Azt hiszem, elég nagy biztonsággal leszögezhetjük: nincs olyan ember, akit még soha nem bántottak meg. Sőt, talán még odáig is elmennék, hogy kimondjam: nincs olyan ember, aki még soha senkit nem bántott meg. Nem igaz? Hiszen ahogy együtt, egymás mellett élünk, forgolódunk a világban, egyszerűen lehetetlen elkerülni, hogy időről időre olyasmit mondjunk, tegyünk, ami egy másik embernek kisebb-nagyobb sérüléseket okoz. Ideális esetben egy ilyen sérülést bocsánatkérés, majd megbocsátás követ. De mi történik a kevésbé ideális helyzetben? Amikor nem jön a bocsánatkérés? Vagy ha szeretnénk megbocsátani, de nem megy? Egyáltalán: mindent meg lehet, és kell is bocsátani?
Talán nem vagyok egyedül ezzel, de én például egész életemben irigyeltem azokat, akik képesek arra, hogy ha megbántja őket valaki, és bocsánatot kér, könnyed mosollyal azt feleljék, „semmi baj”, majd továbblépjenek, mintha mi sem történt volna. Én ugyanis nem ilyen vagyok. Nekem időbe telik, hogy ki tudjam mondani, „minden rendben”, sőt, ha nem figyelek oda erre külön, hajlamos vagyok hosszan rágódni a a sérelmeken, hiába tudom, hogy ezzel sem magamnak, sem a kapcsolataimnak nem teszek jót. Mégis, ha a megbocsátásra gondoltam, sokáig úgy éreztem, nekem ez sosem sikerülhet, mert képtelen vagyok egy buddhista szerzetes nyugalmával túllépni azon, ha bántanak, és azzal a bizonyos könnyed mosollyal, kívül-belül békében folytatni. De vajon tényleg csak így lehet megbocsátani? És ha nem, miért gondoljuk olyan sokan, hogy igen?
Bocsáss meg, ha tudsz
A megbocsátás olyan téma, amiről rengeteget hallhatunk és olvashatunk napjainkban. Elsősorban azt, hogy ahhoz, hogy boldog, teljes életet élhessünk, meg kell tanulnunk elengedni a sérelmeinket. Ez azonban nem olyan egyszerű, feltéve, ha nem olyan horderejű dolgot kell megbocsátanunk, hogy valaki megjegyezést tett az új frizuránkra.
Sokan vannak, akik olyan súlyos sérelmek terhét cipelik magukkal napról napra, amelyeket lehetlennek tűnik elengedni.
Hogyan bocsáthatnánk meg valakinek egy tönkretett gyerekkort? Egy romba dőlt kapcsolatot, hűtlenséget, hazugságot? A bizalmunk elárulását? Hogyan nézhetnénk valakinek a szemébe, aki mély sebeket ütött rajtunk, és mondhatnánk ki: semmi gond, felejtsük el?
A megbocsátás, ha így gondolunk rá, valóban csak nagyon keveseknek sikerülhet. Talán senkinek. Mégis, a legtöbbünkben az a meggyőződés él, hogy a megbocsátás egyetlen útja a sérelmek teljes, végleges elengedése, sőt, elfelejtése, és a kapcsolat ebben a szellemben történő folytatása. Pedig ez korántsem így van. Szemben azzal a képpel, ami sokunkban él az „igazi”, összeborulós kibékülésről, megbocsátani akár úgy is lehet, hogy soha többé nem nézünk annak a szemébe, aki bántott minket. A megbocsátás ugyanis elsősorban rólunk, a saját békénk megtalálásáról szól – mert ez az, amit a harag igazán veszélyeztet.
Te haragszol.
„Haragtartónak lenni olyan, mint forró szenet marokra fogni azzal a szándékkal, hogy valaki másra hajítjuk azt; mi fogunk elsőként megsérülni” – mondta egykor Buddha, pontosan kifejezve a megbocsátás valódi lényegét. A haragunkkal, ha nem kezeljük, nem dolgozunk vele, nem annak ártunk, akire dühösek vagyunk, hanem saját magunknak, mert az a mi testi-lelki egészségünket rombolja. A kutatások szerint a kezeletlen harag lényegében egy soha nem szűnő stresszhelyzetet teremt a szervezetünk számára, aminek szív- és érrendszeri betegségek, szorongás, depresszió lehet a következménye.
Ahhoz, hogy ezt elkerülhessük, meg kell tanulnunk megbocsátani, elengedni a sérelmeinket – ez tiszta sor. Ám ez nem azt jelenti, hogy nincs baj azzal, hogy bántottak minket.
