla fentebb, a szenvedés sajnos elkerülhetetlen része az életünknek, de mint ilyet, elsősorban azt érdemes megtanulni, hogyan lehet kezdeni vele valamit; kezelni, és nem elkerülni. A szerző szerint négy eszközünk van, amiket elővehetünk a problémakezelésben: megtanulni késleltetni a kielégülést, a felelősséget vállalni, ragaszkodni az igazsághoz és egyensúlyt tartani a körülményeink között.

Ha ezt tudatosítjuk, további sorsunk nem csak a külvilág szeszélyeitől függ majd. Amellett, hogy el kell ismerni, vannak negatív történések, amikről nem tehetünk, és néha homokszemekként sodródunk az univerzumban, mégis a legszélsőségesebb hullámnál is megvan a lehetőségünk a döntésre: megragadjuk-e lehetséges kapaszkodóinkat?

„A lelki fejlődéshez bátorság kell, gondolati és cselekvési önállóság.” Nem az tehát a kérdés, hogy vajon mennyire lesz összetett ezeknek a képességeknek a felépítése magunkban, hanem hogy megvan-e a hajlandóság bennünk, hogy akarjuk ezeket elsajátítani?

Sokan úgy jelentik ki, hogy nem tudnak változtatni az életükön, hogy valójában sosem szánják rá az időt, hogy egyáltalán megpróbálják.

Önfegyelem

Négy nagy fejezetre tagolta könyvét a szerző, azon sarkalatos pontok mentén, melyek átgondolása nélkül nehéz bármilyen irányt találni a változtatás felé. Ezek: az Önfegyelem, Szeretet, Fejlődés és vallás, valamint a Kegyelem.

Az önfegyelem egyik fontos kérdése, hogy képesek vagyunk-e felelősséget vállalni a problémáinkért, vagy meddig mennék el azért, hogy ezt ne kelljen megtenni? Azért keressük hát a kibúvókat, mert tartunk a következményektől; csakhogy

„az élet nem más, mint személyes döntések egyetlen, hosszú láncolata.” Paradox módon tehát attól válunk szabaddá, ha ezt megértjük, és csak addig érezzük magunkat az élet áldozatainak, amíg ezt az igazságot nem akarjuk elfogadni.

Szeretet

A szeretet elengedhetetlen nemcsak az önmagunkkal való kapcsolatban, de a terápiás munkában is. Ez az egyik legszebb gondolat, amiben megerősített ez a könyv, szakemberként is. Nagy előnnyel indulnak az élet akadályaival való szembesülés terepén mindazok, akik szüleiktől szeretetet és biztonságérzetet kaptak; főleg mert az önfegyelem képességéhez ezek elengedhetetlenek. Azonban az, amit otthonról hozunk, csak egy része a történetünknek, és nem jó stratégia egy életen keresztül a hiányok mögé bújni.

Fontos lenne előre tekinteni: mit tehetünk azért, hogy gyógyuljanak a sebeink?

Az is legalább ennyire lényeges kérdés, hogy a saját szeretetünket mihez kötjük, hogyan éljük meg és adjuk tovább másoknak? Például tisztázni magunkban, hogy a szeretet nem jelenti azt, hogy gondolkodás nélkül mindent meg kell adnunk másoknak, amihez saját elveink feladása sem lehet elég nagy ár. A szerző arra is rávilágít, mennyire komoly tévhit, hogy legközelebbi szeretetkapcsolatainkban nem szabad kimutatni elégedetlenségünket, haragunkat, holott az egészséges családi élethez néha a nehéz érzések is hozzátartoznak. „A szeretet nem csupán angyali türelemben, de megfontolt összeütközésben is megnyilvánulhat. A valódi szeretet célja mindig a lelki fejlődés, a hamis szeretet célja mindig valami más. Szeressetek, de a szeretetből ne fonjatok kötelet.”

Fejlődés és vallás

Előre bocsájtom, hogy ez a rész nem a vallásos meggyőződés hangsúlyozásáról szól, mint elengedhetetlen feltételről a változáshoz vezető úton. Csupán arra utal, hogy mindannyiunk önismeretében sarkalatos pont tisztázni, hogy mi az elképzelésünk a világ működéséről, természetéről.

