Amikor megérted, miért nem tudsz változni, akkor minden megváltozik – #SAJÁTÉLMÉNY

„A változás azzal kezdődik, hogy elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk.” Nagyon szeretem ezt a Carl Rogers idézetet. A humanista pszichológus intelme mostanában különösen aktuális: valószínűleg kevesebben vannak azok, akik semmit sem szeretnének másképp csinálni a jövőben, és jóval többen azok, akik néhány dolgon nagyon is szeretnének változtatni.

De vajon miért nem sikerül? Miért van az, hogy újra és újra elhatározzuk, mostantól minden másképp lesz, aztán ugyanoda jutunk újra és újra? Mi az oka annak, hogy álmunkból ébredve is fel tudjuk sorolni azt a 4-5 életvezetési tanácsot, ami bizonyítottan hozzásegíthetne egy minőségibb élethez, de amikor a megvalósítás útjára lépünk, a kísérleteink rendre kudarcot vallanak?

Hiába tudjuk, hogy milyen fontos lenne rendszeresen mozogni, végül kihasználatlanul marad a futócipőnk. Hiába vagyunk tisztában az ideális folyadékbevitel mennyiségével és azzal, hogy hány óra alvásra lenne szükségünk a pihenéshez, végül csak nem iszunk elég folyadékot, és valahogy mindig elszöszöljük az időt lefekvés előtt.

Ehelyett, vagy ezzel párhuzamosan továbbra is halogatunk, túlvállaljuk és túlhajszoljuk magunkat, hogy aztán pontosan ugyanolyan ramaty állapotba kerüljünk megint – mint amikor ezredszer is megfogadtuk, hogy „ilyen többet nem lesz”.

Aztán mégsem így történik. A kizsigerelt, fásult állapot újból részévé válik az életünknek és ahelyett, hogy megteremtenénk a kiegyensúlyozottabb élet feltételeit, elkezdünk egymásra licitálni abban, hogy ki fáradtabb. „Nagyon sok a meló.” „Alig aludtam.” „Teljesen be vagyok táblázva.” „Nem tudom, meddig bírom még.” – mondogatjuk egymásnak és magunknak.

Ismerős mondatok?

Ahogy telik az idő, és csökken a változás irányába tett erőfeszítés intenzitása, úgy szaporodnak a fásultságunkról tanúskodó mondatok: arról, hogy mit próbálunk tenni, hogy jobban legyünk, egyre kevesebbet beszélünk, ehelyett inkább „beleálllunk” abba az abszurd versenybe, ami arról szól, hogy kinek is rosszabb/nehezebb/fárasztóbb az élete.

Ennek kapcsán nemrég olvastam egy egészen elképesztő fogalomról: a sleep shaming lényege az, hogy bizonyos munkahelyi kultúrákban már szinte szégyen, ha valaki rendesen és rendszeresen kialussza magát. Ehelyett azon megy a versengés, hogy ki ivott több kávét és ki aludt kevesebbet a sok túlóra miatt.

Nagyon álságosnak érezném, ha ezen a ponton nem jegyezném meg, hogy erre a szenvedésközpontú kommunikációra nagyon sokáig én is hajlamos voltam, sőt, a mai napig bele-belecsúszok abba a hibába, hogy amikor valaki elkezd panaszkodni arról, hogy neki milyen rossz, és milyen iszonyúan fáradt, reflexből elkezdek rátromfolni, hogy „hát igen, nekem is nagyon nehéz”.

Mi magunk írjuk újra a szenvedéstörténetünket

Volt azonban egy pont, amikor nagyon tudatosan elkezdtem figyelni arra, hogy minél gyorsabban kilépjek ezekből a „kinek rosszabb/nehezebb” típusú helyzetekből, az egymás szenvedésére licitáló párbeszédekből. Ebben a szándékomban Dr. Buda László egy korábbi interjúnkban megfogalmazott gondolata is megerősített – az ismert pszichoterapeuta azt mondta, hogy ezekkel a mondatokkal tulajdonképpen mi magunk írjuk újra a szenvedéstörténetünket. Ha jobban belegondolunk, teljesen jogos…

Ha mást se csinálunk, csak arról beszélünk, hogy milyen nagyon fáradtak és/vagy milyen rossz alvók vagyunk, és az életünk másból sem áll, csak küzdelemből, szenvedésből és olyan helyzetek újrateremtéséből, amelyekben ki KELL tartani, akkor miért is csodálkozunk azon, hogy fáradtak vagyunk, rosszul alszunk és küzdelmes életet élünk?

