„Sorsunk nem a csillagokban van megírva, hanem saját tudattalanunkban” – Eric Berne Sorskönyv című könyvét ajánljuk

Szerző: | 2019. 12. 18. |

„Minden ember már kora gyermekkorában elhatározza, hogyan fog élni és hogyan fog meghalni, és ezt a tervet, amelyet minden lépésünkkel magunkkal hurcolunk – ezt nevezzük sorskönyvnek” – írja Eric Berne, a méltán híres Emberi játszmák című könyv szerzője. De hogyan tudná eldönteni egy néhány éves gyermek, hogyan fogja élni az életét, ha még számolni is alig tud? És ha „minden meg van írva”, akkor csak sodródnunk kell az árral, és várni, amíg utol nem ér végzetünk? Vagy van lehetőségünk arra, hogy kilépjünk az általunk írt sorskönyv lapjaiból, és elkezdjünk egy más forgatókönyv szerint élni?

Berne Sorskönyv című könyve az Emberi játszmák folytatása, ugyanakkor előzménye is: a szerző ebben azt a folyamatot mutatja be, hogyan is jutottunk el a jelenig, ahol észrevétlenül űzzük játszmáinkat, gyakran szabotálva ezzel saját boldogságunkat. Azon túl, hogy beazonosítjuk „kedvenc” játszmáinkat, fontos azt is megértenünk, hogy miért pont azokat választottuk: milyen hiedelmek, szabályok és elképzelések mozgatják őket, és egyáltalán mi a célunk velük, mit akarunk beteljesíteni?

Mi is az a sorskönyv?

A sorskönyv egy olyan tudattalan, „gyermekkori döntésen alapuló, a szülők által megerősített, a későbbi események által igazolt” forgatókönyv, amely alapján éljük az életünket, hozzuk meg döntéseinket, választunk magunknak párt és barátokat, vagy éppen szalasztunk el lehetőségeket.

Berne előszeretettel él a színház analógiájával: onnan hozott példákon vezeti végig a sorskönyv kialakulását és kibontakozását. Életünk sorskönyvének alapjait a korai éveinkben rakjuk le, az úgynevezett protokollok alapján. A protokollok olyan mikrojelenetek, melyekben még kevés „szereplő” játszik, és a cselekmény sem kidolgozott, mégis információkat hordoznak számunkra a világról, a kapcsolatokról és önmagunkról, valamint arról, hogyan és milyen szabályok alapján működik az, amit életnek nevezünk. Kamaszként már kitágul a „színtér”, több szereplő lép fel – „ekkor keressük meg azokat a partnereket, akik hajlandóak eljátszani a mi sorskönyvünkben előírt szerepeket.” Persze mindezt nem puszta kedvességből teszik, hanem nekik meg pont ránk van szükségük saját sorskönyvük beteljesítéséhez. Ekkor még van lehetőségünk „finomítgatni a cselekmény részleteit”, mintha a „Nagy Előadás” főpróbája zajlana. Az előadáson legjobb tudásunk szerint játsszuk a betanult szerepünket, majd a fináléban „söpörjük be életünk nyereségét.”

„… de mi magunk akarjuk, hogy így és ne másként történjen”

Összességében tehát nem elegendő a gyermekként szőtt „Nagy Terv”, több tényező összejátszása szükséges ahhoz, hogy egy sorskönyv beteljesüljön. Ilyen tényező például a „szülői programozás”, mely a szülőktől, vagy más fontos személyektől érkező utasításokból és parancsokból áll: ezek feltétel nélkül belénk vésődnek, kijelölik és szabályozzák az előttünk álló utat. Ezen kívül ahhoz, hogy sorskönyvünk – ahogy Berne fogalmaz – „tombolhasson”, be kell még gyűjtenünk olyan tapasztalásokat és élményeket, amelyek tovább erősítik kezdeti elhatározásunkat, hogy felnőttként aztán belevethessük magunkat megírt végzetünk fellegeibe vagy mélységeibe.

Nem elég tehát, hogy minden feltétel adott, sorskönyvünket nekünk is működtetnünk kell – így a végkifejlethez már saját lépésekkel, cselekedetekkel és döntésekkel, saját akaratból jutunk el.

