Újból és újból a szeretetet választani hatalmas munka és rengeteg erő kell hozzá – A Nem kapjátok meg a gyűlöletemet című filmet ajánljuk

Mit mondasz annak az embernek, aki most értesült arról, hogy a felesége, halott; aki most szembesült azzal, hogy a gyermeke anyja, élete szerelme soha többé nem jön már haza? Leginkább semmit. Ebben a helyzetben nem mondasz semmit. Ezekben a pillanatokban egyetlen szó sem kívánkozik az ember szájára.

Antoine családja sem mond semmit. Némán állnak körülötte, összezárnak, próbálják valahogy megtartani azt a sűrű és sötét csendet, ami a borzasztó hírt hozó telefon csörrenése után ráült a szobára, ami után bizonyossá vált: Antoine felesége, Heléne is egyike, annak a 195 embernek, akik áldozatul estek a 2015. november 13-án Párizst megrázó támadássorozatnak.

Persze, az igaz történetet feldolgozó, Nem kapjátok meg a gyűlöletemet című film nézőjeként mi már tudjuk, hogy ez következik, mégis a hatása alá kerülünk ezeknek a szívszaggató képsoroknak, amit nem egy gazdag képzelőerővel rendelkező forgatókönyvíró instrukciói, hanem egy igaz történet alapján vittek vászonra.

Ebben a történetben…

Heléne 2015. november 13-án este egy koncertre indul. Búcsúzóul megcsókolja a férjét és a másfél éves kisfiát. A Bataclan színházba szervezett koncert ideje alatt ők ketten otthon maradnak: Antoine vigyáz Melvilre, aki a búcsú pillanataiban boldogan pancsol a kádban, és helyeslően bólogat, amikor Édesanyja arra kéri, hogy a távollétében fogadjon szót az Apukájának. „Szeretlek” – mondja a kisfiúnak, majd egy puszit nyom a feje búbjára, hogy aztán az előszobába siessen. Aztán a férjétől is elköszön. „Megvársz?” – kérdezi már indulófélben, az ajtóból mosolyogva. Antoine nem mond semmit, csak visszamosolyog és bólint, jelzi, hogy még ébren lesz, amikor Heléne hazaér.

De Heléne soha többé nem megy haza.

Ahogy azok a sorstársai sem, akik azon az estén az AK-47-es gépkarabélyokkal és testükre erősített bombákkal támadó terroristák célkeresztjébe kerültek.

A nő halálának hírét hozó telefonhívást követő, sötét és sűrű csend 24 órával ezt követően áll csak be: ennyi ideig nem kap hírt a feleségéről Antoine. A szédítő kriminek, amelyben a férfi kórházról kórházra járva próbálta megtudni, hogy az órákon át tartó, több helyszínt érintő, (köztük a Batlaclan színházat) terrortámadás alatt mi történt a feleségével, ezennel vége.

A dráma most kezdődik. Ott, a hozzátartozók néma gyűrűjében, akkor, amikor Antoine és Melvil visszavonhatatlanul ketten maradnak.

Ott vagyunk nagyon közel

„Fontos volt számunkra, hogy érzékenyen és finoman meséljük el ezt a történetet” – nyilatkozta Kilian Riedhof, a film rendezője, aki érezhetően kitartott a szándéka mellett. De ez nem jelenti azt, hogy ezt a mozit nézőként „megúszhatjuk” komolyabb érzelmi megrázkódtatások nélkül.

Gyakorlatilag lehetetlen bármiféle távolságot tartani a két főszereplőtől: a sok közeli kameraállásnak köszönhetően kicsit mintha mi is benne lennénk a feleségét gyászoló, de a gyászában önmagát és kisfiát is megtartani igyekvő férj, és az édesanyját elveszítő kisgyermek fejében. Ott vagyunk nagyon közel hozzájuk, de akárcsak a hozzátartozók, vagy a Tupperware dobozokban előre főzött ebédet félszegen szorongató bölcsődés anyuka-társak, – bárhogy is szeretnénk – mi sem tudunk nekik segíteni.

Ezt a poklot, a gyász szívet tépően fájdalmas szakaszait kettejüknek kell végigjárni, mi csak kísérni tudjuk őket.

