Énünk „automata páncélzata” – Az elhárító mechanizmusok

Valószínűleg sokan találkoztak már az elfojtás, az intellektualizáció vagy a projekció kifejezésekkel. Ezek a működésmódok az elhárító mechanizmusok, melyek leírása Sigmund Freud nevéhez köthető. Elméletét az őt követő pszichoanalitikusok – többek között lánya, Anna Freud – egészítette ki és dolgozta tovább.

Ezek az énvédő mechanizmusok olyan belső pszichés stratégiák, melyeket tudattalanul alkalmazunk azért, hogy a számunkra aktuálisan elfogadhatatlan érzésekből, gondolatokból eredő szorongást távol tartsuk magunktól. Ez lehetővé teszi, hogy valamilyen belső megélés súlyát csökkentsük, elviselhetővé alakítsuk önmagunk számára.

Miért van szükségünk elhárító mechanizmusokra?

Freud beszélt először arról, hogy az általunk megélt élmények, érzések, gondolatok jelentős részére „vakok és süketek” vagyunk, azaz ezek sokszor nem érik el a tudatosságunk szintjét. Topográfiai modelljében írja le, hogy a lelki életre hármasság jellemző. Vannak tudatosan megélt tartalmak, azonban ezek mennyisége elenyésző a tudatelőttesben és a tudattalanban fellelhető belső tartalmakhoz (érzések, élmények, gondolatok, késztetések, motivációk, kívánságok) hasonlítva.

Ahogy növekszünk és egyre több inger ér minket, egyre több tapasztalatot szerzünk a világról, és ezek a tapasztalatok egyre komplexebbé válnak. Ezzel együtt énünk is egyre összetettebbé válik, így egyre fejlettebb elhárító mechanizmusokra van szükségünk az énvédelemhez.

Amikor olyan élményt élünk meg, amit nem tudunk beépíteni az elfogadható tartalmak közé, énünk védekezik a számunkra elfogadhatatlan tartalommal szemben. Ez az élmény az elhárítás (elfojtás, hasítás, projekció, intellektualizáció stb.) nyomán a tudattalanba kerül.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy onnantól ez a tartalom nem létezik – sőt, energiát kell fordítanunk arra, hogy ott maradjon.

Megbillent egyensúly

Énvédő mechanizmusokat mindenki használ, fontos szerepük van mentális egészségünk fenntartásában. Azonban az elhárítások, illetve a korai, éretlen elhárítási formák túlzott használata felboríthatja az érzékeny belső egyensúlyunkat. Amikor a tudattalan tartományba száműzött megéléseink, érzéseink, gondolataink, élményeink száma egyre csak szaporodik – például azért, mert a frusztráló helyzettel minden nap szembesülünk, és az élmény által kiváltott megélések újra és újra elhárításra kerülnek, esetleg bizonyos helyzetekkel egyszerűen nem tudunk megbirkózni –,

az egy idő után tüneteket generál, hiszen nagyon sok pszichés energiát fordítunk arra, hogy lenyomva tartsuk a számunkra nehéz megéléseket.

Ezt az energiát pedig más, mentálhigiénénk szempontjából fontos funkcióktól vonjuk el. Ilyen esetekben kialakulhatnak többek között szorongásos zavarok, fóbiák, kényszeres zavarok és pszichoszomatikus betegségek is.

Az énvédő mechanizmusok csoportosítása

Az elmúlt évszázadban sokféle elhárító mechanizmust tártak fel, írtak le a szakemberek. Ezek az énvédő mechanizmusok személyiségfejlődésünk folyamán alakulnak ki. Vannak, amelyek a korai fázisban jelennek meg (például a hasítás, tagadás), ám ahogy növekszünk, egyre komplexebb megküzdési mechanizmusokra van szükségünk.

Az énvédő mechanizmusok nem egyenrangú, egyenértékű folyamatok. Többféleképpen csoportosíthatjuk őket; Vaillant és munkatársai például a következő módon jelenítették meg a köztük fennálló különbségeket:

• nárcisztikus elhárítások (valóságtorzító projekció, pszichotikus tagadás, torzítás)
• az éretlen elhárítások (projekció, hipochondriázis, passzív-agresszív viselkedés, acting-out).
• neurotikus elhárítások (intellektualizáció, elfojtás, áttolás, reakcióképzés, disszociáció)
• érett elhárítások csoportja (altruizmus, humor, késleltetés, szublimáció)

Az elhárító mechanizmusokkal kapcsolatos kutatások megerősítik, hogy az érettebb elhárító mechanizmusok együtt járnak a környezethez való rugalmas alkalmazkodással.

