Dr. Belső Nóra: „Az értő meghallgatás segít, nem az, ha felvesszük a kesztyűt” – Hogyan kapcsolódhatunk a borderline személyiségzavarral élőkhöz?

Szerző: | 2022. 09. 30. | Social&Smart | Olvasási idő: 13 perc

”Olyan elviselhetetlenül viselkedsz, biztos borderline vagy!” Egy ehhez hasonló odacsapott mondat inkább kárt okoz, mint pozitív változást, pedig sokszor elhangzik párkapcsolati vagy családi konfliktushelyzetekben. Aki valóban borderline személyiségzavarral él, annak könnyen árthatunk egy ilyen mondattal, sőt, tulajdonképpen magunknak is. A sokszor egyáltalán nem könnyű segítés lehetőségeiről, és az érintettekhez való kapcsolódás útvesztőiről beszélgettünk Dr. Belső Nóra pszichiáterrel, számos könyv szerzőjével.

Melyek a legjellemzőbb tünetei a borderline személyiségzavarnak?

A borderline személy szociális kapcsolatai rendszerint rendkívül instabilak, ugyanis ő maga olyan szélsőséges érzelmi hullámzást él meg a mindennapok során, ami komoly teher lehet a környezete számára is. Hol felnéz a másik emberre, rajong érte, szinte isteníti, irreálisan pozitív képet tükröz vissza róla, máskor pedig ennek teljes ellentéte valósul meg, lealacsonyítja, dühös lesz rá, sokszor agresszívvé is válik.

Gyakran előfordulnak paranoid képzetek is: a másik ártani akar neki, bántó szándékkal közeledik, vagy eleve rosszindulatú vele szemben. Ezek a váltások bekövetkezhetnek hirtelen, egyik percről a másikra, de hosszabb távon, akár napokig is fennállhat az ellenséges légkör, ami rendkívül megterhelő azoknak, akikkel kapcsolatban áll a borderline.

Vagyis „a kisebb nehézségek dacára jól vagyunk” állapot náluk nem elérhető? A stresszt kiváltó helyzetekben is érzelmileg instabillá válnak?

Igen, ez gyakori a borderline személyiségzavarban érintetteknél. Eleve nehezen kötnek kompromisszumot, ritkán tudnak együttműködni, ami főleg a környezetüknek szokott szenvedést okozni. Nem könnyű hozzájuk kapcsolódni, legyen szó szülő-gyermek kapcsolatról, párkapcsolatról vagy kollegiális viszonyrendszerről, hiszen folyamatos terhelést jelent az érzelmi hullámzás, ami rendszerint az életük minden területén megjelenik. Emiatt a személyes kapcsolataik részben instabilak, részben pedig gyakran sérülnek.

A legtöbb borderline személy nem is képes hosszú távú kapcsolatokat fenntartani, ugyanis bár kezdetben hatalmas a lelkesedése, és óriási lendülettel veti bele magát az új dolgokba, amint jön egy kisebb akadály, vagy kompromisszumot igénylő helyzet, rögtön teljesen más nézőpontból látja az adott kapcsolatot vagy akár munkahelyet. Szakmai kifejezéssel élve hasít, vagyis úgy érzi, az egész eleve rossz.

Ilyenkor olyannyira negatív színben tűnik fel előtte az, amit korábban idealizált, hogy hajlamos azt inkább eldobni. Nem ritka a „mindent vagy semmit” jellegű hozzáállás a részükről.

Érdekes, hogy sokszor nehéz megkülönböztetni a bipoláris zavartól, mert például az érzelmi hullámzás a bipoláris zavarral élőkre is jellemző. De lényeges különbség, hogy ott nem jelenik meg a hasítás, a borderline személyiségnél viszont nagyon sok esetben. A másik fontos különbség, hogy a bipoláris zavarban érintetteknél a szomorúság vagy éppen a feldobottság ugyan jellemző, de az nem, hogy egyébként általa szeretett személyek felé ellenségességgel vagy paranoid módon viszonyulna. Ez utóbbiak a borderline személyiségnél viszont gyakran előfordulnak.

Az önmagukkal való kapcsolatban is megmutatkozik bizonyos végletesség?

Igen, ebben is tetten érhető ez a mintázat: önmagukról hol nagyon pozitívan nyilatkoznak, és ügyesnek, tehetségesnek, lendületesnek élik meg önmagukat, máskor viszont a végletekig leértékelik – tehát instabil az önképük is. Ugyanakkor fontos beszélni arról, hogy nagyon sok valóban tehetséges ember van a borderline-ok között, hiszen rendkívül kreatívak tudnak lenni, ha éppen jó passzban vannak. A lelkesedésüket azonban könnyen elvesztik, és amikor kapnak egy negatív visszajelzést, azt úgy élik meg, hogy őket semmibe vették, ők biztosan értéktelenek és alkalmatlanok. Ezért gyakran is váltanak munkahelyet, vagy újabb és újabb dolgokba kezdenek bele, hátha valahol majd kiderül, hogy valójában igenis sokat érnek és elismerik őket. Szinte olyan ez, mint egy végletes őrlődés aközött, hogy nagyon sokra vagyok hivatott, vagy éppen semmit sem érek.