Sokkal inkább azt, hogy tudatosan búcsút intünk a bosszúvágynak, a szégyennek, azoknak a nehéz érzéseknek, amik a kapcsolatban szerzett sérüléseket kísérik. Nem azt mondjuk ki ezzel, hogy ez a sérülés „jogos” volt, hogy nem annak a hibája, aki okozta. Hanem azt, hogy mostantól fogva nem hagyjuk többé nyitva a sebeinket, hanem engedjük őket begyógyulni – hogy nem szorongatjuk tovább a „forró szenet”, hanem szépen letesszük.
Ehhez, mint minden gyógyuláshoz, gyakran időre lehet szükség. Sokan mégis úgy gondolunk a megbocsátásra, hogy ha nem megy azonnal és tökéletesen, akár bele se vágjunk, jobb elkönyvelni magunkban, hogy mi bizony nem tudunk megbocsátani. De vajon tényleg ez a helyzet, vagy csak a bennünk élő tévhitek mondatják velünk? Nézzük meg, melyek ezek, és miért érdemes rajtuk elgondolkodni!
1. „Mégis meddig akarsz még haragudni?!!!!”
Neked is mondták már? A megbocsátással kapcsolatban egyik legnagyobb tévhit, ami sokunkban él az, hogy az elszenvedett sérelmet vagy azonnal bocsátjuk meg, vagy sehogy. Ahogy nagymamáink mondták: sose feküdj le haraggal; ami kétségkívül bölcs tanács, de sokan vagyunk, akiknek nem kivitelezhető, mert egyszerűen több időbe telik, mire elengedjük a dühünket. Popper Péter érzékeltette nagyon szépen ezt egy rövid történettel A belénk égett múlt című könyvben:
„Egy nagyon jó barátom – mélyen vallásos ember – hajdan megbántotta az akkori feleségemet. Másnapra már nagyon megbánta, amit mondott, ezért följött hozzánk bocsánatot kérni. Csak másodpercekig tudott maradni, a feleségem ugyanis válogatottan trágár szavak kíséretében kidobta őt. Leesett az állam, mert engem úgy neveltek, hogy ha valaki bocsánatot kér tőlem, akkor meg kell bocsátani. Megjegyzem, valószínűleg a feleségem is megbocsátott volna néhány hét vagy hónap múlva. De abban tényleg van valami, hogy tegnap megbántottál, ma meg már ne is haragudhassak? Két ember relációjában időre van szükség ahhoz is, hogy megszeressék egymást, és ahhoz is, hogy megbocsássanak. Ezt nem lehet sitty-sutty elintézni, mert az ember lelki működése nem tud felgyorsulni bizonyos mértéken túl. Az oroszlán is viszonylag gyorsan bezabálja az őzet, de aztán napok kellenek neki, amíg megemészti. Szellemileg se, érzelmileg se lehet fél óra alatt megemészteni sérelmeket.”
Az, ha nem tudjuk azonnal kimondani, „minden rendben”, nem jelenti azt, hogy nem vagyunk képesek megbocsátani, vagy valamit rosszul csinálunk. Igenis, teljesen rendben van, ha időre van szükségünk ahhoz, hogy el tudjuk engedni a haragunkat.
Ezt az időt pedig csak a saját érdekünkben érdemes minél rövidebbre „ledolgozni”, nem azért, mert szeretnénk megfelelni valami homályos konvenciónak azzal kapcsolatban, hogy mikor illik kimondani: megbocsátok.
2. „Megbocsátani csak annak lehet, aki kéri.”
„A szeretet azt jelenti, hogy soha nem kell bocsánatot kérnünk” – mondta könnyáztatta arccal Jenny a Love Story című filmben. Ti egyetértetek ezzel? Én nem igazán. Addig még csak-csak rendben van a dolog, hogy ha szeretünk valakit, bízunk abban, hogy szándékosan nem bántana meg minket. De mi van, ha egy vita hevében mégis megteszi? Vagy ha ugyan akaratán kívül, de alaposan beletipor az önbecsülésünkbe? Nem könnyebb úgy megbocsátani, ha ő maga kéri?
Valószínűleg könnyebb (lenne), bár könnyűnek még ekkor sem nevezhetnénk egy hozzánk közel álló ember által okozott sérelem elengedését. A helyzet pedig még ennél is bonyolultabb, ha az illetőnek esze ágában sincs bocsánatot kérni – akár még akkor sem, amikor szembesítjük azzal, mennyire megbántott minket.
A bocsánatkérés gyakran olyan esetekben marad el a másik oldal részéről, amikor igazán súlyos sérelmeket kellene követnie.
