Az a bizonyos sapka és a bojtja – Hogyan tanította meg nekem a felnőtt gyermekem azt, hogy nem kell őt megmentenem

Ha szemfülesek vagyunk, akkor a saját gyermekeinktől tanulhatunk a legtöbbet. Az olyan felnőtt gyerekektől, akik nem akarnak „örök gyermekek” maradni, mert öntudatos és önazonos felnőttekké váltak. Akiket nem kell megmenteni, hiszen kompetensek, és rendben vannak a határaik. De egy anya – még akkor is, ha pszichológus – néha átlépi a határokat. Én is így jártam. Az alábbi történetből sokat tanultam önmagamról, a lányomról, a gyermekeim felnőtté válásáról, és a saját határaimról.

Több cikket is írtam már a parentifikáció jelentőségéről. A parentifikált személyek azok, akik egész életükben maximálisan teljesítenek, és szívesen segítenek másoknak. Működésük fő mozgatórugója a hozzájuk érzelmileg közel álló emberek jólléte, öröme és elégedettsége. Ennek az az oka, hogy gyermekkorukban is erőn felül kellett teljesíteniük a családban, így a saját szükségleteiket hátrahagyva elégítették ki a számukra biztonságot adó emberek, a szülők elvárásait. Ebből tudják a szerethetőségüket és az értékességüket definiálni. Sokszor az az alapélményük az életben, hogy ’SOK’-nak érzi őket a környezetük, mert túlzó módon lelkesednek, és pikk-pakk megcsinálnak mindent. A teremtő erejük néha erőszakosnak tűnik, de az ő belső, szubjektív élményük az: miért is ne lehetne még jobban elvégezni a feladatokat, vagy kimaxolni a lehetőségeket?

Az alábbi eset velem történt, miközben a felnőtt lányomat látogattam meg. A történet mellett – ahogy korábbi írásomban – megszólal a tudatalattim és a saját önreflexióm is.

Este – megbeszélés, majd megjelenik az a bizonyos kisördög

Aki ismer, tudja, hogy nagyon szeretek kötni, és szerelmese vagyok a szép fonalaknak. Az egyik este meglátogattam a lányomat, majd megláttam egy gyönyörű, kék, árnyalatos gyapjúfonalat a kosárban, ami teljesen lenyűgözött a színeivel. Nem volt a fonalból tetemes mennyiség, csak pont egy sapkára való.

Megkérdeztem a lányomat, hogy szeretné-e, ha ebből a fonalból kötnék neki egy sapkát, amire egy mosolygós igennel válaszolt. Így elég hamar elkészült a gyapjú sapka, amit büszkeséggel és örömmel mutattam meg neki. Mivel maradt egy egészen kicsi fonal, felmerült a kérdés bennem, hogy legyen-e bojt a sapkán. A lányom felpróbálta, és úgy döntött, hogy ez így tetszetős számára és nem szeretné, ha bojtos lenne a sapka. Majd elment aludni.

Belső hang: „Ez a megmaradt, pár méteres fonaldarab már úgysem jó semmire. El fog kallódni, inkább csinálok egy bojtot belőle, hiszen néhány perc alatt elkészül. Megcsinálom, majd rávarrom a sapkára, és reggel megmutatom a lányomnak. Ha látja bojttal is, akkor jobban tud majd döntést hozni (mintha a bojt egy életre szóló döntés lenne) arról, hogy legyen-e bojt a sapkán, vagy sem? Csak egy-két öltéssel fogom rávarrni, így ha tetszik neki, akkor ráerősítem, ha nem, akkor egy nyisszantással levágjuk. Na és a fonal sem kallódik el!”

Önreflexió: „Elégedett és büszke vagyok magamra, mert néhány óra alatt egy csodálatos sapkát kötöttem, és még arra is gondolok, hogy bojt ügyben majd biztosan a legjobb döntést hozza a lányom. Nem sajnálom az időt és az energiát, a legtökéletesebb megoldást találtam ki. Mindenre gondolok, de a döntést ő fogja meghozni. Nem okoz majd rossz érzést nekem, ha a végső döntése az lesz, hogy az elkészített bojtot ne varrjuk fel!”

Tudatalatti: „Bea, ugye tudod, hogy a bojt arról szól, hogy a magányos, elhagyatott, sérült belső gyermeked biztonságban akarja magát érezni? Ugye tudod, hogy ettől érzed szerethetőnek magad? Mert ha mindent kimaxolsz és kontroll alatt tartasz, akkor biztonságban érzed magad! Pont azt csinálod, amit a szüleid elvártak tőled. Nem emlékszel? Komoly feladataid voltak, és csakis az volt elfogadható, ha maximálisan teljesítesz!”