Ezt látjuk tulajdonképpen: a feleségét gyászoló férj, és az édesanyját elveszítő másféléves felfoghatatlan veszteségét, annak minden fájdalmával és kínjával. Ez önmagában is elég lenne filmtémának, de ami miatt Antoine és Melvil – és persze Heléne története vászonra kívánkozott, azt egy másik körülmény is indokolta. Mégpedig az, hogy a tragédia másnapján Antoine közzétett egy posztot a Facebook-on. Ez a szöveg az egész világot bejárta, és több millió ember szívét megérintette:

„Péntek este elloptátok egy kivételes lény életét, életem szerelméét, a fiam édesanyjáét, de csak azért sem gyűlöllek titeket. Nem tudom, kik vagytok, és nem is akarom tudni, halott lelkek vagytok. Ha az Isten, akiért vakon öltök, saját képére teremtett bennünket, akkor a feleségemre lőtt golyók mindegyike egy-egy seb a szívében.

De nem, nem teszem meg nektek azt a szívességet, hogy gyűlöljelek benneteket. Pedig ez volt a célotok, de ha a gyűlöletre haraggal felelnék, akkor ugyanannak a tudatlanságnak engednék, ami benneteket tett azokká, amik vagytok. Azt akartátok, hogy féljek, hogy honfitársaimra gyanakodva tekintsek, hogy feláldozzam szabadságomat a biztonságom kedvéért.

Ma reggel láttam őt. Végre, két teljes napnyi várakozás után. Olyan szép volt, mint azon a péntek estén, amikor elment, ugyanolyan szép, mint amikor eszeveszetten beleszerettem. Persze most leterített a bánat, ezt a kis győzelmet megadom nektek, de nem sok időre. Tudom, hogy ő mindennap ott lesz velünk, és találkozunk a szabad lelkek paradicsomában, ahová ti nem juthattok be soha.

Ketten vagyunk, a fiam meg én, de erősebbek vagyunk, mint a világ összes hadserege. Egyébként meg nincs is már több időm a számotokra, megyek Melvilhez, ébredezik a délutáni alvásból. Alig tizenhét hónapos, most meguzsonnázik, mint minden nap, aztán megyünk játszani, mint minden nap, és ez a kisfiú egész életében csak azért is boldog és szabad lesz. Mert nem, ő sem fog gyűlölni titeket.”

Minden oka meglett volna a gyűlöletre

Ami Antoine-nal történt, az a legnagyobb igazságtalanságok egyike. Ha valakinek, akkor neki minden oka meglett volna a gyűlöletre. De nem ezt az utat választotta. A gyűlölet helyett a szeretet, a félelem helyett a szabadság üzenetét tűzte a zászlajára – és ahogy a mellékelt ábra mutatja, ez az üzenet nagyon sok emberre volt hatással.

De vajon ez választás kérdése? Dönthetünk tudatosan az érzéseinkről? Elbarikádozhatjuk-e a haragunkat? Élhetünk-e szabadon, ha a világ, amiben élünk, veszélyhelyzetre van berendezkedve? Meg tudod-e őrizni a bizalmadat, miután az életedet szétszaggatta egy Kalasnyikovból kilőtt sorozat?

Szerintem, és ahogy ez a film bizonyos jeleneteiből is kiderül, a válasz az, hogy nem. És ez teljes rendjén van. Antoine nem egy hős, (ahogy ezt ő is állítja magáról) hanem egy legtöbbünk számára felfoghatatlan veszteséget elszenvedő EMBER, aki gyászol. Valaki, aki a feleségét és (a Fény Városának több millió lakójához hasonlóan) a biztonságérzetét is elveszítette.

„A tudomány mára meghaladta azt a modellt, amely valamiféle kronológiai sorrend szerint különíti el a gyász szakaszait. Ez viszont nem azt jelenti, hogy nincsenek gyászreakcióink. Vannak, csak éppen teljesen egyedi, hogy ki mikor és milyen sorrendben tapasztalja meg ezeket” – nyilatkozta ebben az interjúnkban Dr. Sarungi Emőke.

Antoine a megbocsátással kezdte

Nekem kicsit az volt az érzésem, mintha Antoine az elfogadással/megbocsátással kezdte volna, és mire elkezdte megérezni a haragját, addigra már több millió ember tisztelte azért, hogy képes volt azt félretenni. Az, hogy Antoine haragudott (is) a történtek miatt, teljesen rendben van – a harag a minket ért veszteség feldolgozásának természetes része. Sőt! Tauzin Tibor kutató pszichológus szerint a harag bizonyos helyzetekben adaptív is lehet, de a gyűlölet az már más tészta, az „a másiknak való ártás szándékához kötődik”.

Ugyanakkor, ha szándékosan bántanak minket, akkor valahogy sokkal könnyebb a gyűlöletre gyűlölettel válaszolni, mint a gyűlöletre szeretettel válaszolni – de ugyanez fordítva is igaz: sokkal nehezebb a szeretetre gyűlölettel válaszolni.