Félreértés ne essék: természetesen nem azt állítom, hogy nincsenek az életünkben olyan helyzetek és történések, amikor a fájdalomnak, a bánatnak, vagy a kemény munkának van ideje. Ezt sajnos nem nagyon tudjuk megúszni… Én itt most nem ezekre az átmeneti helyzetekre és időszakokra gondolok. Hanem arra, hogy sokszor még gondolatok és szavak szintjén sem tudjuk magunknak megengedni azt, hogy jól legyünk, és olyan állapotba hozzuk magunkat, amire olyan nagyon vágyunk.

Eltartjuk magunktól a boldogságot

Szerintem legelőször is valahol itt érdemes keresgélni a változtatás irányába tett erőfeszítések kudarcának okát.

Amikor keserűen detektáljuk, hogy „hát, most sem sikerült letenni a cigit/elmenni futni/időben felállni az íróasztal mögül”, akkor annyira gyorsan szeretnénk túllépni a csalódással és szégyenérzettel párosuló helyzeten, hogy nem marad idő és tér arra, hogy megvizsgáljuk az okokat. Ehelyett inkább gyorsan felpattanunk, leporoljuk a nadrágunkat, szétnézünk, hogy látta-e valaki, mekkorát estünk, aztán szaladunk tovább, mintha mi sem történt volna.

Pedig, ahogy azt Brené Brown Bátraké az erő című könyvében is írja, éppen ezekből az „arccal a földön” pillanatokból tanulhatnánk meg, mi kell ahhoz, hogy legközelebb sikerrel járjunk. Ha van bátorságunk ezekben a kudarcos és kiszolgáltatott helyzetekben kicsit elidőzni, alaposan körülnézni, akkor ebből a békaperspektívából nagyon fontos, a boldogságunkat és boldogulásunkat akadályozó, esszenciális kérdésekre találhatjuk meg a választ.

Miért tartom el következetesen magamtól a boldogságot? Miért olyan nehéz megengedni magamnak azt a gondolatot, hogy testileg, lelkileg, mentálisan jól érezzen magam? Miért ragadok bele állandóan a szenvedéssel teli gondolati körökbe és helyzetekbe? Miért része az életemnek, a kommunikációmnak a folyamatos panaszkodás? Miért azon versengek, hogy kinek rosszabb, ahelyett, hogy arra koncentrálnék, hogyan lehetne jobb? És miért érzek szégyent, ha jól érzem magam?

Kinek „tartozunk” szenvedéssel?

Kőkemény önismereti kérdések ezek, amelyekre ha nem keressük meg a saját válaszainkat, jó eséllyel nem fogjuk tudni megengedni magunknak azokat a változásokat, amelyekre a szívünk mélyén vágyunk. Azért nem, mert a „tudatunk mélye” nem engedni.

Addig, amíg nem tudatosítjuk az önsorsrontó mintáinkat, vagy azt, hogy kinek „tartozunk” szenvedéssel, amíg nem tisztázzuk magunkban, miért és kinek is akarunk vezekelni, miért nem érezzük feljogosítva magunkat a boldogságra, addig nem fognak változni a dolgok.

Addig hiába vagyunk tisztában olyan közismert tényekkel, hogy a halogatás több energiát visz el, mint ha ténylegesen csinálnánk azt a dolgot, amit éppen halogatunk, hiába tudjuk, hogy napi fél óra mozgással, és az étkezési szokásaink átalakításával egészségesebb, kiegyensúlyozottabb életet élhetnénk, hiába vagyunk tisztában a rendszeres meditáció jótékony hatásaival, hiába ismerünk jobbnál jobb időmenedzsmenttel kapcsolatos tippeket, egyáltalán, hiába halmozunk fel elképesztő mennyiségű tudást a legszuperebb életvezetési stratégiákkal kapcsolatban…

Amíg nem tisztázzuk magunkban, nem emeljük tudatos szintre, hogy miért nem engedjük be az életünkbe a jót, nem fogunk tudni egyről a kettőre lépni, és ahogy a változás is elmarad, a lehetőségeket sem fogjuk észrevenni. Sem idén, sem jövőre, sem később. Addig következetesen eltartjuk magunktól a boldogságot, és ezzel együtt az örömtelibb élet lehetőségét is.

