A megismerés segít eloszlatni az előítéletet – Az Anyáim története című filmet ajánljuk

Kevés valóságosabb sztorival találkoztam mostanában, mint az Anyáim története című dokumentumfilm. Dér Asia és Haragonics Sára alkotása egy azonos nemű párról, két nőről szól, akik örökbe fogadnak egy kislányt a 2010-es évek Magyarországán. Ha most megugrott kicsit a pulzusod és előtolultak a gondolatok, amik a szivárványcsaládokkal kapcsolatban a fejedben vannak – legyenek azok pozitívak vagy negatívak -, akkor maradj velem, ez a cikk és a film is neked szól!

Reggel van. Egy pár készülődik, kávét isznak, reggeliznek, kócosak. Az Anyáim története tele van ilyen valóságos, érzékeny és leplezetlenül őszinte pillanattal. Mindent megmutat, amit Virág és Nóra, egy örökbefogadásra készülő leszbikus pár megél. Látjuk a boldogságukat, de a kételyeiket és félelmeiket is. Ettől a személyességtől pedig a film végére úgy érezhetjük, mintha közeli ismerőseink, majdhogynem barátaink lennének a szereplők.

Emiatt a közeli érzés miatt nem magáról a filmről, de még csak nem is az LMBTQ emberek pszichológiai megítéléséről vagy az örökbefogadás nehézségeiről fogok írni. Hanem arról, hogy milyen szerepe van a személyes kapcsolatoknak az előítéleteink leküzdésében.

Létezik egy elmélet, a kontaktushipotézis, ami azt állítja, hogy minél több és erősebb személyes kapcsolatunk van egy csoport tagjaival, annál kevésbé leszünk előítéletesek a csoport egészével szemben. Az Anyáim története olyan közel hozza a főszereplőket hozzánk, hogy szinte teljesíti a személyes kontaktus kritériumát.

Együtt vagyunk Nórával, amikor a gyámhivatallal telefonál. Részesei vagyunk Virág és az édesanyja beszélgetésének a gyerekvállalásról, és Melissa első karácsonyát is együtt éljük át a családdal. A film végére olyan helyzetekbe nyerünk bepillantást, amikkel eddig biztosan nem találkoztunk. Ez pedig segíthet minket a család fogalmával kapcsolatos előítéleteink lebontásában. De kezdjük az elejéről.

Mi az előítélet és miért jó nekünk?

Az előítéleteket, a sztereotípiákat leginkább negatív értelemben használjuk a köznyelvben. Ha valaki előítéletes, vagy a sztereotípiákból indul ki, akkor a másokhoz való kapcsolódása során az előzetes tudására támaszkodik, vagyis kihagyja a megismerést. Bár ezt a viselkedést manapság illik elítélni, sőt, törvényekben tiltják a társadalmi csoportokkal szembeni megkülönböztetést, a filmben mégis megjelennek aktuálpolitikai bejátszások, amelyekben a megszólalók az LMBTQ emberekkel szembeni ellenséges hangnemet ütnek meg.

Ha társadalmilag nem támogatott előítéletesnek lenni, akkor miért akadnak mégis ilyen hangok, akár a saját fejünkben is? Lehet, hogy megéri?

Bizony így van. Ha sztereotip megállapítást teszünk, akkor az agyunk egyszerűsít, csökkenti a felesleges munkát, vagyis energiát spórol nekünk. Nem kell újra és újra megismernünk az adott dolgot, hiszen már láttuk, vagyis tudjuk, hogy mi az. Gondoljunk bele, hogy ez a működés milyen jól jön a mindennapjainkban. Nem kell minden reggel újra felfedezni az autóvezetés technikáját, messziről megismerünk egy széket és használni is tudjuk, és azon sem kell gondolkodnunk, hogy tegeződjünk vagy magázódjunk, ha egy gyerekkel találkozunk. 

Ha néha dobozokban gondolkodunk, akkor tehát valójában jól működünk, mert az előítéletek alkalmazása kézzelfogható előnyökkel jár: megkönnyíti az életet.

Akkor miért rossz az előítélet?

Erős jelenet a filmben, amikor Nóra a negatív fantáziáiról mesél Virágnak: rossz szándékú emberek jönnek a házukhoz és bántják a családját és a kutyáikat azért, mert melegek. Fél az atrocitástól, aggódik a családja miatt. Ebből a példából is jól látszik, hogy nem mindegy, hogy az előítéletes gondolatainkat mire irányítjuk. Ha ugyanis a tárgyak, eszközök helyett embertársaink egy csoportja kerül az előítéletek kereszttüzébe, az nemcsak bántó lehet, hanem félelmet is generálhat a másikban.

De

az Anyáim történetének nem az a legerősebb oldala, hogy az előítéletekkel szembesít minket, hanem az, hogy megmutatja, milyen hasonlóságok vannak Nóra és Virág, és bármely másik magyar család élete között.