Ez az, amit Antoine Leiris az őt körbeölelő sötét és sűrű csendben, aztán a rászakadó szomorú valóságban is képes volt átlátni és megérteni. Ha nem is tudta minden percben félretenni a nehéz érzéseit, végig kitartott az általa választott értékek mellett.

Mert, ha az érzéseinket nem is, az értékeinket, amelyek mentén navigáljuk a saját, és a gyerekeink életét, megválaszthatjuk. Antoine a legsötétebb órákban is hű maradt az általa választott értékekhez, és azt gondolom ez az, ami emberileg naggyá és különlegessé teszi őt és a tettét.

Nem tudom, mi alapján dől el, hogy egy tragédia jobb vagy rosszabb emberré tesz minket. Nem tudom, min múlik, hogy egy ilyen helyzetben a szeretetet vagy a gyűlöletet választjuk. A Nem kapjátok meg a gyűlöletemet című film, és ezzel együtt Antoine Leiris válasza erre a kérdésre azt hiszem az, hogy rajtunk.

Leginkább rajtunk múlik, hogy mit tanítunk az utánunk következő generációnak ezekről a fogalmakról. De nem úgy, hogy beszélünk róluk, hanem ha példát mutatunk. Antoine Leiris belenézett a másfél éves fia ártatlan és tiszta tekintetébe, és úgy döntött, a legtöbb, amit ebben a helyzetben tehet érte, ha hű marad azokhoz az értékekhez, amelyek összekötötték hármójukat; ha felveszi a harcot a tudatlansággal szemben. Rájött, hogy a fia csak akkor lehet szabad, ha gyűlölködés helyett a szeretetet választja. De, ahogy az a filmből is kiderül, ez hatalmas munka és rengeteg erő kell hozzá.

Heléne teljes életet élt

„Ideje elfogadnom az életet, amit nem én választottam” – írja a történteket feldolgozó második, After, Life (Utána az élet) című könyvében Antoine Leiris.

Azt hiszem, a veszteség feldolgozása azokban a pillanatokban történik, amikor közel merjük-e engedni azt, ami, és aki már nincs. Az élet, pedig akkor, amikor közel engedjük magunkhoz a gondolatot, hogy eljön a nap, amikor már mi sem leszünk. Nem tudhatjuk mikor. Nem tudhatjuk, melyik nap az, amikor Heléne-hez hasonlóan mosolyogva elköszönünk a szeretteinktől, anélkül, hogy tisztában lennénk vele: utoljára látjuk őket.

Heléne teljes életet élt. Szerető családja volt, és azért kellett meghalnia, mert élt: koncertre ment, énekelt, táncolt, kapcsolódott. Annyi volt a bűne, hogy rosszkor volt rossz helyen.

Egy maholnap 14 hónapos kislány anyukájaként elképesztően nehéz leírni ezeket a szavakat, de attól, hogy nem írjuk le, még igaz: te is, én is, ő is, közülünk tulajdonképpen bárki lehetne Helené. Az ember, aki rosszkor van rossz helyen. Fájdalmas erre gondolni, de ahogy a veszteség is képes teljesebbé tenni az életet, úgy az arról való gondolkodás is lehetővé teszi, hogy teljesebb életet éljük.

Ebben (is) segít a Nem kapjátok meg a gyűlöletemet című film, ami után valahogy szorosabban öleled magadhoz azokat, akiket szeretsz; ami után megérted, mi a különbség a valóban fontos és a fontosnak vélt dolgok között.

Hogy mi fontos valójában?

„…az életünkben nem azok voltak a legszebb pillanatok, amiket albumba szokás ragasztgatni. Hanem amikor csak úgy szerettük egymást. Amikor láttunk egy házaspárt, két kis öreget, és szerettünk volna olyanok lenni, mint ők. Amikor együtt kacagtunk. Amikor ágyban fekve átlustálkodtunk egy egész délelőttöt. Ezek a legszebbek, ezek a jelentéktelen pillanatok, amiket nem lehet mutogatni, amikről nincs mit mesélni. Ezek töltik be emlékezetemet.”

Írja Antoine Leiris a film alapjául szolgáló, Csak azért sem gyűlöllek titeket című memoárjában.

Azt, hogy ki milyen következtetést von le, már az olvasóra bízom. A filmet pedig ajánlom szeretettel. Ezen a linken találjátok a vetítési időpontokat. Ezen a linken pedig a film kapcsán készült, nagyon érdekes és sok ponton személyes hangvételű beszélgetést láthattok Veiszler Alinda és Kéri László közreműködésével.