Ezzel szemben amikor valakire az éretlenebb énvédő mechanizmusok használata jellemzőbb, a kutatók úgy találták, hogy az ő életükben a mentális problémák megjelenése is gyakoribbá válik.

Az elhárítást, az énvédő mechanizmusokat nem tudatosan és egyáltalán nem céltudatosan használjuk. A személyiségfejlődésünk folyamán dől el, hogy bizonyos helyzetek mennyire megterhelőek számunkra pszichésen, és hogy hogyan tudjuk fenntartani az adott helyzetben a belső egyensúlyunkat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem változtathatunk ezen, nem tudatosíthatjuk a ránk jellemző folyamatokat belső, önismereti munka által.

Elhárításaink formái

Az énvédő mechanizmusoknak tehát léteznek éretlen és érett formái. Nézzük meg, hogyan is jelennek meg ezek az elhárítási mechanizmusok a mindennapi életünkben.

Tagadás

Sokan használják a mindennapjaikban, hogy elkerüljék a fájdalmas érzéseik megélését, felismerését, beismerését. A tagadás során lényegében a valóság elutasítása történik. Amennyiben valamely esemény, élmény nagy pszichés terhet ró az adott személyre, ami elviselhetetlen számára, egyfajta blokkot állít fel, mely nem engedi, hogy az élmény eljusson a tudatosulásig.

A valóságot azonban nem tudjuk sokáig figyelmen kívül hagyni.

Ezzel a mechanizmussal küzdhetünk meg például olyan helyzetben, amikor a szeretett személy (szülő, partner) részéről valamilyen atrocitás ér minket. A tagadás során ekkor elkezdjük győzködni magunkat arról, hogy „ő nem is tett olyan rosszat és nem úgy volt”; sőt, a valóságot megváltoztatva eljuthatunk odáig, hogy ez az egész „talán meg sem történt”.

Torzítás

A torzítás során a külső, megélt valóság jelentős mértékű, durva átalakítása történik annak érdekében, hogy a belső igények kielégüljenek. Amikor érzéseink, élményeink, agresszív késztetéseink és az ezekből fakadó viselkedésünk elfogadhatatlan a számunkra (például durván bántunk a gyermekünkkel), ilyenkor megtörténhet a valóság teljes torzítása és „átalakítása” úgy, hogy tetteink, gondolataink elfogadhatóvá szelídüljenek számunkra. Ebben a helyzetben a gyermek is torzíthatja saját valóságát, hogy az őt ért sérelmet fel tudja dolgozni.

Projekció/kivetítés

A mechanizmus során a saját nem kívánatos gondolatainkat, érzéseinket, céljainkat egy másik személynek tulajdonítjuk. Jellemzően olyan gondolatokat, érzéseket tulajdonítunk a másiknak, amelyek bűntudatot, szégyent keltőek lennének számunkra tudatos szinten, ha be kellene ismernünk önmagunknak, hogy ezek a mi fejünkben fordulnak meg. Ezek gyakran agresszív és szexuális fantáziák.

Amikor belső agresszív, vagy ellenséges hozzáállásunkat nehéz elfogadni, mert szeretnénk kedves embernek látni önmagunkat, akkor könnyebbség lehet tudatos formában azt gondolni, hogy valójában a másik reakciói durvák velünk szemben, a szavai, tettei mögött rejtett agresszió húzódik meg, és mindeközben figyelmen kívül hagyni, hogy a valóságban belőlünk vált ki agressziót, dühöt az illető, és mi reagálunk rá ellenszenvvel.

Passzív-agresszív viselkedés

Az agresszió, vagy ellenségeskedés passzív módon jelenik meg, a rossz érzések közvetlen kifejezését pedig kerüli a passzív-agressziót alkalmazó fél. Ez a viselkedési minta megjelenhet társadalmilag bevett szokások figyelmen kívül hagyásában, például úgy, hogy elkésünk egy megbeszélt találkozóról, vagy nem válaszolunk egy feltett kérdésre, esetleg konfliktus esetén hallgatással tüntetünk és büntetünk. A másik fél számára sokszor ellentmondásos az, amit a passzív-agresszív viselkedést mutató személy mond és cselekszik, ez pedig gyakran szorongáshoz vezethet.