Egy érzelmileg éretlen szülő, egy folyton a maga igazát bizonygató partner például nem biztos, hogy valaha is eljut addig, hogy igazán átérezze, milyen is ennek a kapcsolatnak a másik oldalán állni. Az azonban, hogy valaki talán soha nem fogja kérni, nem jelenti azt, hogy ne bocsáthatnánk meg neki. A megbocsátás a mi döntésünk: akkor is megtehetjük, ha szavakkal soha nem lesz alkalmunk kimondani, hogy megtörtént.
3. „Ha megbocsátottad, nem beszélhetsz róla többet.”
És ha már a kimondott szavaknál tartunk: a megbocsátás sokaknak azért is tűnik különösen kemény diónak, mert az ellenük elkövetett sérelem nem oldható fel egyetlen beszélgetéssel. Gondoljunk bele: ha a partnerünk hűtlen hozzánk, szinte biztos, hogy mindössze egy, sírós-kiabálós veszekedés nem lesz elég ahhoz, hogy nyugodt szívvel kimondhassuk: fátylat rá, felejtsük el. Sokkal valószínűbb, hogy – ha úgy döntünk, együtt maradunk – hónapok, akár évek közös munkájába kerül majd helyreállítani a kapcsolatban keletkezett kárt.
A megbocsátással kapcsolatban sokunkban él az a meggyőződés, hogy az egyúttal a történet végét is jelenti; hogy pontot teszünk vele egy konfliktus végére. Pedig a valóságban a megbocsátás sokszor egy folyamat kezdete – az a pillanat, amikor úgy döntünk, önmagunk és a kapcsolat érdekében is feldolgozzuk a sérelmet.
Ez pedig nem lehetséges nyílt kommunikáció nélkül.
4. Megbocsátani, de nem felejteni nem lehetséges.
Az, ha megbocsátunk (azaz elhatározzuk, hogy nem cipeljük tovább a sérelmeink terhét), nem feltétlenül jelenti azt, hogy szeretnénk, ha a kapcsolat a továbbiakban is fennmaradna, vagy legalábbis az addigi formájában folytatódna. Jó példa lehet erre egy olyan kapcsolat, ahol előfordult verbális, vagy akár fizikai bántalmazás: itt a megbocsátásnak leginkább már akkor lehet fontos szerepe, amikor érzelmileg és fizikailag egyaránt biztonságos távolságban vagyunk a helyzettől.
A megbocsátás ekkor inkább abban segíthet, hogy a saját lelki egészségünk helyreálljon, hogy feldolgozhassuk mindazt, amit átéltünk. Ha számunkra ez úgy valósítható meg, hogy lehetőleg soha többé nem szeretnénk a másik szemébe nézni, az teljesen rendben van, és egy pillanatig sem kell rosszul éreznünk magunkat miatta. A tudatos döntés, amelyet a megküzdésért, a düh elengedése érdekében hozunk, a megbocsátás során a mi lelki jóllétünket kell, hogy szolgálja, nem másokét.
5. A megbocsáthatatlan azt jelenti, hogy nem lehet megbocsátani.
Végül, de nem utolsó sorban érdemes kitérni a megbocsátást övező tévhitek kapcsán egyre, ami a maga módján lényegében igaz: vannak megbocsáthatatlan dolgok. Történnek olyan esetek, elkövetnek ellenünk olyan sérelmeket, amelyeknek soha, de soha nem szabadna megtörténnie, amelyek – a szó bizonyos értelmében – megbocsáthatatlanok. Megbocsáthatatlanok azért, mert a megbocsátásunk semmiképpen nem igazolhatja vissza azt, hogy ezt elkövetni rendben van; a megbocsátás itt semmi szín alatt nem a „semmi gond, felejtsük el” szinonimája. Ezekben az esetekben a megbocsátás ennél többet jelent: a saját békénk megtalálását.
Hogy kinek mit jelent egy megbocsáthatatlan sérelem, senki helyett nem szeretném eldönteni. De azt hiszem, előbb-utóbb mindannyian elérkezünk addig a pontig, hogy bármi is történt, nem szeretnénk tovább annak, vagy a haragunknak az árnyékában élni az életünket. Ez a döntés pedig maga a megbocsátás. Az, hogy mennyi időbe telik meghozni, és végigcsinálni, ahányan vagyunk, annyiféleképpen alakulhat; akad, akinek egy barát, egy társ, vagy egy szakember segítsége kell hozzá. Sokaknak az segít, ha kimondják, sokaknak az, ha csak magukban gondolják végig, esetleg írnak egy levelet, amit elküldenek, vagy inkább elégetnek. De így vagy úgy, egy biztos: amint úgy döntünk, letesszük a kezünkből a „forró szenet”, minket már nem égethet meg többé.
Kérdésed van? Hozzászólnál?
Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM
You must be logged in to post a comment.