Mindannyiunk életét történetek övezik. Mindaz, amit megéltünk, amiben részünk volt, nyomot hagy bennünk – mélyebbet vagy felszínesebbet, de mindenképpen valamilyen lenyomatot képez. Az, hogy ezek miatt, vagy épp ezek ellenére mennyire tudjuk a saját életünket élni, azon is múlik, hogy azonosítjuk-e magunkat ezekkel a történetekkel, vagy pedig képesek vagyunk úgy tekinteni rájuk, mint a külvilág eseményeire, amelyek nyilvánvalóan hatottak ránk, mi magunk azonban nem vagyunk azonosak ezekkel. James Hollis amerikai pszichoanalitikus A tartalmas élet című könyvében épp ehhez nyújt segítséget: hogyan találhatjuk meg azt a belső iránytűt önmagunkban, ami tudja, mi az, ami valóban jó nekünk. Ehhez számos általa megfogalmazott kérdést érdemes megválaszolnunk. Mindenekelőtt azonban arra van szükség, hogy elhiggyük, létezik ez a bizonyos iránytű, és bízzunk abban, hogy valóban a saját utunkhoz fog minket elvezetni.
Hollis szerint a történeteink általában úgy keletkeznek, hogy a túlélésünket és a jóllétünket érintő két fenyegetésre, az elárasztottságra és az elhagyatottságra adnak választ. Minél kisebbek vagyunk, annál gyakrabban tapasztaljuk, hogy a helyzet és az emberek fölénk tornyosulnak: a másik ember nagyságával való találkozás az elárasztottság érzését keltheti bennünk. Ilyen lehet, amikor gyerekként intenzív stresszt élünk meg például azáltal, hogy az érzéseinket nem fogadja el érvényesnek a környezetünk, így arra kényszerülünk, hogy elnyomjuk őket. Vagy egy korunkhoz nem illő problémát osztanak meg velünk, aminek valamilyen megoldását is tőlünk várják. Ezekben a helyzetekben tanácstalanság, aggodalom és értetlenség lehet bennünk. Ennek nyomán pedig megéljük a felnövekedésünk során, hogy tehetetlenek vagyunk.
Természetesen közel sem mindegy az, hogy mindezt milyen mértékben és mennyire gyakran tapasztaljuk, ahogy annak is van jelentősége, hogy kapunk-e bármilyen érzelmi támogatást ezek megélésekor. Az elhagyatottság fenyegetése pedig akkor a legerősebb, amikor egyáltalán nincs olyan felnőtt körülöttünk, aki megértene, felénk fordulna és támogatna. Úgy érezhetjük ilyenkor, hogy talajvesztetté váltunk, és talán nem is vagyunk képesek az önálló életre – ez pedig fájdalmas lenyomattá, önálló történetté szilárdulhat bennünk.
Mind az elárasztottság, mind az elhagyatottság fenyegetésére kialakul bennünk valamilyen reakció. Az elárasztottság élményével való megküzdésben háromféle módon segíthetjük önmagunkat: választhatjuk az elkerülés különböző formáit, vagy lehet, hogy a szembeszállást segítő erőt kezdjük el keresni, illetve az is előfordulhat, hogy megadjuk a másiknak, amit akar, vagy amiről azt hisszük, hogy kell neki, vagyis alkalmazkodunk.
A reakcióink azt mutatják meg, milyen önmagunk érzékelését torzító hatás jelentkezhet bennünk. Ezek ugyanis amellett, hogy a bensőnkre való aktív figyelemről elviszik a fókuszt, egy olyan képet alakítanak ki magunkról, hogy valami nincs rendben velünk. A valóság azonban nem ez. A problémát a környezetünk reakciója okozza: azok az emberek, akik valami miatt nem tudnak alkalmazkodni egy gyermek működésmódjához, esetleg nincsenek tisztában azzal, hogyan segíthetnének nekünk.
Ezek az élmények úgy szövődnek bennünk történetekké, hogy mások problémáinak a lenyomata által alakulnak ki – vagyis nem eredendően bennünk vannak, hanem egy külső késztetés hatására rajzolódnak ki. Ez a folyamat pedig jelentősen befolyásolja azt, hogy tudunk-e bármilyen mértékben befelé, önmagunkra figyelni, vagy inkább abba az irányba haladunk, hogy a külső megerősítést várjuk folyamatosan. Ha az utóbbi valósul meg, az nagy mértékben megnehezíti a belső iránytűnk megtalálását.