Reggel – szembesülés a bojttal, feloldhatatlan konfliktus

Reggel, ébredés után büszkén és elégedetten mutattam a bojtos sapkát. A legfantasztikusabb édesanyának éreztem magam, aki mindenre gondol, és a legjobb döntés érdekében nem sajnálja belefektetni az idejét és energiáját a bojt elkészítésébe.

Soha nem felejtem el a lányom arcát! Kikerekedett szemmel nézett rám, csalódott tekintetében a kék összes árnyalata dühöt és tehetetlenséget fejezett ki.

Elmondta, hogy érvénytelenítettem a döntését, tehát nem adtam meg neki azt a lehetőséget, hogy a saját belátása szerint döntsön. Hogy feljogosítottam magam arra, hogy a végleges döntését ne vegyem komolyan, és belátásom szerint felülírjam azt. Hiába mondtam, hogy a bojt levágható, a fájdalom ott maradt a szobában.

Belső hang: „Nem értem, hogy mi a probléma, hiszen én csak jót akartam! Ez legyen anyaként a legnagyobb bűnöm! Hová csöppentem, mi történik itt? Nem értem, csak azt érzem, hogy nagyon fáj, ami történik. Hiszen mondtam, hogy levágjuk a bojtot, nem történt semmi rossz dolog!”

Önreflexió: „Ürességet érzek, bénultság vesz rajtam erőt, mély, zsigeri fájdalom járja át a bensőmet. Megbántottam a lányomat, pedig örömet szerettem volna szerezni neki. Hallom, amit mond, de nem értem. Gondolkoznom kell, el kell mennem sétálni, és próbálom értelmezni, mi történt. Majd később megbeszéljük, most nagyon sebzettek vagyunk mindketten. Szeretem, de ez a reakció a lényemet törte össze.”

Tudatalatti: „Most azért fáj neked ez az elutasítás, mert pont azt éled át, mint gyermekkorodban. Az a különbség, hogy most a felnőtt lányod húzta meg a saját határait, gyerekkorodban pedig szidást kaptál, ha nem teljesítettél jól. A fájdalom ugyanaz, hiszen mindkettő azt üzeni, hogy nem vagy szerethető és elfogadható. De ez csak a gyermekkori érzés újrajátszása. Nyugodj meg, nem ez történt, csupán a lányod meghúzta és megtartotta a határait!

Napokig tartó gondolkozás – felismerés és megnyugvás

A konfliktus után sokat gondolkoztam, és felismertem, hogy a „segítség” akkor minősül segítségnek, ha a másik fél szükséglete szerint történik.

Nem minősül annak, ha a tudattalan szükségleteinket elégítjük ki egy társas interakcióban, bármennyire is ez a belső élmény. Ilyenkor a határátlépést úgy racionalizáljuk, hogy „csak jót akarok”, vagy „segítek”, esetleg „annyira figyelmes vagyok”, de valójában egy belső, mélyen rejlő bizonytalanságot csillapítunk vele. Ez a másik felnőtt ember számára egy komoly határátlépés, hiszen ha a határokat nem tartjuk tiszteletben, akkor elvesszük a másik embertől a saját terét, ahol a számára fontos, öndefiníciót adó saját döntéseit meghozhatná.

Joga van bárhogyan dönteni, joga van hibázni, és joga van azt kijavítani, vagy viselni a hibás döntéseinek a súlyát. Ha egy felnőtt ember nem kér segítséget, akkor valószínűleg nem szeretné azt, hogy kitaláljuk a nem létező gondolatait, és aszerint cselekedjünk.

Ez a túlműködés egy tudattalan viselkedés. Jónak, szerethetőnek és értékesnek érezhetjük magunkat akkor, amikor levesszük a másik fél válláról a felelősséget. Ha a biztonságot adó énhatárokat áthágjuk, a másik ember sérül.

Ha egy konfliktus után kellő mértékű önreflexiót gyakorlunk, akkor van esélyünk arra, hogy tanuljunk az érzelmileg megterhelő helyzetekből. Ehhez kell egy olyan komplex gondolkozás, amikor képesek vagyunk saját magunkra is kellő távolságból ránézni, és meg merjük látni azt, hogy mit is csináltunk rosszul.