„Az vagy, amit megosztasz” – Miért akarunk mindenáron birtokolni?

Miközben a homokozóban bíbelődő gyerekektől elvárjuk, hogy „ne legyenek irigyek” és más gyerekeknek is átengedjék a kis vödrüket meg a lapátjukat, mi, felnőttek már nem feltétlenül járunk elöl jó példával, amikor osztozkodásra kerül a sor… Pedig a közösségi együttműködésen alapuló fogyasztás egyáltalán nem ismeretlen élmény számunkra. A közösség erőforrásainak kiaknázása, a megosztás régebben teljesen természetes része volt az életünknek. Vajon most, amikor ehhez egyre inkább adottak lennének a feltételek, miért szánjuk rá magunkat olyan nehezen a közösség, a környezetünk, a pénztárcánk, sőt, az egészségünk szempontjából is kedvező, a megosztáson alapuló fogyasztói döntésekre? Miért van az, hogy a tulajdonlás, a birtoklás iránti vágy még mindig felülírja a hosszú távú érdekeinket és dominálja a világ működését?

Ahhoz, hogy érdemi választ kapjunk ezekre a jelenben feszítő kérdésekre, érdemes visszatekinteni a régmúltra – azokra az időkre, amikor a napi szükségleteink kielégítése, és így tulajdonképpen a túlélés, például az élelem megszerzése, csak és kizárólag a közösség erejével volt lehetséges.

Elődeink ősközösségekben éltek, csapatokban vadásztak, később együtt gazdálkodtak. Ahogy Rachel Botsman, a technológia és a bizalom kapcsolatát kutató szakértő fogalmaz ebben az előadásában, az igény, hogy kialakítsuk a „mi kis hűbérbirtokainkat”, a feudalizmus kialakulásával egy időre tehető.

A főnökségi rendszerekből a tulajdonláson alapuló társadalmi, jogi és gazdasági berendezkedésre való átállás gyökeresen megváltoztatta a birtoklásról alkotott fogalmainkat. A feudalizmus több évszázadon át erős, betokosodott keretei az ipari forradalom hatására megváltoztak ugyan, de a soha nem látott mértékű fejlődés eredményeként – az életkörülmények átalakulásával párhuzamosan – számos olyan vívmány született, ami tovább fokozhatta a birtoklás iránti vágyat az emberekben.

Az akkor kirobbant ipari és technológiai fejlődés mind a mai napig hatással van az életünkre – de az emberiség történetét és fejlődését szemlélve megállapíthatjuk, hogy amióta világ a világ, mindig mindenből jobbat, szebbet, modernebbet szeretnénk.

Ezért is érdekes belegondolni abba, hogy éppen ennek a szűnni nem akaró fejlődésnek köszönhetően jutottunk vissza ahhoz a bizonyos kályhához, (vagy még inkább tábortűzhöz). Az internet, azon belül a Web 2.0-ás felületek megjelenése tette ugyanis lehetővé, hogy a felhasználók interakcióba lépjenek egymással, véleményt, információt vagy a tulajdonunkban lévő használati tárgyakat, és/vagy szolgáltatásokat is megosszanak egymással.

„Az ingázástól a divattervezésen át az élelem megtermeléséig, ismét fogyasztunk és közreműködünk. (…) ami valójában történik az az, hogy a közösségi hálózatok és valós idejű technológiák visszavisznek az időben. Cserélünk, kereskedünk, megosztunk, de újra feltaláljuk ezeket dinamikus és vonzó formában”

– fogalmaz előadásában a már idézett Rachel Botsman, aki szerint ezeknek a szolgáltatásoknak és platformoknak a népszerűsége az azokat előszeretettel használó Y- és Z-generáció korábbitól eltérő értékrendjének is betudható.