Az elárasztottság útvesztői
Ha elkerüléssel reagálunk az elárasztottság fenyegetésére, az lehet szimpla elkerülés, amikor egyszerűen nem foglalkozunk bizonyos dolgokkal, elkerüljük az összeütközésekkel járó helyzeteket, vagy pedig felveszünk egy halogató magatartást, amikor szándékosan késleltetünk. Létezik emellett a Freud által már leírt elfojtás, amikor a psziché a tudattalanba száműzi a számunkra nem elfogadhatónak és feloldhatónak tűnő dolgokat. Ezen kívül ott van a projekció lehetősége is, amikor másokra vetítjük azt, aminek következtében tehetetlennek érezzük magunkat. Akadnak olyanok is, akik elzsibbasztják magukat kábítószerekkel, alkohollal, fizikai kimerültséggel – olyan világba menekülnek, amely eltereli a figyelmüket a nyomasztó dolgokról. Jelentkezhet akár disszociáció is: az érintett szinte alternatív valóságban létezik – ez is a védekező mechanizmusok egyik típusa, amit a „nagy és erős másik” fenyegető elnyomásával szemben dolgozhatunk ki önmagunkban.
Ha az erőt keressük a szembenálláshoz, akkor lehetséges, hogy csupán egy semleges erőt alkalmazunk, ami nem fog ártani sem önmagunknak, sem a környezetünknek. Ha viszont beleragadunk egy régi történetbe, ez az erő fokozott dinamikával fog megjelenni és szinte önálló életre kel, problematikus mintázatokat kialakítva. Hatalomkomplexushoz is vezethet, ami ebben az esetben úgy fejeződik ki, hogy nyíltan a másik fölötti uralomra törekszünk. Hollis szerint a nyers erő, a túlzott kontroll, a manipuláció és a passzív-agresszív viselkedés a kapcsolatokban mind erre utal.
Az elárasztottság érzésére adott harmadik válasz az alkalmazkodó mintázat, amikor a biztonságra törekszünk, úszunk az árral, „jó gyerek” -üzemmódban működünk, közben viszont gyakran a háttérbe szorítjuk a saját igényeinket. Ennek hatására kodependens, azaz társfüggő viselkedést vehetünk fel, melynek során reflexszerű hatalmat adunk magunk felett másoknak, és még akkor is az engedelmesség mintáját követjük, amikor az alárendelődés teherré, akár fájdalmassá válik.
Az elhagyatottság érzése és a hiányaink
Hollis szerint a másik egzisztenciális fenyegetés az elhagyatottág. Könyvében úgy fogalmaz, hogy
a szükségleteink betöltése rendszerint nem valósul meg optimálisan, mindig van valamennyi eltérés a betöltődés mértéke és az általunk vágyott mérték között. Ha ez az eltérés túlságosan nagy, akkor gyermekkorban azonosulunk ezekkel a hiányokkal. Minden gyerek hajlamos azt gondolni: „Az vagyok, ami velem történt.” Vagy: „Az vagyok, amit a világ mond nekem.” Ebből fakadóan alakulnak ki az önbizalom sebei.
Ezek felnőttkorunkban legtöbbször úgy jelentkeznek, hogy valahogyan megtagadjuk magunkat, nem hozunk valós döntéseket, önszabotázst alkalmazunk, vagy épp az ellenpontot alkalmazzuk: túlkompenzálunk és dicsekszünk, a saját nagyságunkat hangsúlyozzuk. Ugyanakkor az elhagyatottság fenyegetésére is reagálhatunk hatalomkomplexussal – ebben az esetben ez úgy mutatkozik meg, hogy a nárcisztikus sérülések miatt igyekszünk megszerezni az uralmat mások felett.
