3+1 dolog, amire a karantén tanít(ott) – #sajátélmény

Szerző: | 2020. 05. 01. | Lélekerősítő | Olvasási idő: 9 perc

A Pszichoforyou cikkeiben a járványhelyzet első pillanatától kedzve kényesen ügyelünk arra, hogy kerüljük a hurráoptimista lózungokat. Tesszük ezt azért, mert – annak ellenére, hogy van, akinek az életébe pozitív irányú változásokat hozott ez az időszak – mégiscsak egy soha nem látott társadalmi krízissel, és annak megannyi szomorú következményével kell szembenéznünk.

A koronavírus ebből a szempontból olyan, mint a forgószél: nagyon nem mindegy milyen távolságra állunk tőle. Van, akit éppen csak megcsapkod kicsit a szele, van, aki felé ezekben a pillanatokban is félelmetes sebességgel közelít…

Van, aki a szabadidejét, van, aki a munkáját, és sajnos, nem kerülhetjük meg a tényt, hogy van, aki az életét veszíti el a járvány miatt – és van, aki éppen ezeket a dolgokat kapja vissza tőle.

Ezért kell nagyon óvatosnak lennünk akkor, amikor a koronavírus hatásairól írunk vagy beszélünk, és ezért nehéz megtalálni azt a közös metszéspontot, ahol egyszerre és egy időben „vagyunk jelen”.

Van viszont két dolog, ami ezekben a napokban szerintem a legtöbb emberre igaz. Az egyik, hogy nagyon-nagyon elfáradtunk, a másik pedig, hogy mindannyian tanultunk, vagy tanulunk. És itt most nem a régóta halogatott angol kurzusra, vagy a jógaórára gondolok…

Sok mindent kellett megtanulnunk

A járvánnyal együtt járó változások rákényszerítenek minket arra, hogy elsajátítsunk bizonyos ismeretek. Ez a tanulási folyamat azért esszenciális, mert ezekben a napokban szó szerint a túlélést jelentheti.

A túlélést jelentheti, ha nem felejtjük otthon a maszkot és a kézfertőtlenítőt; ha tartjuk a távolságot másoktól; ha előrelátóan és mértéktartóan vásárolunk a boltban. Ha megtanuljuk elfogadni, hogy nem találkozhatunk azokkal, akiket a legjobban szeretünk.

Ezeket a dolgokat, és még megszámlálhatatlanul sok mindent kellett megtanulnunk és elfogadnunk az elmúlt hetekben. És ez fárasztó.

Ugyanakkor a határaink feszegetése szükségszerűen magában hordozza a fejlődés lehetőségét is.

Tudom, hogy ez egy végtelenül elkeserítő és kilátástalannak tetsző szituációban sovány vigasz, sőt, kifejezetten irritáló gondolat, de szerintem sok erőt adhat, (számomra legalábbis sok erőt adott) amikor a negatív történések helyett elkezdtem a tanulságokra fókuszálni.

Nem gondolom, hogy az én tanulságaim mindenkire érvényesek, ahogy azt sem, hogy egy nehéz helyzetben érdemi segítséget jelenthetnek. Ez csak egy szubjektív lista, vagy, ahogy mondani szoktuk #sajátélmény, amelyben összegyűjtöttem, és kicsit rendszereztem az elmúlt 50 nap konklúzióit. Arra gondoltam, hogy ezek közül a három legfontosabbat megosztom veletek is, megírom, hogy mi az, amire a karantén tanított.

  1. Dönteni

Amikor megpróbáljuk szétszálazni, hogy mégis „Mitől vagyunk ilyen rohadt fáradtak?” akkor szerintem – a tanulás mellett – mindenképpen érdemes számításba venni a változások következtében eszkalálódó döntéshelyzeteket is.

„Felszámoljam a vállalkozást?” „Felmondjak a kollégáknak?”. „Felmondjam az albérletet?” „Felvegyem a hitelt?”„Eladjuk a lakást?” „Melyik kórházban szüljek?” „Hol folytassam az életem?” Az elmúlt időszakban emberek milliói kényszerültek bele ilyen, és ehhez hasonló, kőkemény döntéshelyzetekbe. Ezek a kérdések szinte elviselhetetlenül súlyos terhet raknak a napi feladatoktól egyébként is túlterhelt vállunkra.

Amellett, hogy ezeket a dilemmákat mindenképpen érdemes alaposan átgondolni, számomra tanulságos volt megérezni, hogy milyen felszabadítóan hatott rám, amikor elköteleződtem egy-egy döntésem mellett. Amellett, hogy megkönnyebbültem – a lehetséges következmények ellenére – a döntés meglepően sok erőt, valamiféle lendületet adott.

Dönteni nemcsak felszabadító, de bátor dolog is. Elköteleződni egy döntés mellett, felvállalva annak minden lehetséges következményét – köztük azt is, hogy rosszul döntök – az egyik legbátrabb dolog, amit ebben a helyzetben, meg úgy egyáltalán az életünkben tehetünk.

Bátran dönteni szerintem ezerszer vagányabb, mint bungee jumpingolni, vagy „csak úgy sodródni”. Az utóbbi arról szól, hogy kockáztatod az életed, a másik pedig arról, hogy vállalod érte a felelősséget.