„Én-központúság” helyett „mi-központúság

Velük kapcsolatban gyakran hangoztatott – és talán nem is feltétlenül alaptalan – vélemény, hogy a közösségi felületek használata, azok torzító hatása miatt nagyobb eséllyel jellemzi őket egy alapvetően én-központú gondolkodás.  Azonban ez csak az érem egyik, és mindenképpen sötétebbik oldala, ami mellett érdemes meglátni a pozitívumokat is. Nevezetesen azt, hogy ennek a generációnak a megosztás nagyjából ugyanolyan természetes, mint a légzés, vagy, ahogy Rachel Botsman fogalmaz, „ők a digitális bennszülöttek, akik úgy nőnek fel, hogy megosztanak” – információt, fájlokat, fotókat, tudást, autót, vagy éppen a saját kanapéjukat.

A szakértő szerint ez azt is jelenti, hogy a technológiai vívmányok használatában otthonosan mozgó generáció az „én-központúság” helyett a „mi-központúság” kultúráját építi, ami lehetővé teszi, hogy ténylegesen magunk mögött hagyjuk a túlfogyasztásra ösztönző 20. századot, és az értékrendünk harmóniába kerüljön a közreműködő fogyasztásra épülő 21. század elvárásaival. Rachel Botsman szavaival:

„ez az új alapokra helyezett gazdasági működés, aminek során passzív fogyasztókból közreműködőkké váltunk, lényegesen megváltoztatta a viselkedésünket”.

Már nem az az érdekes, hogy mit veszel, hanem hogy mit teszel

Ez a gondolat összecseng Russel Belk, a York Egyetem professzorának mondataival, aki szerint egyre jellemzőbb fogyasztói viselkedésnek számít, hogy az emberek megelégszenek azzal, ha hozzáférnek egy adott szolgáltatáshoz vagy használati tárgyhoz, és kevésbé fontos számukra, hogy birtokolják azt.

„Manapság már nagyon sok lehetőségünk van arra, hogy kifejezzük az identitásunkat és önmagunkat anélkül, hogy birtokolnánk” – fogalmaz Belk. A fogyasztói viselkedést kutató szakértő megállapítása jól rímel egy másik, a birtoklás hajszolásától távolító jelenség, nevezetesen a teljesítményorientált gondolkodás dominanciájára is: a sikert ma már nem feltétlenül a felhalmozott anyagi javak mértékében, hanem az adott területen elért eredményekben mérik (persze egyáltalán nem ritka, hogy ez a kettő együtt jár).

Valóban érzékelhető egy olyan tendencia, ami abba az irányba mutat, hogy a felhalmozó életmódnak egyre „kisebb a respektje”, sokkal érdekesebb és izgalmasabb, hogy mit viszünk vagy vittünk végbe, mi az a maradandó dolog, amit le tudunk tenni az asztalra.

Megosztás, mint modernkori fittségjelző

De nem csak ilyen szempontból válik egyre hangsúlyosabb tényezővé, hogy mit teszünk. A felelősségteljes fogyasztói viselkedésnek – ahogy arra a már idézett tanulmányában Russel Belk rámutatott – van egy identitásformáló szerepe is.

Használt ruhát venni, könyvtárba járni, közösségi autót- és/vagy biciklit bérelni, a tárgyainkat óvni, és újrahasznosítani, ma már nem feltétlenül csak a szükség, hanem annak (is) a jele, hogy felelősséget vállalunk a jövőnkért.

Ha úgy tetszik, evolúciós szempontból amolyan modernkori fittségjelzőként értelmezhetjük, ha valaki hajlandó a sajátjaival szemben előtérbe helyezni a közösség érdekeit.

Ez azonban még most sem megy mindig olyan könnyen… Elég csak a jelenleg kialakult egészségügyi krízis nyomában járó gazdasági válságra gondolni. Nap, mint nap a saját bőrünkön is érezzük, látjuk és halljuk, hogy milyen hatalmas gazdasági károkat okoz a fogyasztás visszaesése – ami azt jelzi, hogy még mindig elég távol vagyunk attól a Rachel Botsman által vázolt víziótól, miszerint „az egész világunkat beállítottuk a megosztásra.”