Berne több ponton hangsúlyozza, hogy a sorskönyv létrehozása és működtetése nem tudatos – hiszen ki írna és valósítana meg magának direkt egy „vesztes” típusú sorskönyvet? Persze nem csak „vesztes” forgatókönyvek léteznek, hanem „nyertesek” és „nem nyertesek” is. Berne könyvében inkább a „vesztes” sorskönyveket helyezi a középpontba, mivel azok világosan megmutatják, milyen erősen ragaszkodhatunk sorskönyvünkhöz még akkor is, ha az a vesztünkbe vezet, és ezt tudjuk jól. „Lehet, hogy pillanatnyi viselkedésünket az Ész határozza meg, ám a Terv, a Nagy Elhatározás már készen áll: miféle lesz a házastársunk, hány gyermekünk születik, miféle ágyban fogunk meghalni, és ki lesz jelen a végső búcsú órájában – lehet, hogy mindez nem lesz jó, de mi magunk akarjuk, hogy így és ne másként történjen mindez” – írja a szerző.

„Pocsék egy darab, de mennyivel jobb élet!”

A sorskönyv-elmélet ugyan rém fatalistának tűnhet, ám tartalmaz olyan tényezőket, amelyek biztosítanak arról, hogy nem kell tétlenül várnunk, hogyan sújt le ránk jövőnk, hiszen befolyásolhatjuk gyermekként kieszelt sorskönyvünket. A sorskönyvek módosíthatóságáról árulkodik például az életpálya fogalma, vagyis az, ami a sorskönyvből ténylegesen megvalósul. Életpályánkat meghatározhatják a gének, a családi háttér és a külső körülmények – például egy háború vagy egy velünk született rendellenesség sok lehetséges utat zárhat le, de akár a sorskönyv-írás lehetőségét is elveheti.

A sorskönyv ugyan előre eltervezett és meghatározott, ám egyáltalán nem biztos, hogy meg is fog valósulni, tehát nem igaz az, hogy teljes mértékben ki lennénk szolgáltatva korai tudattalan elhatározásainknak. Felnőttként ugyanis megvan a lehetőségünk arra, hogy feleszméljünk, változtassunk, kilépjünk szerencsétlen kimenetelű sorskönyvünkből, és átírjuk a forgatókönyvet olyanná, amely jóval kedvezőbb végkifejletet ígér.

Ezt nevezi Berne „játékrontásnak”, melyre a következő példát hozza: „ha Hamlet kuplét kezd dúdolgatni, akkor Ophelia is jobb kedvre derül, és az egész darab vígjátékká szelídül. Kéz a kézben lelépnek a színről, ahelyett, hogy a kastélyban settenkednének – pocsék egy darab, de mennyivel jobb élet!”

Berne könyve hihetetlenül szerteágazó, részletes és bájosan bizarr humora van, amely nem ígéri, hogy az utolsó laphoz érve hirtelen megvilágosodunk, és tisztán fogjuk látni sorskönyvünk alakulását és történetét. Felhívja a figyelmünket azonban olyan mozzanatokra, melyek támpontokként kirajzolódhatnak előttünk, és ha megértjük őket, eggyel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy felülírhassuk őket. Nézzük, mik lehetnek ezek!

Ki az oké, én vagy te? – Az alappozíciók

Az alappozíció azt a viszonyulást jelenti, ahogy magunkról és környezetünkről gondolkodunk, ez pedig meghatározza azt, hogyan mozgunk a világban, milyen alapvető szemlélettel rendelkezünk az életről és abban elfoglalt helyünkről. Az alappozíciókat már egészen korán, a már említett protokollok során elsajátítjuk – a legegyszerűbb formájuk kétszemélyes, Én és Te szerepel benne.

Azáltal, hogy az „oké” és a „nem oké” állapotokat hova rendeljük, négy fajta alappozíciót különböztetünk meg. A legegészségesebb és legkedvezőbb felállás az, ha azt gondolom magamról, hogy „oké vagyok” – békében vagyok magammal, nincs velem különösebb baj, azaz alapvetően egészen rendben vagyok –, és ezt feltételezem a másikról is. Ha ezt azonban csak magamról állítom, a másik félről pedig egyáltalán nem gondolom azt, hogy „oké” lenne, akkor a helyzet már kevésbé gyümölcsöző. Ez a felállás a „megszabadulni tőle” életpozícióját képviseli, gyakran jár együtt a másik fél direkt vagy indirekt leértékelésével, lealacsonyításával, hibáztatásával. Ha megfordítjuk, és inkább a másikról gondolom azt, hogy „oké”, magamról pedig inkább az ellenkezőjét, akkor ez a „depresszív” életpozíció, melynek jellegzetes élményvilága a feleslegesség és a haszontalanság – kulcsszavai lehetnének a „bárcsak”, és a „kellett volna.” Ha pedig magamról és a másikról is az a meggyőződésem, hogy „nem oké”, az a „minden hiába” pozíciója, ahol a reménytelenség és az értelmetlenség a meghatározó élményünk.