  1. Azt mondani: ELÉG

Ha picit jobban utána olvasunk annak, hogy az állatok élőhelyének módszeres pusztítása – amire ugye az emberiség folyamatosan növekvő fogyasztási igényei miatt van/volt szükség – hogyan aránylik a koronavírushoz, akkor hamar összeáll a szomorú kép: (nagyon leegyszerűsítve) azért tartunk most ott, ahol, mert egész egyszerűen nem tudtuk azt mondani, hogy elég.

Annak, hogy ezt megtegyük, már réges-régen eljött az ideje, de ahhoz, hogy a szándék konkrét cselekvésbe forduljon, sajnos (!!!) ez a vírus is kellett.

Kicsit olyan, mintha eddig következmények nélkül jártunk-keltünk volna a tilosban, amíg meg nem érkeztek a hatóságok, hogy kérdőre vonják a rendbontókat. Így voltunk mi is a Föld nevű bolygóval: addig-addig bontottuk a rendet, hogy aztán drasztikus beavatkozásra lett szükség.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez sok szempontból sajnálatos, de az van, hogy a koronavírus kényszerített rá minket arra, hogy megtanuljuk kimondani: ELÉG. Legalábbis velem ez történt.

Elég az itthon termő idényzöldség. Elég a ruha, ami a szekrényben van. Elég csak egyszer boltba menni egy héten. Elég csak kétszer bemenni az irodába. Elég csak hétvégén használni a kocsit stb stb stb.

Illetve – nem tudom, ki hogy van vele – de az én fogalmaim teljesen megváltoztak azzal kapcsolatban is, hogy mi KELL a boldogsághoz, és mi az, ami ELÉG hozzá…

A boldogsághoz néha elég egy reggeli séta, egy telefonhívás, egy virágzó fa, vagy az, ha láthatom, ahogy növekszik a paradicsom, amit elültettem. Tényleg nem szeretném romanticizálni a karantént, de ezeket a dolgokat biztosan másképp értékeltem volna 50 nappal ezelőtt. Valószínűleg sehogy, vagy legalábbis nem ennyire. Egyre kevesebb dologról gondolom azt, hogy kell, és egyre többről, hogy elég.

  1. Odafigyelni az érzéseimre – de tényleg

Több cikkben és podcast-adásban is foglalkoztunk azzal, hogy milyen elképesztően sok érzés hat, vagy hathat arra, ahogy a bőrünkben érezzük magunkat. Bizonytalanság, félelem, aggódás – hogy csak néhányat említsek a lelkünkre, ezzel együtt a hangulatunkra és az állapotunkra is kiható tényezők közül.

Ahogy azt szintén megírtuk, ez az érzés-cunami könnyen hangulatingadozáshoz és oda vezethet, hogy egyik pillanatban bizakodóak és (a körülményekhez képest kiegyensúlyozottak), a másikban pedig letargikusak és reményvesztettek vagyunk.

Amikor ezt – nem kis mértékben ezeknek a cikkeknek köszönhetően – tudatosítottam, és az aktuális törekvéseim helyett („nyavalygás helyett inkább ezt vagy azt kellene csinálnom”) arra figyeltem, hogy milyen érzések vannak bennem, az kivétel nélkül mindig segített túllendülni az aktuális nehéz helyzeten.

Az utóbbi napokban figyeltem meg, hogy ez már szinte reflexként működik: ha elhatalmasodnak bennem a rossz érzések, már automatikusan megállok, és ahelyett, hogy elnyomnám vagy túllépnék rajtuk, megvizsgálom, elfogadom és megélem őket. Rájöttem, hogy így mindenki jobban jár. Én is, és a környezetem is…

+1 Jelenben maradni

Ez azért a plusz „egyedik”, mert menet közben jöttem rá, hogy a felsorolt tanulságokat ez fogja össze.

Ha úgy tetszik, ez az egy, a többi előfeltétele.

Mert, hiába ad REMÉNYT az aktuális lelki tusáim, hétköznapi küzdelmeim közben, ha arra gondolok, hogy #mindenrendbenlesz. A folytatáshoz ERŐT a jelenből tudok csak meríteni. Abból, ha arra figyelek, ami van.

Például a tanulságokra. Ezekből szerintem – hozzám hasonlóan – már mindenki életében jó sok felgyülemlett az elmúlt 50 napban. A kérdés, hogy mihez kezdünk velük.

A magam részéről fogom és viszem tovább magammal őket – vagy ahogy a Kistehén Tánczenekar számomra kedves és nagyon aktuális slágerét idézve „Ez is elviszem magammal”.

Viszem magammal ezeket a tanulságokat, mert segítenek hinni abban, hogy ebből az egészből bátrabban, erősebben (és valamilyen szempontból biztosan) gazdagabban fogok kijönni.

Ezt kívánom nektek is – szívvel-lélekkel.

Fotó forrás itt.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Szabó Eszter Judit
Kommunikációs szakember, újságíró. Hisz az önismereti- és terápiás munka sorfordító erejében. Ha kikapcsol, akkor túrázni megy. Vagy jógázni. Ha csinál valamit, akkor azt szívvel-lélekkel teszi. A Pszichoforyou-ra ez különösen igaz.

Pin It on Pinterest

Share This