Az elhagyatás fenyegetésére adott harmadik lehetséges reakció a másik elismerésének kényszeres hajszolása, ami társulhat túlzott követelőzéssel is. Bár valamennyien vágyunk arra, hogy a szükségleteink betöltődjenek, a mértéktelen követelőzés korántsem segíti az optimális működésünket. Emögött is fellelhető rendszerint egy olyan történet, ami valahogyan kikényszerítette belőlünk ezt a működésmódot, amivel valójában mások viselkedésére reagáltunk. Azonban ha felnőttként is ez diktálja bennünk a tempót, akkor megint csak a régi történet éled újra, és nem a saját legbensőbb irányunk diktálta cél felé haladunk.
Ahhoz, hogy lássuk, valójában támogató közegben növekedtünk-e, Hollis szerint érdemes néhány tisztázó kérdést feltenni magunknak:
- Mi támogatott gyerekkoromban? Mi adott belső értékeket vagy jóváhagyást?
- Milyen területeken nem éreztem azt, hogy meg kell dolgoznom a szeretetért, az elfogadásért, elismerésért?
- Mi adott engedélyt arra, hogy felkutassam azt, amire vágyom ebben az életben?
- Ha nem érzem jogosnak az emberi ittlétemet és azt, hogy önmagamban is értékes vagyok, annak mi lehet az oka? Vajon újra az ősrégi történet munkál bennem?
Az ismétlés csapdája
Mindannyiunkat érnek erőteljes hatások, üzenetek, történetek a felnövekedésünk során, és ezekre is többféle módon reagálhatunk. A legkézenfekvőbb variáció az, hogy egyszerűen megismételjük ezeket – a pszichénk ugyanis hajlamos az ismétlési kényszer elvét alkalmazni. Hollis Carl Gustav Jung megközelítését alkalmazva úgy fogalmaz, hogy az agyunk olyan, akár egy analóg számítógép. Bár minden pillanat új, agyunk mégis mintha folyton azt kérdezné: mit tudok már erről? Keres valamit, amire hasonlít, amihez kapcsolódik valamilyen tapasztalat. A megoldásunk pedig az lesz, hogy a belső élményeink közül előbukkan valami, aminek alapján döntést hozunk. Így ismétli a minta önmagát.
A második lehetőség az, hogy
amikor valami veszélyessel találkozunk, az ezzel gyökeresen ellenkező irányba menekülünk. Erre utalhat, amikor azt mondjuk: „Én nem leszek olyan, mint a szüleim.” Persze más kérdés, hogy ilyenkor még mindig a történet diktál, hiszen ameddig valami ellen cselekszünk, addig az még nem a benső, önálló utunk.
A harmadik esetben pedig megpróbáljuk helyrehozni, ami elromlott. Ilyen lehet, amikor valaki átélte, hogy a szülei házassága megromlott és elváltak, ő viszont mindenáron helyre akarja állítani a „rendszer hibáját”, és akkor is küzd a saját házassága megmentéséért, amikor az már szinte elviselhetetlen mértékű rombolást okoz benne. Közben persze lehetnek egyéb reakcióink is, akár az, hogy folyamatosan csinálunk valamit: eltereljük a figyelmünket azért, hogy az elfoglaltságunk miatt ne legyen alkalmunk gondolkodni sem azon, ami egyébként foglalkoztatna.
Valójában mindegy, hogy melyik verziót választjuk, ezek a történetek és az általuk kifejezett üzenetek minden esetben szerepet játszanak az életünkben, és elfordítanak a belső iránytűnktől. Segítő kérdések lehetnek ezek kapcsán:
- Milyen formáló üzenetek vannak még mindig jelen az életemben?
- Mit teszek ezeknek az üzeneteknek a hatására, vagy éppen mit nem tudok megtenni miattuk?
Ami velünk történt, az „kint” történt?
Hollis a könyvben arra is kitér, hogy a terápiától gyakran éppen azt várjuk, hogy kiderüljön, nem azzal vagyunk azonosak, ami történt velünk, hanem amivé válni akarunk. Ez abban is segíthet, hogy megéljük:
jogunk van azt az életet élni, amit szeretnénk, így könnyebben felvállalhatjuk az önmagunkban érzett lehetőségeink kibontakoztatásának kockázatát.