Acting-out/Kiélés

Egy tudattalan vágy, impulzus azonnal cselekvéssé válik, méghozzá érzelmi tudatosság nélkül. Azaz a belső frusztráció megjelenése esetén a nehéz érzések, megélések nem tudatosulnak, ehelyett a frusztráció elhárítása érdekében valamilyen azonnali cselekvés történik.

Ez megjelenhet többek között a függőségi késztetés megélésében, azaz alkohol- vagy kábítószer-fogyasztásban, esetleg dühkitörésekben.

Ezek a védekezési formák azonban megakadályozzák, hogy konstruktívabb megoldási lehetőségeket találjunk fájdalmas érzéseink feloldására.

Intellektualizáció

Ezt az énvédő mechanizmust használjuk, amikor egy helyzetnek csak a logikai részére, a tényekre koncentrálunk, hogy ne kelljen megélnünk a szituációhoz kötődő elfogadhatatlan, szorongást keltő érzéseket. Azaz a gondolkodást használjuk az érzések megélésének elkerüléséhez, és tudatosan elemezzük az eseményeket olyan módon, hogy azok ne váltsanak ki szorongást.

Elfojtás

A zavaró, bűntudatot keltő gondolatok tudatossá válását akadályozza. Hosszú távon azonban az elfojtás nem sikeres védekezési forma, mivel a tudattalanba kényszerített vágyak, ötletek, kívánságok, emlékek ugyan rejtve vannak – önmagunk előtt –, de így is képesek szorongást kiváltani.

Minél több tartalom kerül elfojtás alá, a szorongás annál inkább növekszik. Az elfojtott tartalom pedig gyakran megmutatja magát álmok, elszólások formájában.

Áttolás

Az áttolás során az elfogadhatatlan belső ösztönkésztetéseket (szexuális vagy agresszív impulzusokat) tereljük elfogadhatóbb vagy kevésbé fenyegető célpontra. Ez jelenhet meg olyan helyzetben, amikor egy személy iránt érzett szexuális vágyat egy fétis helyettesít, vagy a felettesek felé megjelenő indulatokat nem a munkahelyen éli meg valaki, hanem a családja felé fordítja.

Altruizmus

Az érett elhárító mechanizmusok közé tartozik. A szorongást keltő érzések feloldása konstruktív módon történik meg, önzetlen támogatás, segítés által, ami a másik számára örömet jelent (például valamilyen önkéntes tevékenység).

Késleltetés

A belső vágyak, késztetések megélését képesek vagyunk késleltetni. Ennek használata az életkor előrehaladtával növekszik, egyre jelentősebbé válik.

Szublimáció

A szublimáció érett énvédelmi mechanizmus. Hasonló az áttoláshoz, azonban ebben az esetben sikerül az elfogadhatatlan érzelmeinket konstruktív és társadalmilag elfogadható viselkedésbe, nem pedig destruktív tevékenységekbe helyezni. A szublimáció formája lehet többek között a művészet és a sport.

Problémák feloldása és megküzdés

Az elhárító mechanizmusok használata a mindennapi életünk részét képezi. Mindenkinek vannak olyan élményei, megélései, melyekkel nehéz szembesülni, nehéz tudatosítani, így ezeket gyakran elfojtjuk, vagy valamilyen más énvédelmi mechanizmust használva a tudattalanban tartjuk, ami időnként komoly energiabefektetést jelent számunkra.

Önismeretünk fejlesztése, az önismereti, terápiás folyamatok segíthetnek a nehéz, szorongást keltő mintáink feltárásában és felismerésében. A felismerések által a tudattalan tartalmak tudatossá válnak, gondolkodásunk és viselkedésünk is szabadabbá válik, és képessé válunk arra, hogy hasonló helyzetekkel a jövőben érettebb módon küzdjünk meg.

Forrás:

Itt, itt és itt, valamint Dr. Daubner Béla szóbeli közlése alapján