Bár minden okunk meglenne arra, hogy változtassunk, továbbra sem a többség használja ezeket a szolgáltatásokat: gyaníthatóan még mindig többen járnak plázába, mint a használt cikkekkel kereskedő oldalakra, és többen vásárolnak saját autót, ahelyett, hogy a használat idejére közösségi autót bérelnének. Dacára annak, hogy ezek a megoldások a közösség, a környezetünk, a pénztárcánk, sőt, az egészségünk szempontjából is kedvezően hatnak és hozzáférhetőek, valamiért még mindig ódzkodunk ezektől a túlfogyasztással szemben alternatívát jelentő megoldásoktól. Miért?

Bizalom nélkül nem megy

A megosztáson, fogyasztói együttműködésen alapuló szolgáltatások a bizalomra épülnek, úgy is fogalmazhatnánk, hogy ha egy közösség együttműködik, akkor annak tagjai között ez a legfontosabb kötőanyag. Hiába van lehetőségünk az értékelések alapján ellenőrizni a másikat, ha a bizalmunk egyéni vagy társadalmi szinten hiányzik, vagy sérült, akkor jó eséllyel fenntartásokkal és félve közelítünk azok felé az online vagy offline terek felé, amelyek azt feltételezik, hogy megbízzunk egymásban.

Az ismeretlentől való idegengedés és a bizalmatlanság hátterében társadalmi és egyéni okok is húzódhatnak. Ha valaki gyerekkorában mást se hallott, mint azt, hogy „nem szabad megbízni az idegenekben”, „a világ egy veszélyes hely”, akkor vélhetően komoly feszültséget kelt benne az a gondolat, hogy 300 kilométert utazzon egy ismeretlen ember hátsó ülésén, vagy, hogy regisztráljon egy olyan platformra, ahol meg kell adnia a bankkártya-adatait egy arctalan és automatizált rendszernek. Márpedig – a történelmünket elnézve és ismerve – sokak számára ismerősek lehetnek ezek a történelmi traumákra reflektáló, generációról generációra szálló, ugyanakkor sok szempontból idejétmúlt mondatok.

Kényelem vs fenntarthatóság

Bár az internet lehetővé teszi, hogy a megosztáson alapuló szolgáltatások működjenek és széles körben elérhetőek legyenek, elképzelhető, hogy az online tér nemcsak hatékony eszköze, hanem akadálya is annak, hogy azok még inkább elterjedjenek…

A bizalmatlanság mellett oka lehet még a megosztáson, fogyasztói együttműködésen alapuló szolgáltatások elutasításának az is, hogy

túlságosan hozzászoktunk az azonnalisághoz. Legyen szó információról, használati cikkekről vagy az emberi kapcsolatokról, azok viszonylag könnyen és gyorsan hozzáférhetőek. Alapvető részévé vált a működésünknek, hogy türelmetlenné, frusztrálttá tesz minket, ha valamit nem kapunk meg azonnal: függetlenül attól, hogy hírekre, fuvarra vagy éppen sarokcsiszolóra van szükségünk.

A kényelem és az azonnaliság iránti igényünk sok esetben felülírja a környezetünk, a pénztárcánk és a közösség szempontjait. Ezek az elvárások ugyanis ellentétben állnak azzal a ténnyel, hogy az igény szerinti hozzáférést biztosító, megosztáson alapuló szolgáltatások valamivel több (de sokszor tényleg csak nagyon minimális) körültekintést, tervezést és alkalmazkodást feltételeznek.