Olyan helyzetekben látjuk ugyanis a párt, amelyek mindannyiunkkal megtörténnek: grilleznek a barátaikkal, autóba pakolnak be és kutyáikkal játszanak. Csupa olyan helyzet, amelyet mindannyian átélünk életünk során.

Jó-jó, de hogyan küzdhetünk az előítéletek ellen? – avagy mi az a kontaktushipotézis

A hasonlóságok felfedezése remek kezdet ahhoz, hogy a sztereotip gondolkodás káros hatásait kiiktassuk. Ilyenkor a dobozok alkalmazása helyett a megismerést választjuk, és nem egy arctalan leszbikus párt és egy örökbefogadott gyermeket látunk, hanem Nórát, Virágot és Melissát, akikhez hús-vér valójukban tudunk kapcsolódni. Ez az, amiben az Anyáim története egészen kiváló: az ember úgy érzi, hogy egy órára beköltözött a filmbéli család nappalijába.

A kontaktushipotézis szerint azok a különböző csoportok, akik kontaktusban vannak egymással, vagyis egymás mindennapjainak részei, kevésbé hajlamosak az előítéletességre egymással szemben. Az elméletet Gordon Allport dolgozta ki a 20. század derekán, majd az idők során többek között Thomas Pettigrew egészítette ki. Magyar kutatás is született ebben a témában, mégpedig Erzsébetvárosban. Itt azt igazolták, hogy a kerületben ott volt a legkisebb a romák elleni előítélet, ahol a legtöbb roma élt.

Jogos a felvetés, hogy számos olyan eset is létezik, amikor az egymással való kapcsolódás csak még nagyobb távolságot, agressziót és így fokozódó előítéleteket idézett elő az egyes csoportok tagjai között. Gondoljunk csak a Pride felvonulásra és annak ellentüntetőire. Létrejön ugyan a kontaktus, de az ellentét inkább csak elmélyül a két csoport tagjai között. Ezért Allport és Pettigrew nyomán azt mondhatjuk, hogy csak akkor igaz az, hogy a kontaktus segít az előítéletek lebontásában, ha az alábbiak is igazak magára a kapcsolódásra:

1. Egyenlő státusz. Vagyis ki kell iktatni az alá-fölérendeltségi viszonyt a két csoport tagjai között.
2. Közös célok. A két csoport tagjainak legyenek közös céljai, amelynek elérésére mindannyian vágynak.
3. Csoportok közötti együttműködés. A célokat csak úgy tudják elérni a csoportok tagjai, hogy mindannyian együtt kell működniük függetlenül attól, hogy melyik csoporthoz tartoztak eredetileg.
4. A hatóságok, a törvény vagy a szokás által kapott támogatás. Ha a hatóságok és a törvények támogatják, hogy a csoportok egymással kontaktusba lépjenek, több lesz a kapcsolódások száma, hiszen a törvényt, a normát alkotó elit is ezt a viselkedést tartja helyesnek.
5. Hosszú távú kapcsolódás. Pettigrew szerint akkor igazán erős a kontaktusok előítélet-lebontó hatása, ha van arra idő, hogy a különböző csoportok tagjai között baráti kapcsolatok alakuljanak ki.

Hogy jön mindez a dokumentumfilmhez?

Egyénileg igen nehéz azokat a körülményeket megteremteni, amiket a kontaktushipotézis ideális környezetnek ír le az előítéletek csökkentésére. Arra például, hogy a mindenkori hatóság és törvényhozás milyen retorikát folytat, vajmi kevés ráhatásunk van. De még azt sem mi határozzuk meg, hogy hova és hogyan születünk és ezért milyen státuszbeli különbségek vannak a csoportjaink között. Azt viszont egyénileg mi is eldönthetjük, hogy meglátjuk-e a közös célokat, hajlandóak vagyunk-e a másik csoport tagjainak megismerésére, hajlandóak vagyunk-e változni annak érdekében, hogy közös céljainkat együtt érjük el.

Az Anyáim története rengeteg változási lehetőséget kínál, ha hagyjuk. Hiszen mikor adatik meg, hogy egy leszbikus pár mindennapjaiba bepillanthassunk és valóban megismerhessük a lelki és emberi tusáikat? Hogy ránézhessünk arra, mik a közös vágyaik és céljaik LMBTQ és nem LMBTQ embereknek?

Virág, Nóra és Melissa története az HBO Max kínálatában tekinthető meg. Ajánlom mindenkinek, aki a kölcsönös elfogadás és a béke felé tenné meg az első vagy a sokadik lépését.

Felhasznált szakirodalom:

Csepeli György: Szociálpszichológia, 1997, Osiris Kiadó

Síklaki István: Előítélet és tolerancia, 2017, Akadémiai Kiadó

Fotó: itt