Bár egész egyszerűnek hangzik, ennek a négy pozíciónak mégis nagy szerepe van sorskönyvünk cselekményének meghatározásában. Ezekből indítjuk el például játszmáinkat – ha belegondolunk, más az alappozíciója egy „bűnbaknak”, vagy egy „megmentőnek”. A „bűnbak” önként vállalja a depresszív életpozíciót, ha sarkosan szeretnénk szemléltetni: „te olyan jó vagy, én meg egy senki, ezért magamra veszek minden hibát és felelősséget, büntess csak.”

A megmentő szerepe némileg csalóka, ugyanis első benyomásra pozitív színezetű szerepnek tűnik, ám ha jobban belegondolunk, kiindulási alapja a másokat leértékelő és megvető, önmagát pedig felemelő pozíció – „én olyan jó, segítőkész és erényes vagyok, hogy megmentelek téged, te elesett, szerencsétlen, tehetetlen, mivel te magadtól erre nem vagy képes.”

Ezek az alappozíciók külső körülmény vagy esemény hatására ritkán változnak meg.  Ha felismerjük, hogy melyik pozícióból vagyunk hajlamosak szemlélni az életet, és szeretnénk rajta változtatni, mindenképp belső elhatározás és munka szükséges hozzá, hogy alapvető meggyőződésünket átformálhassuk.

Az én kedvenc érzésem – A helyettesítő érzelmek

Berne szerint „a helyettesítés olyan érzés, amelyet az adott személy a rendelkezésére álló összes érzés közül kiválaszt, amikor az általa játszott játszma nyereségét kívánja besöpörni.” A helyettesítő érzés tehát az az érzelem, amelyhez gyakran és szívesen nyúlunk mindennapi játszmáink során – ilyen például a harag, a bűntudat, a sértődöttség vagy a kisebbrendűségi érzés.

Az, hogy kinek mi lesz a helyettesítő érzése, nagyrészt a gyermekkorban megfigyelt minták, szokások és válaszok alapján alakul ki. Például: „Ebben a házban az a szokás, hogy ha nehezen mennek a dolgok, akkor begurulunk/megsértődünk.” A helyettesítő érzések létrejöhetnek úgy is, hogy a gyermek nem csak lemásolja a közvetített mintát, hanem megtanulja azt, melyik érzést érdemes előhúznia és használnia. Egy elhanyagoló családban például, ha a gyermek csak úgy tudja felhívni magára szülei figyelmét, hogy kiabál, tör-zúz és rosszalkodik, akkor az ő helyettesítő érzése a düh lesz, melyet felnőttként is előszeretettel fog előhúzni a tarsolyából.

Berne ezeket az érzelmeket „zsetonoknak” nevezi, melyeket mindenki a maga módján, játszmák által gyűjtöget. Van, aki kifejezetten a „barna színű zsetonokra”, azaz a rossz érzésekre utazik, így nem is fogadják el az „aranyat” (vagyis a pozitív érzelmeket), mert egyszerűen nem illik a „gyűjteményükbe” – nem tudnak velük mit kezdeni, így vagy figyelmen kívül hagyják, vagy próbálják átszínezni („Milyen gyönyörű a ruhád, szívem!” „A tegnapit bezzeg rondának tartottad.”). Begyűjtött „zsetonjainkkal” olykor szeretünk „eldicsekedni” másoknak, összevetni azt, hogy kinek nyom többet a mérlegen („Azt hiszed, a te feleséged hisztis? Nahát, ide hallgass…”). Többen is felismerhetik, hogy a sötét színű zsetonok halmozásának nagy ára van – többek között magány, szomatikus panaszok –, mégsem képesek leállni, mivel egyszerűen nem tudják elképzelni azt, hogy mi értelme lehet az életnek a zsetonok gyűjtésén kívül.