#sajátélmény

Közhely, de igaz: ezekben a kudarcos helyzetekben, és úgy általában hajlamosak vagyunk a körülményekkel foglalkozni, ahelyett, hogy jó mélyen magunkba néznénk – egészen addig keresgéljük a kifogásokat és a hibát másokban, amíg el nem érkezik egy pont, amikor egész egyszerűen már nincs hova és kire mutogatni.

Ez a pont nem is olyan nagyon régen az én életemben is elérkezett: ültem egy székben, fáradtan, kizsigerelten, csalódottan, és zokogva azt kérdeztem, hogy „Hol a gyümölcs?”. Hogy van az, hogy én itt hajtok, küzdök, szenvedek látástól vakulásig, és mégsem tudom learatni a babérokat? Miért van az, hogy minden, amit megvalósítok, haszon helyett még több kitartást igénylő, küzdelmes élethelyzetet és feladatot teremt? „Miért? Ez így nem fair! Hát én azt tanultam, hogy a kemény munka meghozza a gyümölcsét! Akkor mégis hol van a gyümölcs?! A gyümölcsömet akarom!”

Elképesztően fontos tanulságokkal szolgált, amikor – egy terápiás folyamat keretében – mélyebben elgondolkodtam azon, hogy ebben az egészben hol van az én felelősségem. Nyilván, ahányan vagyunk, annyiféle kérdés, és azzal párosuló „úttorlasz” állhat a hátterében, de a saját példámon azt vettem észre, hogy amikor megértettem a „szenvedéskényszerem” okait és az ezzel kapcsolatos összefüggéseket, a korábban rendre elmaradó változások, az azt elősegítő szokások tartósan megtapadtak az életemben.

Képes vagyok vállalni önmagamat, az örömömet és azt, hogy jól vagyok

Ahogy kezdtek összeállni a válaszok, úgy váltak a hétköznapjaim részévé azok a dolgok, amelyek örömöt, nyugalmat és kiegyensúlyozottságot hoznak az életembe. Korábban is tudtam, hogy a jóga jót tesz, vagy, hogy egészségesebben kellene táplálkoznom, és kevesebbet panaszkodom, de csak azt követően tudtam tartósan elköteleződni ezek mellett az életvezetési stratégiák mellett, amikor megértettem bizonyos összefüggéseket.

Az, hogy ezt valamiféle sikernek élem meg, már-már nevetségesnek tűnhet, elvégre sokan vannak, akiknek semmiféle erőfeszítést nem kell tenniük annak érdekében, hogy kilépjenek a szenvedéstörténetükből és az azt körbehálózó paradigmából. Ők valószínűleg mást tanultak/láttak/tapasztaltak a boldogságról, a szenvedésről és a „munka gyümölcséről”, mint én. Nekem – velük ellentétben – sok munkám volt/van abban, hogy egyre gyakrabban tudok így is működni.

Egyre többször vagyok képes vállalni önmagamat, az örömömet és azt, hogy jól vagyok. És ezt nem a jógának, a több alvásnak, a halogatást felszámoló, szuper és hatékony feladatkezelő rendszereknek, vagy a nemet mondás képességének, hanem annak köszönhetem, hogy megértettem, miért nem tudtam korábban ezeket az örömöt hozó dolgokat beengedni az életembe.

Ezért – Carl Rogers idézetét picit újragondolva – azt gondolom, hogy a változás önismerettel kezdődik és azzal, hogy a kudarcaink nyomán elindulva megpróbáljuk megérteni, hogy eddig miért is nem sikerült változtatni, hogy miért ragaszkodunk olyan nagyon az akadályainkhoz és falainkhoz? Ahol a választ találjuk, ott kezdődik a valódi és tartós változás.

Fotó: Juan Pablo Serrano Arenas/Pexels