„Az önfegyelem, a szeretet és a tapasztalat fejlődésével együtt fejlődik az emberekben a világ és világban elfoglalt helyünk megértése. Aki nem fejlődik egyikben, elmarad a másikban is.

Ennek megfelelően végtelenül különböző felfogások léteznek arról, hogy mi is az élet valójában.” Például azt gondoljuk-e, hogy a világban ember embernek farkasa, vagy hogy előbb-utóbb a jó győzedelmeskedik majd, ezért nemigen van mitől tartani. Érdemes felderíteni, mi a saját kis belső térképünk a külvilág vonalairól és működéséről – mert ha ebben vannak pontatlanul megrajzolt területek, ezek felülvizsgálata sokban segíthet egy egészségesebb szemlélet előkészítésében.

Kegyelem

Érdekes jelenség, mellyel pszichológusként én is sokszor találkozom, hogy egyes esetekben borzasztóan nehéz életutak ellenére mégsem alakulnak ki olyan súlyos lelki betegségek, mint ami az előzmények fényében várható lenne. Talán létezik egy megfoghatatlan belső erő, zsigeri mechanizmus, ami megvéd bennünket az igazán mély károsodástól, s amely valamiféle belső biztonságérzetet adhat, amiből meríthetünk. Hiszen több van bennünk, mint gondolnánk, ha már annyi nehézséget túl tudtunk élni, ráadásul összességében jobb állapotban, mint amire számítottunk. A belső erőtartalékainkban való meggyőződés kulcsfontosságú a változás útján.

Hogyan legyünk „másképp” jelen?

A könyv számos csodálatos és elvihető tanulsága közül az egyik legerősebb az, hogy a megszokott stratégiáinkhoz való ragaszkodás és az élet nehézségei miatti folyamatos panasz hibás árukapcsolás. Csak az léphet előre, aki vállalja a kockázatot, és kimozdul a komfortzónájából.

„Aki bízik, csalódhat, aki függ valakitől, cserben hagyhatják. Aki elhatározza, hogy semmit se kockáztat, annak le kell mondania mindenről, ami az életet céllal és jelentőséggel ruházza föl. Aki fejlődik, vagy bármilyen irányba elmozdul, örömmel és fájdalommal egyaránt találkozik. A teljes élet fájdalommal is teljes.

De az egyetlen alternatíva az, hogy az ember vagy éljen teljes életet, vagy ne éljen egyáltalán.”

Az egyik legfontosabb dolog, hogy szeressük annyira magunkat, hogy elég bátorságunk legyen a rosszul működő sablonok felülírására.

„Minden nagy változás és változtatás az ember önmaga iránti szeretetének megnyilvánulása. A szeretet nem csupán indítékként szolgál a nagy változtatásokhoz, hanem a megvalósításhoz szükséges változtatásnak is a forrása.”

Amit pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindeközben legyünk türelmesek. Meglévő mintáink sem pillanatok alatt jöttek létre, így a változás befogadását sem sürgethetjük. Apránként érjük el, szépen, lassan beépítve mozaikonként az új szemléletet. „Ha az ember ezt az utat őszintén és kitartóan követi, a tudás darabjai lassan összeállnak. A dolgok értelmet nyernek. Vannak persze zsákutcák, csalódások, téves következtetések, de apránként mégiscsak lehetséges a létezés mély megértése. S idővel eljuthatunk odáig, amikor már tudjuk, hogy mit csinálunk. Ekkor teszünk szert hatalomra.”

Forrás: M. Scott Peck: A járatlan út. Park Könyvkiadó, 2014.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Barkász Heléna
Klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta jelölt, család- és párterapeuta jelölt. Munkája során igyekszik kerek egészként értelmezni kliensei múltját-jelenét, ösztönözni őket jövőképük formálására, s erre alapozva kéri őket minél személyesebb célok megfogalmazására. Szakmai hitvallása az, hogy a saját személyiséghez igazított motivációk a legtöbb reménnyel kecsegtető iránytűk a változás felé. Ezek megfogalmazására és az emellett való kitartásra ösztönzi a hozzá fordulókat.

Pin It on Pinterest

Share This