Az érzelmi oldalt tekintve pedig gyakori a kiüresedettség, az érzelem nélküliség állapota: amikor ugyan lenne örömre okot adó esemény az egyén életében, ő mégsem képes ezt megélni.

A környezet szempontjából egyébként ez gyakran szintén nehézséget jelent, mert nem értik, miért nem örül például egy születésnapi ajándéknak, holott előtte erre vágyott. De lehet ez egy utazás is akár, amire nagyon készült előtte, aztán amikor ott van, mégsem éli meg élményként.

Ez az érintett számára is okozhat problémát? Érzékeli, hogy örülnie „kellene”?

Igen, ez a borderline személynek is nehéz, sokszor ők maguk sem értik, mi történik pontosan, hiszen várták az adott eseményt.

Gyakran beindul bennük az a belső hang, ami önmaguk értéktelenségére utal, és megkezdődik az a bizonyos lefelé mutató spirál, ami aztán a nehéz állapothoz vezet. Ha nincs valami, ami impulzust vált ki, akkor nagyon gyakran az üresség érzés alakul ki bennük, ami motiválatlansággal is társul. Ezért is keresik az erős hatásokat, élményeket. A cél, hogy meg tudjon élni valamilyen érzelmet, legyen az félelem, feszültség, vagy éppen hormonlöket: endorfin, adrenalin – a lényeg, hogy erős hatást váltson ki.

Egy átlagembernek rendszerint kisebb impulzus is segít, ha szeretné jobban érezni magát, náluk azonban ez nem szokott elégséges lenni. Keresik a drasztikus ingereket, ami lehet akár veszélyes sportok űzése. Rosszabb esetben még törvénysértő magatartás is előfordulhat, vagy valamilyen kockázat keresése. Emellett az sem ritka, hogy a borderline személy önveszélyes helyzetbe hozza magát. Tipikus tünet emellett az önsértés is, illetve az öngyilkossággal való fenyegetés, ami átmehet cselekvésbe is.

Dr. Belső Nóra, pszichiáter

A társas kapcsolatokban az is gyakori, hogy mivel sokszor érzi úgy, hogy teljesen értéktelen, ezért állandóan attól tart, hogy elhagyják. Nem ritka, hogy a partner azt tapasztalja: folyamatos figyelmet igényel a borderline társa, és azt, hogy szinte minden pillanatban éreztessék vele, hogy szeretik.

Mennyire gyakori a hosszú távú társkapcsolat borderline-oknál?

Enyhébb eseteknél előfordul, hogy tud hosszú távon kapcsolódni, ha nem annyira intenzívek a tünetek, vagy a társ megtanulja kezelni a vele járó nehézségeket, és elsajátítja annak a képességét, hogy a konfliktushelyzeteket ő oldja meg, vagyis meggátolja, hogy azok átcsapjanak a harag és az ellenségesség irányába. A nagyon súlyos eseteknél viszont lehetetlen egy normális társkapcsolatot fenntartani, náluk ugyanis pszichotikus tünetek, akár hallucinációk is megjelenhetnek, emellett az önmagukról való racionális kép elvesztése is előfordulhat, ami már a skizofréniához hasonlít.

Összességében egyébként mindegyik személyiségzavarról elmondható, hogy valamilyen spektrumon érdemes őket elképzelni, tehát vannak enyhe, közepesen súlyos, és nagyon súlyos esetek, illetve ugyanabban az emberben megjelenhet egyszerre több személyiségzavar is, különböző mértékben. Jellemzően egyébként a pszichiátriai betegek között 10-15%-ban fordul elő a borderline zavar, és a lakosság mintegy 2%-át érinti, ami elég soknak számít.

Amennyiben sikerül szakmai segítséget kérni, és megérkezik a hiteles diagnózis, mit tehet a család, a társ? Hogyan tovább?

Az elfogadás a legnehezebb ilyenkor rendszerint, mind az érintett, mind a család számára. A folyamat eleje azonban nem a diagnózis felállítása, hanem a klienssel közös megbeszélés, melyben felvázoljuk számára, hogy egy olyan problémakörről van szó az ő esetében, amelyben hasznos, ha nem hagyjuk magára, hanem a családot is valamilyen szinten bevonjuk. Szeretem a problémakör kifejezést használni, mert ez jól leírja a jelenség összetettségét, a diagnózis azonnali megadása szerintem nem jó terápiás manőver. Ha valamiért mégis egy diagnózist kell megadnom, akkor azt is el szoktam mondani, hogy ez nem egy ítélet, hanem egy aktuális meglátás, amiből a közös munka során lehet nagyon sokat előre lépni.

Ezután kerülhet sor a hozzátartozókkal való beszélgetésre, ahol a szakember elmondja, mire érdemes figyelni, és melyek azok a viselkedési mintázatok, amiket érdemes átírni.  A társnak azt szoktam tanácsolni, hogy próbálja meg felismerni a borderline azon állapotait, amelyeket a zavar idéz elő, és ezeket ne úgy kezelje, mint ellene irányuló támadást, hiszen nem vele van a probléma. Ha meg tudja tanulni elkülöníteni ezeket az állapotokat és képes rá, hogy ne vegye magára, ami történik, akkor jó esélye lehet, hogy változtasson a saját reakcióin, ami meggátolja, hogy a konfliktushelyzetek elmérgesedjenek.