Ha például egy, a Miutcánkhoz hasonló közösségfejlesztő alkalmazáson keresztül szeretnénk fúrót szerezni/kölcsönözni, akkor először regisztrálnunk kell a felületen, majd fel kell vennünk a kapcsolatot azzal, akinek van ilyen eszköze. Aztán el kell mennünk a fúróért, majd dolgunk végeztével vissza kell szolgáltatnunk. Vagy ha saját autó helyett egy közösségi autómegosztó-rendszer segítségével szeretnénk A-ból B-be eljutni, akkor – a regisztrációt követően – le kell foglalnunk egy autót, (lehet, hogy) két utcával arrébb kell sétálnunk, hogy használhassuk, és ha megérkeztünk az úti célunkhoz, akkor nem hagyhatjuk benne a dolgainkat a csomagtartóban.

Ezeknek a szolgáltatásoknak a használata rövidtávon körülményesebbnek tűnhet és feltételez némi alkalmazkodó-képességet, azonban hosszabb távon (még akár kényelmi szempontból is) kifizetődő lehet, ha rendszeresítjük azokat. A fenti példánál maradva: ha csak béreljük az autót, akkor nem nekünk kell gondoskodni a karbantartásáról és a többi járulékos költségről, a használat idejére kölcsönkért fúró pedig nem a mi garázsunkban porosodik.

Amikor a megosztás és a fenntarthatóság szokássá válik

Egy korábbi cikkünkben már írtunk arról, hogy „a megszokott rutinunk, és a fenntartható alternatívák között húzódó falak elsőre magasnak tűnhetnek, de ha egyszer megugorjuk azokat, akkor a fenntartható életvitellel együtt járó szokások ugyanolyan automatikusan válnak a napi rutinunk részévé, ahogy a korábbiak”.

Azt, hogy ez mennyire így van, egy – a már idézett Rachel Botsman által hivatkozott – vizsgálat eredményei is alátámasztják. Ennek keretében egy közösségi autómegosztásra specializálódott szolgáltató (nevezetesen a Zipcar) meggyőzött 250 résztvevőt, (akik egyébként mind autó-függők és autó-megosztó újoncok voltak) hogy egy hónapig letegyék a kocsikulcsot és vezetés helyett gyalogoljanak, biciklizzenek, vonattal vagy más tömegközlekedési eszközzel utazzanak. Csak akkor használhatták a Zipcar tagságukat, ha feltétlenül szükséges volt. A kihívás eredménye egy hónap után meglepő volt: a résztvevők a pluszmozgásnak köszönhetően összesen 187 kilogrammot adtak le, és a 250 résztvevőből 100 nem akarta visszavenni a kulcsát.

Ők ennyi idő elteltével nem érezték már szükségét annak, hogy birtokoljanak – megelégedtek azzal, hogy csak akkor használjanak egy szolgáltatást, amikor arra tényleg szükségük van.

Köd előttünk…

„Amint javaink köddé válnak a felhőben, elmosódik a határ a között, ami az enyém, a tiéd és a miénk” – mondja előadásában a már idézett Rachel Botsman.

Sajnos, az elmúlt évben, és a járványhelyzet következtében sokunk életében volt rá példa, és várhatóan még lesz is, hogy „a javaink köddé válnak”. Vitán felül áll, hogy ez egy szomorú fejlemény. De ahogy a folyamatos megosztásnak is van napos és sötét oldala, talán ezek a veszteségek a közösség szempontjából pozitív előjelű változásokat is hozhatnak az életünkbe. Például hozzájárulhatnak ahhoz, hogy nagyobb arányban és többen forduljunk a megosztáson alapuló gazdaság katalizátoraiként működő platformok felé.

A köd, ami az elmúlt időszakban rátelepedett az életünkre, sok mindent kitakart előlünk. Ez tény. Ugyanakkor ebben a hatalmas ködben, az elmosódott határokon botorkálva talán nagyobb az esély arra, hogy egymásba kapaszkodva, közös erővel próbálunk majd átjutni arra a bizonyos túlsó partra.

És így talán sikerülhet…

Felhasznált források: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt

A cikk elkészülését a Greengo támogatta.