Hollis úgy fogalmaz: jungiánus analitikusként ő maga is gyakran próbál éket verni aközé, ami az egyénnel történt és amit önmagáról gondol. „Időnként lehetetlennek tűnik elhinni, de attól még igaz: ami velünk történt, »kint« történt, nem határoz meg minket. Ami történt, csak ritkán szólt rólunk. Valaki más problémáiból adódott, más korlátai jelentek meg benne. Nehéz, de életbevágóan fontos elkülöníteni a saját utunkat az élettörténetünktől, ha szabad és teljesebb életet szeretnénk.” – írja könyvében a szerző. Ez pedig fontos lépés lehet ahhoz, hogy a belső iránytűt felfedezhessük önmagunkban.
Szintén segítő kérdések lehetnek ezen a területen a következők:
- Kinek tartottam magam akkoriban, amikor az érés szakaszát jártam?
- Mit gondoltam, mit kell tennem az életemmel? Mit követelt meg tőlem az élet?
Az iránytű megtalálása
A könyvben megfogalmazott kérdéscsoportok kiemelhetnek a mindennapi élet figyelemelterelő tevékenységei alól, és tudatosabbá tehetnek, így megvilágítást kaphat a lélek működésének azon része is, mely a hétköznapjaink során takarásban van. Ezáltal utat nyithatunk a leglényegesebb kérdés felé: mit akar a lelkem?
Csak akkor érezhetjük úgy, hogy jól mennek a dolgok, amikor valódi kapcsolatban vagyunk a saját lelkünkkel.
Segíthet az is, amikor kívülről próbálunk rátekinteni az életünkre és arra, ahol éppen tartunk. Ilyenkor érdemes meglátnunk, mi vezetett bennünket épp ezen az úton, amin járunk. Ebben azt is észlelhetjük, mi állított meg vagy mi volt az, ami Hollis szavaival élve: rendelkezett velünk. Ez újabb kérdést nyithat meg: ha nem azért vagyok itt, hogy alkalmazkodjak az észlelhető világhoz, akkor mit kell szolgálnom, mi akar rajtam keresztül megnyilvánulni a világban?
Azáltal, hogy jelen vagyunk, megszülettünk, része lehetünk annak a csodának, amit létezésnek nevezünk, egyúttal meghívást is kapunk arra, hogy valahogyan gyarapítsuk, gazdagabbá tegyük azt, amiben létezünk. Azonban ezt csak úgy tudjuk megvalósítani, hogy a legbensőbb énünkből fakadóan törekszünk egyfajta teljességre. Minden szerep más lesz, amivel ideiglenesen felruházhatjuk magunkat, azonban hosszú távon nem fogunk tudni egységben lenni olyasmivel, ami nem a sajátunk. Hollis szerint ezért sem érdemes a múltba vágyódni, mert nem a valódi múltba jutunk vissza, hanem csupán az igazságról alkotott kép kerít bennünket hatalmába. „Az élet mindig hatalmasabb, kényszerítőbb erejű és uralhatatlanabb annál, mint hogy képesek legyünk tudatosan kezelni, mégis az a dolgunk, hogy jelen legyünk benne, méghozzá a lehető legteljesebben” – fogalmaz a szerző.
Jung megközelítésében pedig azt is hozzáteszi: amikor életünk eltér a belső igazságunktól, nyughatatlanság vesz rajtunk erőt, ami azt mutatja, elveszítettük a kapcsolatot a teljességgel. Ugyanis
van valami bennünk, ami mindig tudja, mi a jó nekünk, és ha képesek vagyunk arra, hogy odafigyeljünk rá, akkor ezt közölni is fogja.
Ahogy Hollis is megfogalmazza: „Amikor azt tesszük, ami jó nekünk, valami támogat bennünket. Amikor azt, ami rossz, valami szembeszegül velünk. Ilyenkor elveszítjük a központi megértést, amely belső iránytűként végzi a dolgát. Ha meg tudjuk kockáztatni a saját életünk felé vezető lépést, oda tudunk figyelni az álmainkra, a tüneteinkre, és képesek vagyunk megkérdezni, mit akar a pszichénk, akkor ez az alázatos kérdés vezethet el oda, ahol valójában ott a helyünk.”
You must be logged in to post a comment.