Kommunikációs szinten mindenképp érdemes változtatni: ahelyett, hogy felvennénk a kesztyűt, érdemes inkább az értő meghallgatás, a figyelmes elfogadás felé elindulni, ha segíteni szeretnénk a borderline-ban érintett hozzátartozónknak. Így pedig mi is könnyebben kapcsolódhatunk hozzá.

Jó, ha a család kap támpontokat, mert egyedül sokszor nagyon nehéz megérteni, hogy mi történik valójában. Viszont ha lesznek kapaszkodóink, akkor a kellően támogató reakcióra is képesek lehetünk.

Napjainkban tendencia, hogy rendkívül könnyen osztogatunk személyiségzavarra utaló címkéket.  A „nárcisztikuson” kívül egyre inkább terjed ez a fajta címkézés a borderline-nal is. Mi lehet ennek az oka? Valóban ilyen sok diagnosztizálatlan személyiségzavaros ember lehet, vagy a kapcsolatainkkal történik valami?

Érdekes, hogy ezt a jelenséget már kutatják is Nagy-Britanniában, olyannyira jellemzővé vált, hogy a laikusok másokat és önmagukat diagnosztizálják. Részben igaz, hogy olyan átrendeződések történtek, amelyek társadalmi szinten hatnak a kapcsolatainkra, mást tekintünk erősségnek, más dolgokat fogadunk el, mint korábban, és kialakultak olyan folyamatok, amik miatt tényleg több személyiségzavarral élő ember van. De jó eséllyel közel sem annyi, mint ahányan laikusoktól megkapják ezt a címkét.

Mi állhat annak hátterében, amikor a másik embert címkézzük fel?

Nem ritkán ilyen esetben valójában arra keresünk magyarázatot, hogy miért nem működik egy kapcsolat úgy, ahogy az nekünk komfortos lenne. Ha például nem kapjuk meg valamiért azt az érzelmi támogatást, amire vágynánk, vagy úgy érezzük, mi sokkal több energiát teszünk egy kapcsolatba, mint a másik, és felborul az egyensúly, akkor nagyon könnyű azt mondani, hogy ennek biztosan az az oka, hogy te borderline vagy, vagy nárcisztikus, vagy pszichopata.

Valójában számos más oka lehet annak, ha valaki nem viszonozza az érzéseinket, vagy nem úgy van jelen a kapcsolatban, ahogy nekünk az optimális lenne. Viszont ha rásütöm a másikra, hogy neki biztos van valami baja, azzal önmagamat ki tudom vonni a képletből, vagyis a közös nehézségeinkért egyedül a másikat teszem felelőssé.

Ez is szerepet játszhat abban, hogy valószínűleg jóval többször hangzik el ez a címke vádként, mint ahány borderline valójában van.

Milyen veszélye lehet annak, ha felelőtlenül dobáljuk ezeket a címkéket a párunkra, a családtagjainkra?

Azért nehéz erre válaszolni, mert ha reális a meglátás, akkor ez lehet egy hasznos dolog, persze nem úgy, hogy másik fejéhez vágom: te annyira kibírhatatlanul viselkedsz, hogy biztos borderline vagy! Ha visszaélésként használjuk ezt a címkét, azzal egyszerűen nem érünk célt, ugyanis ellenséges, dühös, elutasító reakciót kaphatunk erre válaszként. Eleve nem vagyok meggyőződve arról, hogy a körülöttünk élőkre érdemes lenne diagnózisokat használni. Természetesen az sem jó megoldás, ha egyáltalán nem kommunikálunk erről, hanem faképnél hagyjuk az illetőt, mert vannak menthető helyzetek.

Azt viszont érdemes konstruktív módon jelezni, ha látunk problémát a másik viselkedésében, ami bennünket időről ide megakadályoz abban, hogy jól tudjunk hozzá kapcsolódni. Ha együttérzéssel, támogató hozzáállással, a másiknak való segíteni akarás egyértelmű jeleivel finoman utalunk rá, hogy a konfliktusaink alapján úgy látjuk, hogy esetleg érdemes lenne ezen a téren fejlődnie, akkor nagyobb esélye lehet annak, hogy a visszajelzést egyáltalán meghallja, elfogadja az illető.

Kérdésed van? Hozzászólnál?

Kommentelj a Pszichoforyou Facebook-oldalán!

SEGÍTS, HOGY MI IS SEGÍTHESSÜNK!

Úgy érzed, ezt a cikked neked írták? Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM

Szerző

Tóth Zsófia
Elsősorban rádiós szerkesztő, hírolvasó, bemondó, műsorvezető. Legszívesebben pszichológiai témákkal foglalkozik. Szeret beszélgetni, kérdezni pedig különösen.

Pin It on Pinterest

Share This