Gondosan összeszedett gyűjteményünktől tényleg piszok nehéz megválni, hiszen ez azt jelenti, hogy fel kell hagyni minden eddigi, zsigerből jövő játszmánkkal, és helyette át kell térnünk az őszinte, tudatos és egyenes kommunikációra, ahol nem provokálunk, és nem értjük félre direkt a másikat. Berne szerint nem elég, ha a „fiók mélyére” süllyesztjük zsetonjainkat, ugyanis azokat bármikor előhúzhatjuk és a másik fejéhez vághatjuk. Ilyenkor tehát régi sérelmeinktől valóban el kell búcsúznunk, hogy ne legyenek többet hatással jelenünkre és jövőnkre – ami nem egy mozdulat és egy pillanat, hanem egy hosszabb folyamat lehet.

Megengedhetem magamnak, hogy… Tiltások és engedélyek

A szülői programozás, azaz a tiltások, parancsok és utasítások szabályozzák azt, hogy sorskönyvünk a tervezett, ám közel sem biztos, hogy szerencsés irányba haladjon („Úgy végzed majd, mint a [bolond] nagynénéd!” „Pont olyan vagy, mint az [alkoholista] apád!”). Bár nehéz pontosan és szó szerint felidézni ezeket az intelmeket, mégis mélyen bennünk élnek, és észrevétlenül irányíthatnak.

A parancsok leggyakrabban gátló típusúak, és tiltások formájában hangzanak el – ezek adják korlátainkat, azaz hogy meddig mehetünk el, mi az, ami nem szabad, nem illik, nem megengedett („Egy ilyen szép kislánynak nem illik így viháncolni”; „A fiúk nem sírnak”).

A tiltások alapvetően nem ördögtől valóak, hiszen kijelölhetik azt a teret, ahol még biztonságosan mozoghatunk – ha azonban sorskönyvünkben szinte csak tiltások szerepelnek, azok megnehezítik a körülményekhez való sikeres alkalmazkodást és megküzdést. A tiltások gyakran olyankor is életbe lépnek, mikor egyáltalán nem lenne rájuk szükség, és gátolhatnak abban, hogy szabadon és szégyen nélkül megéljük önmagunkat, örömöt és felszabadultságot érezzünk, azaz élvezhessük az életet.

A szülői programozás másik típusát képezik az engedélyek, melyek nem jelentenek kényszert, inkább szabad választást és lehetőséget nyújtanak számunkra. Egy „vesztes” típusú sorskönyvben alig szerepelnek engedélyek, így a személy azt élheti meg, hogy nincs is lehetősége a változtatásra, nincsen elképzelése arról, hogyan lehetne másként élni. Felnőttként nem késő feloldozni magunkat a tiltások átka alól, és megadni az engedélyt: igenis szabad, lehet, jogunk van hozzá. Ahogy az egyik könyvbeli példa szerencsejáték-függője fogalmazta meg: „Nem arra van szükségem, hogy valaki állandóan azt mondogassa nekem, hogy hagyjam abba a játékot, hanem olyasvalaki kellene, aki engedélyt ad arra, hogy abbahagyhassam, mivel a fejemben valaki mindig azt hajtogatja, hogy nem szabad abbahagynom.”

Ha megszabadulunk a bennünk élő gátló parancsoktól, melyek ugyan hűen követik a sorskönyvünk fonalát, de egy „vesztes” végkifejlet felé hajtanak, a másoktól vagy önmagunktól érkező engedélyek igazi felszabadulást adhatnak – hiszen minél több engedéllyel rendelkezünk, annál kevésbé leszünk sorskönyvünk rabja, annál könnyebben és bátrabban változtatunk. Az engedélyek hatására ébredhetünk rá arra, hogy nem kell az általunk írt sorskönyvet beteljesítenünk, hanem lehetőséget kapunk arra, hogy letérjünk a kijelölt útról, és egy olyan ösvényre térhessünk, mely sokkal szabadabb, boldogabb, önfeledtebb – azaz sokkal inkább a miénk.

 

Forrás: Eric Berne: Sorskönyv



SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szólj hozzá!

Szerző

Brunner Zsanett Anna
Pszichológus és elfeledett esztéta, aki nehezen ír magáról tőmondatokban. Amiben mindig is biztos volt, hogy szeretne írni, és az emberi lélek finom rezdüléseit felfedezni. Számára az a minden, ha gyöngyöt dobálhat és a semminek örülhet. Folyton zsonglőrködik az idővel és a nagy kérdésekkel, de nem adja fel. Hiába tagadja, örök idealista marad. Meg a nagyon rossz vicceket is szereti.
És ezt olvastad már?

Pin It on Pinterest

Share This